Nem csak Köpenick

 

                "Egy vastag könyvet elolvasni hátrány, sok időbe és pénzbe kerül. Ez idő alatt tudnék műanyag palackokat gyűjteni."  Hanno Sauer     

     A tegnapi élmények közül kihagytam az Alexet, - erről később -, s azt is, hogy a Friedrichstraße egyik üzletében megvettem Daniel Kehlmann regényét, a Lichtspielt. Hiába, szeretek olvasni. A hosszú úton majdnem végigolvastam Zamjatyin Mi című antiutópiáját (1920-21), amelyet még 1990-ben vettem meg (78 Ft), s eddig még nem kerítettem rá sort. (Antiutópia: más néven disztópia, azaz negatív jövőkép. Lásd még: Campanella: Napállam, Madách falanszterjelenete.)

      Délelőtt Hennigsdorfban voltunk. Kisváros, éppen hogy Berlin határán túl, az S-Bahn még érinti. Itt dolgozott a jobbik felem a 70-es években sok magyarral együtt. Nincs külön nevezetessége. A régi házak sora hosszan elnyúlik, csupán a pályaudvartól induló, új sétálóutca elegáns. Régen itt semmi sem volt.

     Délután Köpenick, a város másik végén. Nagy meneteléssel elérkezünk a városházához, mely a backsteingótika (téglagótika) szép példája. Ez a fajta stílus főleg Észak-Európára jellemző. Az új köpenicki városháza építését 1898-ban határozták el, 1902 és 1904 között már fel is épült. Talán senki sem ismerné Köpenick nevét, ha 1906 októberében Friedrich Wilhelm Voigt 57 éves, büntetett előéletű, munkanélküli suszter kapitányi uniformisban, magához rendelve 10, az utcán sétáló közlegényt, le nem tartóztatja a polgármestert, s le nem foglalja a pénztárt. Mindenki első szóra engedelmeskedett a parancsának. Nem csoda, az egyenruhának bűvös hatalma van. Voigt tulajdonképpen az erő és a hatalom szimbólumát fordítja szembe az őt semmibe vevő felsőséggel.

     Az eset nagy feltűnést keltett. Egész Németország nevetett a pórul járt polgármesteren. Még a császár is elmosolyodott, tetszett neki a „tréfa”, mert a feltétlen engedelmesség abszolút jó.

     Sokan feldolgozták a (filmen is) a Vilmos korabeli történetet, a porosz katonaállam paródiáját. A legmaradandóbb Carl Zuckmayer drámája (1931), mely egyensúlyoz a tragédia és a komédia között. Ezt olvasgattam Berlinben esténként, hála az internetnek, németül. A műből kiderült, hogy Voigt tulajdonképpen kitaszított ember volt, Woyzeck testvére. Nem voltak papírjai, ennélfogva nem vették emberszámba, hiszen iratok, tartózkodási engedély nélkül nem kapott munkát. A városházáról papírokat, útlevelet akart szerezni, de szerencsétlenségére ezeket máshol tartották. Újra csapdába került.

     Voigt sógora a törvényes utat ajánlotta, de ebben Voigt nem hisz:

     „Hoprecht: Utoljára mondom, be kell illeszkedned, ne elégedetlenkedj. Ha eltipornak, akkor is tartsd a pofád, akkor ide tartozol, áldozatként is. Nem mondhatok többet, ember! Hát nincs benned becsület, Willem? Nem érzed, hogy kötelességed van?

     Voigt: Lelkiismeretem azt mondja, az egész világ csöndes lett, mint a halál. Egyszer feldobja az ember a talpát. És akkor az Atyaisten előtt áll, aki mindenkit felébreszt, előtte állsz, s ő megkérdezi, mit tettél az életeddel. Erre azt kell válaszolnom, lábtörlőket fontam a börtönben. (…) Aztán azt mondja, menj el! Azt mondja, mutasd az igazolványodat!

     Hoprecht: Willem, te a világrenden dörömbölsz!” (Saját ford.)

     A legzseniálisabb jelenet az utolsó, amikor a városházán megengedik Voigtnak, hogy a tükör elé álljon, s megnézze magát először és utoljára az egyenruhában. Vajon megrettent-e önmagától? Vagy egy pillanatra valódi kapitánnyá változott?

     A bemutató 1931. márc. 5-én volt a berlini Deutsches Theaterben. Zuckmayer 1933-ban elhagyta Németországot.

     A darab a következő idézettel fejeződik be: „Gyertek velem, mondta a kakas, jobbat, mint a halál, mindenütt fogunk találni.” (A brémai muzsikusokból)

*

     Újra előveszem Zamjatyint. „Minden reggel ugyanabban az órában és ugyanabban a percben – mi, milliók, egy emberként kelünk fel. Ugyanabban az órában mi milliók egyként kezdjük a munkát, és egyként fejezzük be. S egyetlen, millió kezű testbe egyesülve ugyanabban a Rend-Táblában meghatározott másodpercben emeljük a szánkhoz a kanalat, ugyanabban a másodperben indulunk sétára, vagy térünk nyugovóra… (15)

     Az egyetlen eszköz, hogy az embert megszabadítsuk a bűntől, ha megfosztjuk szabadságától.” (37) (Földeák Iván ford.)

Folyt. köv.

Hennigsdorf főutcája

Goethe: A szenvedély trilógiája

 

                                                                                 Ulrike

          Az 1820-as évek első fele nagyon mozgalmas volt Goethe (1749-1832) életében. Ebben az időben keletkezett A szenvedélyek trilógiája, melynek részei (1. Werther 2. Elégia 3. Megbékülés) külön-külön születtek. S noha a költő eredetileg nem egy ciklust tervezett, később mégis összekapcsolta őket, mert egy élménykörbe tartoztak, s hasonló volt a műfaj és a versforma. Együtt csak 1827-ben jelentek meg.

     Érdekes, hogy a Trilógia utolsó része készült el legelőször Marienbadban 1823 aug. 16 és 18. között Maria Szymanowska lengyel zongoraművésznő albumába. Ezt követően az Elégia a Karlsbadtól Jénáig vezető kocsiúton szept. 5. és 12. között. A 3. rész csak 1824 márciusában készült el a Werther c. regény 50 éves jubileumi kiadása elé.

     A végső sorrend sajátos logikát követ. A múltból indul (Werther), s elérkezik a jelenbe (Elégia). Mind a kettő elválásról, veszteségről szól, sőt a 3. rész, a Megbékélés is a szenvedéssel kezdődik, de a zene átlendíti a lírai ént a mély szakadékok fölött. Igaz, az egész műre jellemző, hogy mindig a művészet segítette a költőt legyőzni a válságot, lásd a Werther utolsó két sorát, illetve a Tasso két sorát, melyet a költő az Elégia elé mottóként illesztett.  

Goethe és kora

     „Minden, ami műveimből a nyilvánosságra került, nem egyéb, mint egyetlen nagy vallomás töredéke.”[1] Ebben az idézetben a legfontosabb szó a vallomás, a konfesszió. S Goethe korára éppen az volt a jellemző, hogy fölfedezte az ember személyes, belső világát. A Trilógia első részében megidézi Werther alakját is. Mi más volt már, noha regényformában a Werther, mint vallomás. Persze az irodalom az éppen adott irányzatnak, műfajnak megfelelően átalakítja az élményt. Ebben a korban talán a legfontosabb a klasszicizmus, illetve a romantika. Goethét a klasszika megtestesítőjének tartják (most tekintsünk el indulásától), s valóban meg is szenvedett ezért a klasszicizmusért. Ezt a törekvést érezzük a Trilógiában, a végletek közt (élet és halál) hányódva küzd az egyensúlyért. Rá is igaz Kosztolányi bonmotja: „Csodák. Láttam egy sánta színészt! Láttam egy süketnéma operaénekest! Láttam egy vak festőt! Láttam egy boldog költőt!”

Karlsbad – Marienbad - Karlsbad

     Nemcsak Marienbad, hanem Karlsbad is fontos szerepet játszott a történetben.[2] 1806-ban Karlsbadban ismerkedett meg Amalie von Levetzovval, akinek lánya, Ulrike, a későbbi múzsa ekkor még csak két éves volt. Az ifjú anyát, a különlegesen szép Amalie-t Goethe naplójában Pandórának nevezte.[3] 

 

Amalie, a 15 éves ifjú asszony[4]

      Amalie az első Levetzovtól elvált, a második férj, az első unokaöccse, szintén Levetzov, Waterloonál elesett. A harmadik férj, egy Knebelsberg, csak 1844-ben vehette el Amalie-t, miután az első is meghalt.

     Goethe 1821-ben találkozott újra az özveggyel és gyermekeivel, majd 22-ben is.[5] Vonzalma a legidősebb lány, Ulrike iránt egyre fokozódott. Még ásványgyűjteményének tanulmányozására is rá akarta venni, oly módon, hogy csokoládét rejtett a kövek közé. A tetőpont 2023 nyarán következett el. Goethe Faust szerepében lép fel (rá szabták), segítőjének megnyerte Karl Augustot, a weimari nagyherceget, akinek sajnos nem volt olyan emberfeletti hatalma, mint Mefisztónak. Amalie (és Ulrike) nem mert nyíltan nemet mondani. A válaszra időt kértek, de azt nem lehetet félreérteni, hogy a család pár nap múlva váratlanul Karlsbadba utazott (menekült). Goethe utánuk ment. Még együtt ünnepelték meg Elbogenben Goethe 74. születésnapját (aug. 28). Majd Goethe beletörődött sorsába, s hazaindult Weimarba.

                                                    Születésnapi ajándék a Levetzov-családtól 

     Költőnk nyilvánvalóan nem volt felkészülve arra, hogy kosarat kapjon. Ő, akit egész Németország, sőt Európa csodált? A fájdalom mélyre hatolt:

          „elvesztettem a Mindent s magamat” 

     A kudarcnak sok oka volt. Legfőképpen a nagy korkülönbség. Másrészt Ulrike ösztönösen idegenkedett a férfiaktól. Később sem ment férjhez. Halála előtt Goethe összes levelét elégette, hamuját egy dobozban koporsójába tették. A „Szent Sír”-alapítvány irgalmas nővéreként élt 95 éves korában bekövetkezett haláláig.

     Weimarban természetesen már mindenki tudott mindent, de tapintatosan bántak a dolgozószobájába visszavonuló költővel, akinek a legfőbb foglalatossága az volt, hogy letisztázza a hosszú kocsiúton készült költeményt, a Trilógia középső részét. A 16 lapból álló, bőr mappába tett kézirat már önmagában is műalkotás. Talán az sem véletlen, hogy az elégia 23 versszakból áll, hiszen 1823-ban keletkezett. (Véletlen-e, hogy most éppen 2023-at írunk?)

     Külön érdekesség, hogy már 1822-ből fennmaradt két négysoros, melyben Goethe megelőlegezi a 23-as év tragédiájának motívumait: „Elviselhetetlen fájdalom, / mikor a megsebzett kígyó / mar a szívemben.”

Betegsége

     Hogy jobban megértsük lelkiállapotát, tudni kell, hogy 23 februárjában Goethe súlyos beteg volt. A diagnózis szívburokgyulladás vagy szívinfarktus.[6] Novemberben a marienbadi „közjáték” után hasonló tünetekkel újra ágynak esett. Tehát amikor a versben oly gyakran beszél a szívről, azt minden bizonnyal szó szerint (is) kell érteni. Újabb lábadozása idején Zelternek kell újra és újra felolvasni – gyógyszerként - az Elégiát.

 „Ó jaj, a lét rövid/ és hosszú a művészet!” (Faust)

     Ha most merészen belevágunk az Elégia bemutatásába, célszerű lenne előrebocsátani a lényeget, mely szerint az Elégia arról szól, hogy az öregedő költő (74 éves) miként éli át vakmerő reményeinek összeomlását, azaz Ulrike (19 éves) elérhetetlenné válik számára. Minden elveszett.

     A 23 versszak mottójaként egy Tassóból vett idézetet találunk:

          „s ha az ember elnémul fájdalmában, Isten megadta nekem,

           Hogy kimondjam, mit szenvedek.”

     A „mit szenvedek”-et a Trilógiában átjavította „hogy szenvedek”-re. S valóban Goethe hosszasan beszél Eckermannak arról, hogy verse egy lelkiállapot leírása. Kimondani a szenvedést, (a szenvedély vége a szenvedés), az oda vezető utat s váratlan fordulatait, a fényt és az árnyat láttatni, ez Goethe ars poétikája.

     A kiinduló helyzet drámai, a költő válaszra vár:

          „Nyitva előtted a pokol, az éden…”

     Sokat ígér az együtt töltött nap leírása, majd következik a hirtelen kiűzetés a paradicsomból, egy kerub zárja el tőle a kedvest. Úgy tűnik, a költőnek a jelenlét, az együttlét ad boldogságot.[7] S épp ennek lesz vége. Csupán Ulrike vigasztaló szavai hangzanak a messzi távolból. Miként az egyszer látott Beatrice a menny kapujában fogadja Dantét, úgy szól Ulrike Goethéhez. A kor irodalmi ízlésének megfelelően így változik át a prózai valóság égi jelenséggé:

          „Mintha azt mondaná: ’Életünknek

           minden órája gyönyörű ajándék,

           már alig látjuk a tegnap letűntet,

           ami holnap lesz, tilalmas talány még!

           S bár ígért is olykor az este rosszat,

           még láthatta örömöm a bukó nap.

 

          Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

          A perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

          Használd javadra, bizakodva, bátran,

          Munkában éppúgy, mint a szerelemben!

          Légy mindig egész s légy gyermek szivedben,

          Így minden leszel, leszel győzhetetlen!”

 

Wertherhez

     Míg az Elégia egy friss élményhez kapcsolódik, s a jelen állapotot tükrözi, a Wertherhez c. költemény a jelen perspektívájából tekinti át Goethe életpályáját, az egész korszakot. Ennek a pályának a kezdetén a Götz von Berlichingen mellett a Werther áll. E két művel röpítette fel Goethe a német irodalmat világirodalmi rangra. Az 1824-ben, a Werther megjelenésének 50. évfordulójára született költeményben újra szembenéz sorsával. Megszólítja Werthert, fiatalkori önmagával folytat párbeszédet, hisz az öngyilkos Werther is önmaga. Mérleget von, érdemes volt-e tovább élni:

          „nekem maradnom kellett, menni néked,

            Megelőztél – nem sok a veszteséged.”

     A szituáció most is ugyanaz, mint akkor: a fénylő, sokat ígérő élményre mindig elkövetkezett a csalódás, a szenvedés, a magány:

          „… bolyongunk újra, szertelen

           a szenvedélyek útvesztőiben;

           s kellett szenvedni, jött sok, ami fáj,

           elválni végül – elválni halál!

          Hogy szívhez szól, mit a költő ajánl:

           az új válás ne legyen új halál!

           És mert így szenved; félig érdemelten:

           zendítse dalra bús szívét egy isten.”

     Épp itt van a lényeg, Goethe újra az életet választja. A költészet, az isteni adomány, a dal menti meg. A „sokak-siratta” árnyék egy pillanatra megjelent, de vissza is tér a könyv lapjaira.

Megbékülés

     Eckart Goebel[8], mint mások is, Goethe költészetét alkalmi költészetnek tartja. Ilyen a Trilógia utolsó része is. Maria Szymanowska lengyel zongoraművésznő marienbadi látogatása ihlette: a „híres és elegáns, nagyvilági asszony”[9] zongorajátéka különleges élmény lehetett: „a nagy tehetség közvetítésével egyszerre rád omlik a mennyei világ, és minden erejével hatalmába kerít, elnyerei minden jogát, és felébreszti a szunnyadó emlékek összességét.”[10] Valószínűleg Szymanowska saját szerzeménye, a La Murmura is elhangzott. Goethe verse, a Megbékülés aug. 16 és18. között készült. A francia nyelvű változatot Goethe 18-án írta be Szymanowska albumába.

     Novemberben Szymanovszka még egy koncertet ad Weimarban. Vacsorát rendeztek tiszteletére, melyen Goethe beszédet mondott: „Nem úgy érezzük-e mindannyian, hogy ez a szeretetreméltó, nemes jelenség, aki most ismét el akar hagyni bennünket, felfrissítette, jobbá tette, kitágította bensőnket? Nem, ő nem tűnhet el előlünk, beköltözött valónk legmélyébe, tovább él bennünk, velünk, és elkövethet bármit, hogy megszökjön előlem: szorosan és örökre fogva tartom önmagamban.”[11]

      Másnap Szymanowska koromfekete ruhában köszönt el a költőtől, aki zokogott, „Könnyei csorogtak nagy, ráncos, barna arcán.”[12]

     Ami új és nagyszerű ebben a költeményben, (az előzőekből hiányzott), a hála kifejezése. Hála a szerelemnek és a zenének. Csak a zene hozhat enyhülést.  Goethe számára sokat jelentett a kései szerelem, csak egyet nem: boldogságot. S ha összevetjük a költemény első sorát: „A szenvedély mindig szenvedést hoz!” az utolsó kettővel, látjuk, hogy a költő az utolsó sorokba a boldogságot is beleszőtte:

          Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –

          A zene s a szerelem iker üdve!”

     A zene enyhíti a szenvedést, de csak bizonyos határon belül: amíg hallgatom. És a szerelem? Ezt döntse el ki-ki maga.

     Végül egy újabb Goethe-idézet: „Az igazi költészet abban nyilvánul meg, hogy mint afféle világi evangélium, belső derűjével s külső tetszetősségével megszabadít nyomasztó földi terheinktől. Léggömbként emel magasabb régiókba a rajtunk csüngő ballaszttal együtt, s onnét, madártávlatban mutatja meg nekünk a föld tekervényes tévútjait.”[13]

 

---

[1] Goethe: Életemből. Költészet és valóság. Európa, Bp., 1982, 253. old

[2] Goethe 1795-ben Karlsbadban találkozott Friederike Brunnal, akinek a verse nyomán készült A kedves közelléte c. költemény

[3] Pandora szép, de sok bajt is tud okozni. Lásd még Goethe Prometheus c. drámatöredékét 1773-ból.

[4] Johann Friedrich August Tischbein festménye. Most a Goethe Múzeumban (Frankfurt am Main) lehet megtekinteni. A Goethéről készült híres festményt (Goethe Campagnában) egy másik Tischbein (unokatestvér) készítette. A Städel Múzeumban látható, szintén Frankfurtban.

[5] Goethe maga is özvegy volt, Christiane 1816-ban meghalt.

[6] Lábadozását a Tasso díszelőadásával ünnepelték meg. Mellszobrát babérkoszorúval díszítették fel. Ebből a magasságból zuhant le a prózai valóságba!

[7] Éppen erről szól A kedves jelenléte c. vers is. (1795)

[8] Eckart Goebel: Aussöhnung, Sublimierung als Paradigma in Goethes „Trilogie der Leidenschaft. University of Wisconsin Press, Monatshefte, Winter, 2008

[9] Richard Friedenthal: Goethe élete és kora. Európa, Bp., 1978, 733. old

[10] Uo. 733. old

[11] Uo. 742. old

[12] Uo.:742. old

[13] Goethe: Életemből. Költészet és valóság, Európa. Bp., 1982, 520-521. old.

 

Platon Karatajev

                       „… hogy veszteségünk nagy, ez nem igaz; talán négyezer ember, vagy még annyi sem. De ha tíz volna is, a háború az háború!” (Bagratyion herceg levele Arakcsejevhez)

                      „Nem kell foglyokat ejteni – folytatta Andrej herceg – Ez az, ami az egész háborút megváltoztatná, kevésbé kegyetlenné tenné. (…) A háború célja az öldöklés, a háború eszközei a kémkedés, az árulás, az árulásra való felbujtás, a lakosság tönkretétele, kifosztása, a tolvajlás…” (Andrej herceg monológja)[1] 

     A legtöbb nagy olvasmányélmény a gyermekkorban éri az embert, s ha nem felejtjük el, később még fényesebb lesz. A gimnáziumban magyarórán hangzott el Platon Karatajev neve, bár a Háború és béke nem volt kötelező olvasmány, de beszélt róla tanárnőnk, s valamiféle nagyon bölcs emberként jellemezte, s még annyit fűzött hozzá, hogy ő Tolsztoj egyik legfontosabb alakja. A sok herceg, gróf után egyszer csak megjelenik a különös nevű kisember. Milyen furcsa, hogy alig telt el száz év, s eltűnnek az arisztokraták, s nem kevés kisember népesíti be a könyvek lapjait, hogy csak egyet említsek: Ivan Gyenyiszovics.[2]

*

      Tolsztoj 1851-ben érkezett a Kaukázusba. Kezdetben civilként vett részt a harcokban. Ezt örökítette meg a Rajtaütés c. elbeszélésében. Itt kezdi el írni az önéletrajzi trilógiáját, melynek első részét (Gyermekkor) Nyekraszov közölte.

     A katonai pálya iránti lelkesedése gyorsan alábbhagyott, de innen csupán úgy tudott elmenekülni, hogy Moldvába helyeztette magát. Ugyanis I. Miklós cár 1853 októberében hadat üzent Törökországnak, majd az orosz hadsereg bevonult a dunai fejedelemségekbe. Ez a kezdete a híres-neves krími háborúnak (1853-56).[3]  Végzetes döntés volt, hiszen Törökország védelmében – nem minden érdek nélkül - felsorakoztak a britek, a franciák és az olaszok is.

     Az erőviszonyok úgy alakultak, hogy az oroszoknak hamarosan vissza kellett vonulniuk, s így a háború a Krím félszigeten folytatódott. A szövetségesek partra szálltak, s hamarosan majdnem teljesen körbezárták Szevasztopolt. Oroszország harapófogóba került. Tolsztoj tanúja volt a véres összecsapásoknak, melyhez hasonlóak majd az I. világháborúban következnek be.

     Ha a Kaukázus Tolsztojnak tanulóiskolája volt, a krími háború még inkább az. A kaukázusi élményeit később a Kozákokban és a Hadzsi Muratban dolgozza fel. A Szevasztopoli elbeszélésekben szinte haditudósítóként számol be az ütközetekről, portrékat fest, élet-halál mezsgyéjén méri meg önmagát is, az egyszerű katonákat, tiszteket, hazaszeretetüket, érzékeltetve a tragédiát, Oroszország apokaliptikus vereségét.

*

     Vannak, akik ki akarják pöckölni Tolsztojt a kánonból. De hát az még nem elítélendő, hogy egy ifjú ember, bátyját követve, katona akar lenni. Még keresi önmagát, s közben elbeszéléseket, regényeket ír. Korán kialakul ars poeticája: „Elbeszélésem hőse, akit egész lelkemből szeretek, akit a maga teljes szépségével igyekeztem ábrázolni, s akinek örök szépségét sohasem halványíthatta és sohasem halványíthatja el az idő – elbeszélésem hőse: az igazság.”[4]

     Naplójában a következőket írja: „A háború olyan igazságtalan és csúnya dolog, hogy akik csinálják, kénytelenek elfojtani magukban a lelkiismeret hangját.”[5] Lásd még a kivégzéseket a Háború és békében. A Háború és béke valójában arról szól, hogyan fejlődnek, változnak hősei. Oroszország csupán a háttér. Dosztojevszkijt viszont lehet bírálni. „Durva, kirekesztő, nacionalizmusa nélkül nem teljes a róla szóló kép.”[6] 

                                                                         *

     Elzengett vagy inkább elhangzott egy őszi vagy tavaszi napon (hatvan évvel ezelőtt) Platon Karatajev neve, (míg az iskolaudvaron pattogott a focilabda), s ez a különös név máig ad gondolkoznivalót az élet értelmét illetően.  Pierre Bezuhov találkozott ezzel az egyszerű parasztkatonával a fogságban, amikor a franciák már visszavonulóban voltak. Később Török Endre is hozzátette a magáét az egykori Pesti Barnabás utcában.👇

*

     A visszavonulás is pusztító tud lenni. Már Xenophon megírta az Anabasziszban (i. e. 390 körül), hogy a zsoldosok fosztogatásból, zsákmányszerzésből élnek. A görögök Xenophón vezetésével a perzsiai Kunaxától több száz kilométert tettek meg visszafelé a Fekete-tengerig. S mit tesz isten, éppen abba a kikötővárosba, Szinópéba érkeztek, melyet az oroszok a krími háború során leromboltak és felgyújtottak.[7] (Egyetlen győzelmük volt.)

     Napóleon hadseregének visszavonulása tehát egy hosszú sorba illeszkedik. Említettem már az Anabasziszt, de minden vándorlás előképe a zsidók Egyiptomból való kimenekülése. S ha már Platon Karatajevről fogok írni (eljutok-e odáig?), emlékezzünk meg Platonov Dzsan c. regényéről (1934), mely egy éhhalálra ítélt kis nép bolyongásáról szól.[8] A sivatagban küszködnek, hogy eljussanak az életet adó civilizáció peremére.

*

     Borogyino után (1812), mely látszólag francia győzelmet hozott, Kutuzov bejelenti, hogy fel kell adni Moszkvát. A főváros lakossága elmenekül, felgyújtják Moszkvát, s ez a franciáknak nagy csalódást okoz.

     Pierre-t, aki egy Napóleon elleni merényletre készül, elfogják és gyújtogatással vádolják. Ez nagy bűnnek számított, hiszen épp a gyújtogatásoknak köszönhetően a franciáknak nem maradt semmi.  Amikor Pierre-t kihallgatják, az egyik francia tiszt, Davout, megérzi, (még a háborúban is vannak ilyen pillanatok), hogy Pierre nem lehet bűnös, s csupán arra ítéli, hogy végig kell néznie, hogyan végzik ki az elítélteket, miközben nem tudja, rá mikor kerül sor: Dosztojevszkij-élmény. Dosztojevszkij is az utolsó pillanatban tudta meg, hogy a Petrasevszkij-ügyben kegyelmet kap: „Dosztojevszkij behunyja a szemét. Hatodik a kivégzendők sorában. A következő csoporttal indul. Öt perc múlva ugyanazokhoz a cölöpökhöz kötözik őt is. Öt perc múlva nem lesz.”[9] (124)

*

     A Háború és béke eme fontos jelenetében, melynek a "Meghívás kivégzésre" címet is adhatnánk: „Az összes orosz arcon, minden francia katona és tiszt arcán kivétel nélkül ugyanazt a rémületet látta, ugyanazt az elszörnyedést, ugyanazt a vívódást, mely az ő szívében dúlt. ’ De hát ki csinálja ezt az egészet? Mind szenvednek tőle, akárcsak én. Ki? Kicsoda?’ – villant át Pierre fején a gondolat.” (45) S összeomlott benne a világ: „Attól a pillanattól kezdve, hogy szemtanúja lett a rettenetes gyilkolásnak, amelyet olyan emberek követtek el, akik nem akarták elkövetni, mintha kirántották volna belőle a rugót, amely addig összetartotta, (…) megsemmisült a világ morális berendezésébe, az emberi lélekbe, a saját lelkébe, az Istenbe vetett hite. Azelőtt is érzett már ilyesmit, de sohasem ekkora erővel, mint most. Azelőtt, ha ilyen kételyek gyötörték, azok mindig a saját vétkéből fakadtak. És akkor a lelke legmélyén Pierre érezte, hogy önmagában találja meg a menekvést a kétségbeeséstől és a kételyektől. Most viszont úgy érezte, nem ő a felelős azért, hogy a világ összeomlott, és csak a romok maradtak belőle. Úgy érezte, nincs módja visszatérni az életbe vetett hitéhez.” (47-48)

     És ebben a pillanatban – deus ex machina - jön a segítség Platon Karatajev alakjában, akinek a személyisége, tartása és magatartása hozzá fog járulni ahhoz, hogy Pierre újra talpra álljon. Viselkedésével, humorával, azzal a természetességével, ahogy elfogadja a helyzetet, a sokféle embert, oroszt, franciát: „Sose bánkódj, sólyommadaram! – mondta olyan gyengéden, olyan éneklő-nyájasan, ahogyan csak az orosz öregasszonyok tudnak beszélni. – Sose bánkódj, cimbora: egy órát kibírsz, örökké élsz!” (49) Mindenre megvan a megfelelő szava, s mint tudjuk, minden a szavakkal kezdődik. Megható az a pillanat, amikor megjelenik Platon Karatajev kutyája. Vajon hogyan érezte meg a kóbor eb, hogy épp hozzá lehet csatlakozni?

     Noha az ő élete már korán félrecsúszott, hisz akaratán kívül lett katona, s szolgált sok éven át testvérei helyett, elfogadta sorsát. De legalább apja utasítására egy alkalommal, mikor szabadságra hazament, mint egy ikon előtt, földig hajoltak előtte testvérei.

*

      Az életfelfogása, ha szabad ezt a fennkölt szót Karatejevre alkalmazni, nem ígér sokat: „Olyan a boldogság, barátom, mint a víz a hálóban: húzod, kidagad, partra vonod, üres marad. Azám.” (51)

     Viszont önmagát gyógyítja énekkel, verssel, mesével, sokszor ismételt szentenciával: „Add, Uram, hogy kő gyanánt feküdjek, kalácsként keljek!; amikor reggel felébredt, megmozgatta a vállát, és azt mondta: Alszom, mint a tej, frissen kelek fel!” S lassan Pierre „úgy érezte, a nemrég romba dőlt világ új szépségében, és szilárd alapon ismét felépül a lelkében.”

      Pierre testileg is megváltozott. Lesoványodott, a fogolylét egyszerűsége, nyomorúsága rányomta a bélyegét: „Pierre öltözete egy piszkos, rongyos ingből (egyetlen eredeti ruhadarabjából), katonanadrágból (ezt Karatajev tanácsára a bokájánál összekötötte madzaggal, hogy benn tartsa a meleget.), kaftánból meg parasztsityakból állt. Testileg nagyon megváltozott ebben az időben. Már nem látszott kövérnek, de a Bezuhovokra jellemző hatalmas termete és ereje megmaradt. Szakálla, bajsza az egész alsó arcát benőtte; hosszú, kócos haja, amelyben nyüzsögtek a tetvek, szinte sityakként göndörödött a feje köré. Tekintete határozott volt, komoly, élénk és tettrekész, mint soha azelőtt. Régi tunyasága, amely még a szeméből is sütött, energikus, cselekvésre és ellenállásra kész vitalitásnak adott helyet. A lába csupasz volt.” (97)

     Csak Tolsztoj (s a sztoikusok) képesek megfogalmazni azt a paradoxont, hogy Pierre éppen a rabságban találta meg belső szabadságát, a nyugalmat, az önmagával való megbékélést. Ennek feltétele, hogy azzal ne foglalkozzon, ami nem az ő dolga: „Már eszébe sem jutott Oroszország, a háború, a politika, Napóleon. Megértette, hogy mindennek semmi köze őhozzá, nem az ő dolga, ezért nem ítélhet róluk. (…) Most úgy érezte, az ember kétségbevonhatatlan és legnagyobb boldogsága éppen a szenvedés hiánya, az alapvető szükségletek kielégítése, ebből következőleg pedig a tevékenység, vagyis az életmód megválasztásának szabadsága. (…) egész hátralévő életében elragadtatással gondolt vissza rá, és beszélt a rabságnak erről az egy hónapjáról, a visszahozhatatlan, erős és örömteli érzésekről, a tökéletes lelki nyugalomról, a teljes belső szabadságról, mindarról, amit csak ebben az egy hónapban adatott meg átélnie.” (101)

     Honnan olyan ismerősek ezek a gondolatok? Elsőként talán Kosztolányi Boldogság c. novellája[10] juthat eszünkbe, majd Schopenhauer filozófiája. Ő hívta fel a figyelmet a cinikusok, epikureusok, sztoikusok nézeteire.[11] Végül az eredet: Epiktétosz, Seneca, Marcus Aurelius művei. Pierre-től – az Anna Karenina krízisén keresztül – már csak egy ugrás Nyehljudov, aki követte Katyusát Szibériába.

     Persze a gondolkodó ember, jelen esetben Pierre, szívesen helyezi el magát a tájban, a nagy egészben, az univerzumban: „Amikor az első napon kora reggel felkelt, kilépett a bódéból a pirkadatba, és először pillantotta meg a Novogyevicsij-kolostor sötét kupoláit és keresztjeit, a fagyos harmatot a poros füvön, a Veréb-hegy lankáit, az erdő benőtte, kanyargó folyópartot, amint elűnik a lila messzeségben, megérezte a friss levegő érintését, meghallotta a Moszkvából a mező felé húzó csókarajok hangját, s aztán fény villant keleten, és a felhők mögül diadalmasan előbújt a nap karimája, és kupolák, keresztek, harmat, messzeség, folyó, mind-mind játszadozni kezdett a derűs fényben – Pierre valami új, sohasem tapasztalt örömet és életerőt érzett.” (102)

     A franciák a foglyokkal együtt elkezdték a visszavonulást. Pierre gyakorolhatja a sztoikus magatartást. A vérhasban szenvedő Szokolovért nem megy vissza, most kezd igazán fájni a rabság: a foglyokkal kegyetlenül bánnak a franciák, a lemaradókat agyonlövik. Ugyanakkor: „… messzebb, az erdőkön túl a végtelenség világolt, vibrált hívogatóan.” (109)

     Platont is a láz gyötörte… De még fontos utolsó meséje arról a kereskedőről, akit mint gyilkost ártatlanul ítéltek el. Sok éven át szenvedett a kis kupec, míg az igazi tettes be nem ismerte a bűnét. A felmentés azonban késve érkezett. Platon is ártatlanul került ebbe a helyzetbe. Tolsztoj leírja halálának mozzanatait. Először csak lövés hangja éri utol őket, majd egy katona rohan el füstölgő puskával mellettük, legvégén a kutya vonítása hallatszik. „Katonatársai … sem néztek hátra.” (161)

 

 

 

 

 

 

---

[1] A fordítások Gy. Horváth Lászlótól valók. Háború és béke, Bp. 21. Század Kiadó, 3. k

[2] Szozsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

[3] Vörösmarty A vén cigány c. versébe is belekerül: „Háború van most a nagy világban, / Isten sírja reszket a szent honban.”

[4] L. Tolsztoj: Szevasztopoli elbeszélések, 1961, 147. old (Ford.: Tábor Béla)

[5] 1853. jan. 8. In: Troyat: Tolsztoj élete, 1967, 118. old.

[6] Hetényi Zsuzsa: Meghívás kivégzésre, Élet és irodalom, 2023. máj. 12.

👇 Az ELTÉ-n adott elő. Könyve: Orosz irodalom a XIX. században . Gondolat, Budapest, 1970

[7] Amikor a Madur-hegy tetejéről megpillantották a tenger, elhangzott a híres felkiáltás: Thalatta, thalatta, azaz A tenger, a tenger

[8] A holomodor (éhhalál) (1932-33) az ukrán nép legnagyobb katasztrófája.

[9] Henry Troyat: Dosztojevszkij, Filum, 124

[10] Az Esti Kornél c. ciklusban

[11] Schopenhauer: A világ mint akarat és képzelet, 2021, II. 190. o.

Goethe: Marienbadi elégia

                                                                                   Ismertetése itt!

Mit adhat a viszontlátás ma nékem,

mit rejt e nap még bimbózó csodája?

Nyitva előtted a pokol, az éden;

a szellemet mily kétkedés dobálja! -

Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,

s egy lány emel égi karjaiba.

 

Úgy fogadott az éden, íme, mintha

az örök üdvösséget érdemelnéd;

betelt szived reménye, vágya, titka,

célod lelkében, ott voltál te vendég,

s mig szemeid a Szépségre tapadtak,

sóvár könnyeid rögtön elapadtak.

 

Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,

maga előtt hajtva a percek árját!

Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,

hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!

A vándor órák testvérnépe halkan

jött s tűnt: egy öröm sok-sok változatban.

 

A csók, a végső, a borzalmas-édes,

örömök mily szövetét vágta ketté -

A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!

Kardját ott mintha tűzangyal emelné!

A szem borúsan néz a komor útra;

és visszanéz: a kapu már becsukva.

 

S ezzel bezárult ez a szív magába,

mintha nem nyílt volna meg soha, és nem

gyúlt volna a csillagok ragyogása

versenyre benne kedvese körében;

s megbánás, rosszkedv, önvád s gond szakad rá,

füledtté téve légkörét s nyomottá.

 

De hát vége a világnak? A bércek -

szent árny fejüket már nem koszorúzza?

Folyóparton zöld tájak nem kisérnek

erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?

S a roppant Ég nem ível odafent, Ő,

a Formateremtő és Formadöntő?

 

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan

leng most elő, komoly felhők alatt,

a lányt idézve, éteri varázsban,

egy páraszőtte szeráfi alak:

Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,

Ő, a legszebbek között is a legszebb.

 

De futó percig szabad csak csodálnod

ködképét, mely a valóság helyett van!

Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,

ott jár-kel ő sok változó alakban,

s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,

ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.

 

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl

ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,

s a végső csók után jött, hogy bolondul

a legvégsőt is ajkamra szorítsa:

tisztán él minden mozdulata-képe,

lángrajzként a hű szívbe beleégve.

 

A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan

őrzi magát és őt, egymásba zárva,

érte örül, hogy itt van e világban,

és csak általa eszmél már magára,

szabadság neki ez a drága börtön,

s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.

 

Ha a szerelem képessége, vágya

aludt, s a viszontszerelem igénye,

egyszerre derűs tervek ifjusága

támadt fel, döntés és gyors tett reménye!

Ha frissült már szellem a szerelemben,

én frissültem, és a legédesebben;

 

és ezt Ő tette! - Micsoda nyomasztó

ború gyötört, testi-lelki nehézség,

körül rémképek, minden oly riasztó,

az üres szívben fuldokolt a kétség:

s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:

s kilép Ő maga és hozza a napfényt.

 

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,

mint az ész - mondja az Irás - s ez annak

testvére, annak a nyugodt örömnek,

mit csak a kedves jelenléte adhat:

a szív pihen, s a legnagyobb tudásban

részesül, a teljes odaadásban.

 

Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy

egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek

hódoljunk, önként és hálásan, és ott

fejtsük titkát az örök Névtelennek;

e vágy: a jóság! - Ily magasba szállok,

ily mámor övez, ha előtte állok.

 

Szeme előtt, mint nap ha tűzne rája,

lehelletétől, mint tavaszi szélben,

megolvad, bármily jégbörtön a vára,

az önzés a dermedt-mély lelki télben;

öncél, önérdek nem áll meg előtte:

tovariasztja őket már a jötte.

 

Minthogyha ezt mondaná: - "Életünknek

minden órája gyönyörű ajándék,

már alig látjuk a tegnap letűntet,

ami holnap lesz, tilalmas talány még!

S bár ígért is olykor az este rosszat,

Még láthatta örömöm a bukó nap.

 

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

Használd javadra, bizakodva, bátran,

munkádban éppúgy, mint a szerelemben!

Légy mindig egész, s légy gyermek szivedben,

így minden leszel, leszel győzhetetlen!"

 

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten

a perc kegyét társul rendelte melléd,

s míg veled van, magában látja minden

egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;

nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak -

égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!

 

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes

pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.

Némi jót is fűz még ugyan a széphez;

de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.

Féktelen vágy űz, sóvár, örök ínség -

Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.

 

Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -

de soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!

Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,

élet és halál csatázik a szívben.

Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;

de a lélekben erő, akarat nincs;

 

nem érti: Őnélküle hogyan éljen?

Az Ő képét ismétli, százszor, újra.

Marad a kép, majd szétszakad a szélben,

elmosva most, most sugarasra gyúlva.

Bármily kis vígasszal is hogy igézne

e vad zajlás tűnése, érkezése?

 

Hagyjátok el most, drága útitársak,

itt magány vár, moh, szirt, lápos vidék!

Ti menjetek! A Föld útjai várnak!

Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,

az élet titkát dadogva, betűzve.

 

Én, istenek áldott kedvence nemrég,

elvesztettem a Mindent s magamat;

adtak, próbául, Pandora-szelencét,

mely sok jót és még több vészt tartogat;

az üdvösséges ajkakhoz emeltek,

s most elszakítanak - és tönkretesznek.

                   Szabó Lőrinc fordítása