Goethe: A szenvedély trilógiája

 

                                                                                 Ulrike

          Az 1820-as évek első fele nagyon mozgalmas volt Goethe (1749-1832) életében. Ebben az időben keletkezett A szenvedélyek trilógiája, melynek részei (1. Werther 2. Elégia 3. Megbékülés) külön-külön születtek. S noha a költő eredetileg nem egy ciklust tervezett, később mégis összekapcsolta őket, mert egy élménykörbe tartoztak, s hasonló volt a műfaj és a versforma. Együtt csak 1827-ben jelentek meg.

     Érdekes, hogy a Trilógia utolsó része készült el legelőször Marienbadban 1823 aug. 16 és 18. között Maria Szymanowska lengyel zongoraművésznő albumába. Ezt követően az Elégia a Karlsbadtól Jénáig vezető kocsiúton szept. 5. és 12. között. A 3. rész csak 1824 márciusában készült el a Werther c. regény 50 éves jubileumi kiadása elé.

     A végső sorrend sajátos logikát követ. A múltból indul (Werther), s elérkezik a jelenbe (Elégia). Mind a kettő elválásról, veszteségről szól, sőt a 3. rész, a Megbékélés is a szenvedéssel kezdődik, de a zene átlendíti a lírai ént a mély szakadékok fölött. Igaz, az egész műre jellemző, hogy mindig a művészet segítette a költőt legyőzni a válságot, lásd a Werther utolsó két sorát, illetve a Tasso két sorát, melyet a költő az Elégia elé mottóként illesztett.  

Goethe és kora

     „Minden, ami műveimből a nyilvánosságra került, nem egyéb, mint egyetlen nagy vallomás töredéke.”[1] Ebben az idézetben a legfontosabb szó a vallomás, a konfesszió. S Goethe korára éppen az volt a jellemző, hogy fölfedezte az ember személyes, belső világát. A Trilógia első részében megidézi Werther alakját is. Mi más volt már, noha regényformában a Werther, mint vallomás. Persze az irodalom az éppen adott irányzatnak, műfajnak megfelelően átalakítja az élményt. Ebben a korban talán a legfontosabb a klasszicizmus, illetve a romantika. Goethét a klasszika megtestesítőjének tartják (most tekintsünk el indulásától), s valóban meg is szenvedett ezért a klasszicizmusért. Ezt a törekvést érezzük a Trilógiában, a végletek közt (élet és halál) hányódva küzd az egyensúlyért. Rá is igaz Kosztolányi bonmotja: „Csodák. Láttam egy sánta színészt! Láttam egy süketnéma operaénekest! Láttam egy vak festőt! Láttam egy boldog költőt!”

Karlsbad – Marienbad - Karlsbad

     Nemcsak Marienbad, hanem Karlsbad is fontos szerepet játszott a történetben.[2] 1806-ban Karlsbadban ismerkedett meg Amalie von Levetzovval, akinek lánya, Ulrike, a későbbi múzsa ekkor még csak két éves volt. Az ifjú anyát, a különlegesen szép Amalie-t Goethe naplójában Pandórának nevezte.[3] 

 

Amalie, a 15 éves ifjú asszony[4]

      Amalie az első Levetzovtól elvált, a második férj, az első unokaöccse, szintén Levetzov, Waterloonál elesett. A harmadik férj, egy Knebelsberg, csak 1844-ben vehette el Amalie-t, miután az első is meghalt.

     Goethe 1821-ben találkozott újra az özveggyel és gyermekeivel, majd 22-ben is.[5] Vonzalma a legidősebb lány, Ulrike iránt egyre fokozódott. Még ásványgyűjteményének tanulmányozására is rá akarta venni, oly módon, hogy csokoládét rejtett a kövek közé. A tetőpont 2023 nyarán következett el. Goethe Faust szerepében lép fel (rá szabták), segítőjének megnyerte Karl Augustot, a weimari nagyherceget, akinek sajnos nem volt olyan emberfeletti hatalma, mint Mefisztónak. Amalie (és Ulrike) nem mert nyíltan nemet mondani. A válaszra időt kértek, de azt nem lehetet félreérteni, hogy a család pár nap múlva váratlanul Karlsbadba utazott (menekült). Goethe utánuk ment. Még együtt ünnepelték meg Elbogenben Goethe 74. születésnapját (aug. 28). Majd Goethe beletörődött sorsába, s hazaindult Weimarba.

                                                    Születésnapi ajándék a Levetzov-családtól 

     Költőnk nyilvánvalóan nem volt felkészülve arra, hogy kosarat kapjon. Ő, akit egész Németország, sőt Európa csodált? A fájdalom mélyre hatolt:

          „elvesztettem a Mindent s magamat” 

     A kudarcnak sok oka volt. Legfőképpen a nagy korkülönbség. Másrészt Ulrike ösztönösen idegenkedett a férfiaktól. Később sem ment férjhez. Halála előtt Goethe összes levelét elégette, hamuját egy dobozban koporsójába tették. A „Szent Sír”-alapítvány irgalmas nővéreként élt 95 éves korában bekövetkezett haláláig.

     Weimarban természetesen már mindenki tudott mindent, de tapintatosan bántak a dolgozószobájába visszavonuló költővel, akinek a legfőbb foglalatossága az volt, hogy letisztázza a hosszú kocsiúton készült költeményt, a Trilógia középső részét. A 16 lapból álló, bőr mappába tett kézirat már önmagában is műalkotás. Talán az sem véletlen, hogy az elégia 23 versszakból áll, hiszen 1823-ban keletkezett. (Véletlen-e, hogy most éppen 2023-at írunk?)

     Külön érdekesség, hogy már 1822-ből fennmaradt két négysoros, melyben Goethe megelőlegezi a 23-as év tragédiájának motívumait: „Elviselhetetlen fájdalom, / mikor a megsebzett kígyó / mar a szívemben.”

Betegsége

     Hogy jobban megértsük lelkiállapotát, tudni kell, hogy 23 februárjában Goethe súlyos beteg volt. A diagnózis szívburokgyulladás vagy szívinfarktus.[6] Novemberben a marienbadi „közjáték” után hasonló tünetekkel újra ágynak esett. Tehát amikor a versben oly gyakran beszél a szívről, azt minden bizonnyal szó szerint (is) kell érteni. Újabb lábadozása idején Zelternek kell újra és újra felolvasni – gyógyszerként - az Elégiát.

 „Ó jaj, a lét rövid/ és hosszú a művészet!” (Faust)

     Ha most merészen belevágunk az Elégia bemutatásába, célszerű lenne előrebocsátani a lényeget, mely szerint az Elégia arról szól, hogy az öregedő költő (74 éves) miként éli át vakmerő reményeinek összeomlását, azaz Ulrike (19 éves) elérhetetlenné válik számára. Minden elveszett.

     A 23 versszak mottójaként egy Tassóból vett idézetet találunk:

          „s ha az ember elnémul fájdalmában, Isten megadta nekem,

           Hogy kimondjam, mit szenvedek.”

     A „mit szenvedek”-et a Trilógiában átjavította „hogy szenvedek”-re. S valóban Goethe hosszasan beszél Eckermannak arról, hogy verse egy lelkiállapot leírása. Kimondani a szenvedést, (a szenvedély vége a szenvedés), az oda vezető utat s váratlan fordulatait, a fényt és az árnyat láttatni, ez Goethe ars poétikája.

     A kiinduló helyzet drámai, a költő válaszra vár:

          „Nyitva előtted a pokol, az éden…”

     Sokat ígér az együtt töltött nap leírása, majd következik a hirtelen kiűzetés a paradicsomból, egy kerub zárja el tőle a kedvest. Úgy tűnik, a költőnek a jelenlét, az együttlét ad boldogságot.[7] S épp ennek lesz vége. Csupán Ulrike vigasztaló szavai hangzanak a messzi távolból. Miként az egyszer látott Beatrice a menny kapujában fogadja Dantét, úgy szól Ulrike Goethéhez. A kor irodalmi ízlésének megfelelően így változik át a prózai valóság égi jelenséggé:

          „Mintha azt mondaná: ’Életünknek

           minden órája gyönyörű ajándék,

           már alig látjuk a tegnap letűntet,

           ami holnap lesz, tilalmas talány még!

           S bár ígért is olykor az este rosszat,

           még láthatta örömöm a bukó nap.

 

          Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

          A perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

          Használd javadra, bizakodva, bátran,

          Munkában éppúgy, mint a szerelemben!

          Légy mindig egész s légy gyermek szivedben,

          Így minden leszel, leszel győzhetetlen!”

 

Wertherhez

     Míg az Elégia egy friss élményhez kapcsolódik, s a jelen állapotot tükrözi, a Wertherhez c. költemény a jelen perspektívájából tekinti át Goethe életpályáját, az egész korszakot. Ennek a pályának a kezdetén a Götz von Berlichingen mellett a Werther áll. E két művel röpítette fel Goethe a német irodalmat világirodalmi rangra. Az 1824-ben, a Werther megjelenésének 50. évfordulójára született költeményben újra szembenéz sorsával. Megszólítja Werthert, fiatalkori önmagával folytat párbeszédet, hisz az öngyilkos Werther is önmaga. Mérleget von, érdemes volt-e tovább élni:

          „nekem maradnom kellett, menni néked,

            Megelőztél – nem sok a veszteséged.”

     A szituáció most is ugyanaz, mint akkor: a fénylő, sokat ígérő élményre mindig elkövetkezett a csalódás, a szenvedés, a magány:

          „… bolyongunk újra, szertelen

           a szenvedélyek útvesztőiben;

           s kellett szenvedni, jött sok, ami fáj,

           elválni végül – elválni halál!

          Hogy szívhez szól, mit a költő ajánl:

           az új válás ne legyen új halál!

           És mert így szenved; félig érdemelten:

           zendítse dalra bús szívét egy isten.”

     Épp itt van a lényeg, Goethe újra az életet választja. A költészet, az isteni adomány, a dal menti meg. A „sokak-siratta” árnyék egy pillanatra megjelent, de vissza is tér a könyv lapjaira.

Megbékülés

     Eckart Goebel[8], mint mások is, Goethe költészetét alkalmi költészetnek tartja. Ilyen a Trilógia utolsó része is. Maria Szymanowska lengyel zongoraművésznő marienbadi látogatása ihlette: a „híres és elegáns, nagyvilági asszony”[9] zongorajátéka különleges élmény lehetett: „a nagy tehetség közvetítésével egyszerre rád omlik a mennyei világ, és minden erejével hatalmába kerít, elnyerei minden jogát, és felébreszti a szunnyadó emlékek összességét.”[10] Valószínűleg Szymanowska saját szerzeménye, a La Murmura is elhangzott. Goethe verse, a Megbékülés aug. 16 és18. között készült. A francia nyelvű változatot Goethe 18-án írta be Szymanowska albumába.

     Novemberben Szymanovszka még egy koncertet ad Weimarban. Vacsorát rendeztek tiszteletére, melyen Goethe beszédet mondott: „Nem úgy érezzük-e mindannyian, hogy ez a szeretetreméltó, nemes jelenség, aki most ismét el akar hagyni bennünket, felfrissítette, jobbá tette, kitágította bensőnket? Nem, ő nem tűnhet el előlünk, beköltözött valónk legmélyébe, tovább él bennünk, velünk, és elkövethet bármit, hogy megszökjön előlem: szorosan és örökre fogva tartom önmagamban.”[11]

      Másnap Szymanowska koromfekete ruhában köszönt el a költőtől, aki zokogott, „Könnyei csorogtak nagy, ráncos, barna arcán.”[12]

     Ami új és nagyszerű ebben a költeményben, (az előzőekből hiányzott), a hála kifejezése. Hála a szerelemnek és a zenének. Csak a zene hozhat enyhülést.  Goethe számára sokat jelentett a kései szerelem, csak egyet nem: boldogságot. S ha összevetjük a költemény első sorát: „A szenvedély mindig szenvedést hoz!” az utolsó kettővel, látjuk, hogy a költő az utolsó sorokba a boldogságot is beleszőtte:

          Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –

          A zene s a szerelem iker üdve!”

     A zene enyhíti a szenvedést, de csak bizonyos határon belül: amíg hallgatom. És a szerelem? Ezt döntse el ki-ki maga.

     Végül egy újabb Goethe-idézet: „Az igazi költészet abban nyilvánul meg, hogy mint afféle világi evangélium, belső derűjével s külső tetszetősségével megszabadít nyomasztó földi terheinktől. Léggömbként emel magasabb régiókba a rajtunk csüngő ballaszttal együtt, s onnét, madártávlatban mutatja meg nekünk a föld tekervényes tévútjait.”[13]

 

---

[1] Goethe: Életemből. Költészet és valóság. Európa, Bp., 1982, 253. old

[2] Goethe 1795-ben Karlsbadban találkozott Friederike Brunnal, akinek a verse nyomán készült A kedves közelléte c. költemény

[3] Pandora szép, de sok bajt is tud okozni. Lásd még Goethe Prometheus c. drámatöredékét 1773-ból.

[4] Johann Friedrich August Tischbein festménye. Most a Goethe Múzeumban (Frankfurt am Main) lehet megtekinteni. A Goethéről készült híres festményt (Goethe Campagnában) egy másik Tischbein (unokatestvér) készítette. A Städel Múzeumban látható, szintén Frankfurtban.

[5] Goethe maga is özvegy volt, Christiane 1816-ban meghalt.

[6] Lábadozását a Tasso díszelőadásával ünnepelték meg. Mellszobrát babérkoszorúval díszítették fel. Ebből a magasságból zuhant le a prózai valóságba!

[7] Éppen erről szól A kedves jelenléte c. vers is. (1795)

[8] Eckart Goebel: Aussöhnung, Sublimierung als Paradigma in Goethes „Trilogie der Leidenschaft. University of Wisconsin Press, Monatshefte, Winter, 2008

[9] Richard Friedenthal: Goethe élete és kora. Európa, Bp., 1978, 733. old

[10] Uo. 733. old

[11] Uo. 742. old

[12] Uo.:742. old

[13] Goethe: Életemből. Költészet és valóság, Európa. Bp., 1982, 520-521. old.

 

Platon Karatajev

                       „… hogy veszteségünk nagy, ez nem igaz; talán négyezer ember, vagy még annyi sem. De ha tíz volna is, a háború az háború!” (Bagratyion herceg levele Arakcsejevhez)

                      „Nem kell foglyokat ejteni – folytatta Andrej herceg – Ez az, ami az egész háborút megváltoztatná, kevésbé kegyetlenné tenné. (…) A háború célja az öldöklés, a háború eszközei a kémkedés, az árulás, az árulásra való felbujtás, a lakosság tönkretétele, kifosztása, a tolvajlás…” (Andrej herceg monológja)[1] 

     A legtöbb nagy olvasmányélmény a gyermekkorban éri az embert, s ha nem felejtjük el, később még fényesebb lesz. A gimnáziumban magyarórán hangzott el Platon Karatajev neve, bár a Háború és béke nem volt kötelező olvasmány, de beszélt róla tanárnőnk, s valamiféle nagyon bölcs emberként jellemezte, s még annyit fűzött hozzá, hogy ő Tolsztoj egyik legfontosabb alakja. A sok herceg, gróf után egyszer csak megjelenik a különös nevű kisember. Milyen furcsa, hogy alig telt el száz év, s eltűnnek az arisztokraták, s nem kevés kisember népesíti be a könyvek lapjait, hogy csak egyet említsek: Ivan Gyenyiszovics.[2]

*

      Tolsztoj 1851-ben érkezett a Kaukázusba. Kezdetben civilként vett részt a harcokban. Ezt örökítette meg a Rajtaütés c. elbeszélésében. Itt kezdi el írni az önéletrajzi trilógiáját, melynek első részét (Gyermekkor) Nyekraszov közölte.

     A katonai pálya iránti lelkesedése gyorsan alábbhagyott, de innen csupán úgy tudott elmenekülni, hogy Moldvába helyeztette magát. Ugyanis I. Miklós cár 1853 októberében hadat üzent Törökországnak, majd az orosz hadsereg bevonult a dunai fejedelemségekbe. Ez a kezdete a híres-neves krími háborúnak (1853-56).[3]  Végzetes döntés volt, hiszen Törökország védelmében – nem minden érdek nélkül - felsorakoztak a britek, a franciák és az olaszok is.

     Az erőviszonyok úgy alakultak, hogy az oroszoknak hamarosan vissza kellett vonulniuk, s így a háború a Krím félszigeten folytatódott. A szövetségesek partra szálltak, s hamarosan majdnem teljesen körbezárták Szevasztopolt. Oroszország harapófogóba került. Tolsztoj tanúja volt a véres összecsapásoknak, melyhez hasonlóak majd az I. világháborúban következnek be.

     Ha a Kaukázus Tolsztojnak tanulóiskolája volt, a krími háború még inkább az. A kaukázusi élményeit később a Kozákokban és a Hadzsi Muratban dolgozza fel. A Szevasztopoli elbeszélésekben szinte haditudósítóként számol be az ütközetekről, portrékat fest, élet-halál mezsgyéjén méri meg önmagát is, az egyszerű katonákat, tiszteket, hazaszeretetüket, érzékeltetve a tragédiát, Oroszország apokaliptikus vereségét.

*

     Vannak, akik ki akarják pöckölni Tolsztojt a kánonból. De hát az még nem elítélendő, hogy egy ifjú ember, bátyját követve, katona akar lenni. Még keresi önmagát, s közben elbeszéléseket, regényeket ír. Korán kialakul ars poeticája: „Elbeszélésem hőse, akit egész lelkemből szeretek, akit a maga teljes szépségével igyekeztem ábrázolni, s akinek örök szépségét sohasem halványíthatta és sohasem halványíthatja el az idő – elbeszélésem hőse: az igazság.”[4]

     Naplójában a következőket írja: „A háború olyan igazságtalan és csúnya dolog, hogy akik csinálják, kénytelenek elfojtani magukban a lelkiismeret hangját.”[5] Lásd még a kivégzéseket a Háború és békében. A Háború és béke valójában arról szól, hogyan fejlődnek, változnak hősei. Oroszország csupán a háttér. Dosztojevszkijt viszont lehet bírálni. „Durva, kirekesztő, nacionalizmusa nélkül nem teljes a róla szóló kép.”[6] 

                                                                         *

     Elzengett vagy inkább elhangzott egy őszi vagy tavaszi napon (hatvan évvel ezelőtt) Platon Karatajev neve, (míg az iskolaudvaron pattogott a focilabda), s ez a különös név máig ad gondolkoznivalót az élet értelmét illetően.  Pierre Bezuhov találkozott ezzel az egyszerű parasztkatonával a fogságban, amikor a franciák már visszavonulóban voltak. Később Török Endre is hozzátette a magáét az egykori Pesti Barnabás utcában.👇

*

     A visszavonulás is pusztító tud lenni. Már Xenophon megírta az Anabasziszban (i. e. 390 körül), hogy a zsoldosok fosztogatásból, zsákmányszerzésből élnek. A görögök Xenophón vezetésével a perzsiai Kunaxától több száz kilométert tettek meg visszafelé a Fekete-tengerig. S mit tesz isten, éppen abba a kikötővárosba, Szinópéba érkeztek, melyet az oroszok a krími háború során leromboltak és felgyújtottak.[7] (Egyetlen győzelmük volt.)

     Napóleon hadseregének visszavonulása tehát egy hosszú sorba illeszkedik. Említettem már az Anabasziszt, de minden vándorlás előképe a zsidók Egyiptomból való kimenekülése. S ha már Platon Karatajevről fogok írni (eljutok-e odáig?), emlékezzünk meg Platonov Dzsan c. regényéről (1934), mely egy éhhalálra ítélt kis nép bolyongásáról szól.[8] A sivatagban küszködnek, hogy eljussanak az életet adó civilizáció peremére.

*

     Borogyino után (1812), mely látszólag francia győzelmet hozott, Kutuzov bejelenti, hogy fel kell adni Moszkvát. A főváros lakossága elmenekül, felgyújtják Moszkvát, s ez a franciáknak nagy csalódást okoz.

     Pierre-t, aki egy Napóleon elleni merényletre készül, elfogják és gyújtogatással vádolják. Ez nagy bűnnek számított, hiszen épp a gyújtogatásoknak köszönhetően a franciáknak nem maradt semmi.  Amikor Pierre-t kihallgatják, az egyik francia tiszt, Davout, megérzi, (még a háborúban is vannak ilyen pillanatok), hogy Pierre nem lehet bűnös, s csupán arra ítéli, hogy végig kell néznie, hogyan végzik ki az elítélteket, miközben nem tudja, rá mikor kerül sor: Dosztojevszkij-élmény. Dosztojevszkij is az utolsó pillanatban tudta meg, hogy a Petrasevszkij-ügyben kegyelmet kap: „Dosztojevszkij behunyja a szemét. Hatodik a kivégzendők sorában. A következő csoporttal indul. Öt perc múlva ugyanazokhoz a cölöpökhöz kötözik őt is. Öt perc múlva nem lesz.”[9] (124)

*

     A Háború és béke eme fontos jelenetében, melynek a "Meghívás kivégzésre" címet is adhatnánk: „Az összes orosz arcon, minden francia katona és tiszt arcán kivétel nélkül ugyanazt a rémületet látta, ugyanazt az elszörnyedést, ugyanazt a vívódást, mely az ő szívében dúlt. ’ De hát ki csinálja ezt az egészet? Mind szenvednek tőle, akárcsak én. Ki? Kicsoda?’ – villant át Pierre fején a gondolat.” (45) S összeomlott benne a világ: „Attól a pillanattól kezdve, hogy szemtanúja lett a rettenetes gyilkolásnak, amelyet olyan emberek követtek el, akik nem akarták elkövetni, mintha kirántották volna belőle a rugót, amely addig összetartotta, (…) megsemmisült a világ morális berendezésébe, az emberi lélekbe, a saját lelkébe, az Istenbe vetett hite. Azelőtt is érzett már ilyesmit, de sohasem ekkora erővel, mint most. Azelőtt, ha ilyen kételyek gyötörték, azok mindig a saját vétkéből fakadtak. És akkor a lelke legmélyén Pierre érezte, hogy önmagában találja meg a menekvést a kétségbeeséstől és a kételyektől. Most viszont úgy érezte, nem ő a felelős azért, hogy a világ összeomlott, és csak a romok maradtak belőle. Úgy érezte, nincs módja visszatérni az életbe vetett hitéhez.” (47-48)

     És ebben a pillanatban – deus ex machina - jön a segítség Platon Karatajev alakjában, akinek a személyisége, tartása és magatartása hozzá fog járulni ahhoz, hogy Pierre újra talpra álljon. Viselkedésével, humorával, azzal a természetességével, ahogy elfogadja a helyzetet, a sokféle embert, oroszt, franciát: „Sose bánkódj, sólyommadaram! – mondta olyan gyengéden, olyan éneklő-nyájasan, ahogyan csak az orosz öregasszonyok tudnak beszélni. – Sose bánkódj, cimbora: egy órát kibírsz, örökké élsz!” (49) Mindenre megvan a megfelelő szava, s mint tudjuk, minden a szavakkal kezdődik. Megható az a pillanat, amikor megjelenik Platon Karatajev kutyája. Vajon hogyan érezte meg a kóbor eb, hogy épp hozzá lehet csatlakozni?

     Noha az ő élete már korán félrecsúszott, hisz akaratán kívül lett katona, s szolgált sok éven át testvérei helyett, elfogadta sorsát. De legalább apja utasítására egy alkalommal, mikor szabadságra hazament, mint egy ikon előtt, földig hajoltak előtte testvérei.

*

      Az életfelfogása, ha szabad ezt a fennkölt szót Karatejevre alkalmazni, nem ígér sokat: „Olyan a boldogság, barátom, mint a víz a hálóban: húzod, kidagad, partra vonod, üres marad. Azám.” (51)

     Viszont önmagát gyógyítja énekkel, verssel, mesével, sokszor ismételt szentenciával: „Add, Uram, hogy kő gyanánt feküdjek, kalácsként keljek!; amikor reggel felébredt, megmozgatta a vállát, és azt mondta: Alszom, mint a tej, frissen kelek fel!” S lassan Pierre „úgy érezte, a nemrég romba dőlt világ új szépségében, és szilárd alapon ismét felépül a lelkében.”

      Pierre testileg is megváltozott. Lesoványodott, a fogolylét egyszerűsége, nyomorúsága rányomta a bélyegét: „Pierre öltözete egy piszkos, rongyos ingből (egyetlen eredeti ruhadarabjából), katonanadrágból (ezt Karatajev tanácsára a bokájánál összekötötte madzaggal, hogy benn tartsa a meleget.), kaftánból meg parasztsityakból állt. Testileg nagyon megváltozott ebben az időben. Már nem látszott kövérnek, de a Bezuhovokra jellemző hatalmas termete és ereje megmaradt. Szakálla, bajsza az egész alsó arcát benőtte; hosszú, kócos haja, amelyben nyüzsögtek a tetvek, szinte sityakként göndörödött a feje köré. Tekintete határozott volt, komoly, élénk és tettrekész, mint soha azelőtt. Régi tunyasága, amely még a szeméből is sütött, energikus, cselekvésre és ellenállásra kész vitalitásnak adott helyet. A lába csupasz volt.” (97)

     Csak Tolsztoj (s a sztoikusok) képesek megfogalmazni azt a paradoxont, hogy Pierre éppen a rabságban találta meg belső szabadságát, a nyugalmat, az önmagával való megbékélést. Ennek feltétele, hogy azzal ne foglalkozzon, ami nem az ő dolga: „Már eszébe sem jutott Oroszország, a háború, a politika, Napóleon. Megértette, hogy mindennek semmi köze őhozzá, nem az ő dolga, ezért nem ítélhet róluk. (…) Most úgy érezte, az ember kétségbevonhatatlan és legnagyobb boldogsága éppen a szenvedés hiánya, az alapvető szükségletek kielégítése, ebből következőleg pedig a tevékenység, vagyis az életmód megválasztásának szabadsága. (…) egész hátralévő életében elragadtatással gondolt vissza rá, és beszélt a rabságnak erről az egy hónapjáról, a visszahozhatatlan, erős és örömteli érzésekről, a tökéletes lelki nyugalomról, a teljes belső szabadságról, mindarról, amit csak ebben az egy hónapban adatott meg átélnie.” (101)

     Honnan olyan ismerősek ezek a gondolatok? Elsőként talán Kosztolányi Boldogság c. novellája[10] juthat eszünkbe, majd Schopenhauer filozófiája. Ő hívta fel a figyelmet a cinikusok, epikureusok, sztoikusok nézeteire.[11] Végül az eredet: Epiktétosz, Seneca, Marcus Aurelius művei. Pierre-től – az Anna Karenina krízisén keresztül – már csak egy ugrás Nyehljudov, aki követte Katyusát Szibériába.

     Persze a gondolkodó ember, jelen esetben Pierre, szívesen helyezi el magát a tájban, a nagy egészben, az univerzumban: „Amikor az első napon kora reggel felkelt, kilépett a bódéból a pirkadatba, és először pillantotta meg a Novogyevicsij-kolostor sötét kupoláit és keresztjeit, a fagyos harmatot a poros füvön, a Veréb-hegy lankáit, az erdő benőtte, kanyargó folyópartot, amint elűnik a lila messzeségben, megérezte a friss levegő érintését, meghallotta a Moszkvából a mező felé húzó csókarajok hangját, s aztán fény villant keleten, és a felhők mögül diadalmasan előbújt a nap karimája, és kupolák, keresztek, harmat, messzeség, folyó, mind-mind játszadozni kezdett a derűs fényben – Pierre valami új, sohasem tapasztalt örömet és életerőt érzett.” (102)

     A franciák a foglyokkal együtt elkezdték a visszavonulást. Pierre gyakorolhatja a sztoikus magatartást. A vérhasban szenvedő Szokolovért nem megy vissza, most kezd igazán fájni a rabság: a foglyokkal kegyetlenül bánnak a franciák, a lemaradókat agyonlövik. Ugyanakkor: „… messzebb, az erdőkön túl a végtelenség világolt, vibrált hívogatóan.” (109)

     Platont is a láz gyötörte… De még fontos utolsó meséje arról a kereskedőről, akit mint gyilkost ártatlanul ítéltek el. Sok éven át szenvedett a kis kupec, míg az igazi tettes be nem ismerte a bűnét. A felmentés azonban késve érkezett. Platon is ártatlanul került ebbe a helyzetbe. Tolsztoj leírja halálának mozzanatait. Először csak lövés hangja éri utol őket, majd egy katona rohan el füstölgő puskával mellettük, legvégén a kutya vonítása hallatszik. „Katonatársai … sem néztek hátra.” (161)

 

 

 

 

 

 

---

[1] A fordítások Gy. Horváth Lászlótól valók. Háború és béke, Bp. 21. Század Kiadó, 3. k

[2] Szozsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

[3] Vörösmarty A vén cigány c. versébe is belekerül: „Háború van most a nagy világban, / Isten sírja reszket a szent honban.”

[4] L. Tolsztoj: Szevasztopoli elbeszélések, 1961, 147. old (Ford.: Tábor Béla)

[5] 1853. jan. 8. In: Troyat: Tolsztoj élete, 1967, 118. old.

[6] Hetényi Zsuzsa: Meghívás kivégzésre, Élet és irodalom, 2023. máj. 12.

👇 Az ELTÉ-n adott elő. Könyve: Orosz irodalom a XIX. században . Gondolat, Budapest, 1970

[7] Amikor a Madur-hegy tetejéről megpillantották a tenger, elhangzott a híres felkiáltás: Thalatta, thalatta, azaz A tenger, a tenger

[8] A holomodor (éhhalál) (1932-33) az ukrán nép legnagyobb katasztrófája.

[9] Henry Troyat: Dosztojevszkij, Filum, 124

[10] Az Esti Kornél c. ciklusban

[11] Schopenhauer: A világ mint akarat és képzelet, 2021, II. 190. o.

Goethe: Marienbadi elégia

                                                                                   Ismertetése itt!

Mit adhat a viszontlátás ma nékem,

mit rejt e nap még bimbózó csodája?

Nyitva előtted a pokol, az éden;

a szellemet mily kétkedés dobálja! -

Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,

s egy lány emel égi karjaiba.

 

Úgy fogadott az éden, íme, mintha

az örök üdvösséget érdemelnéd;

betelt szived reménye, vágya, titka,

célod lelkében, ott voltál te vendég,

s mig szemeid a Szépségre tapadtak,

sóvár könnyeid rögtön elapadtak.

 

Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,

maga előtt hajtva a percek árját!

Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,

hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!

A vándor órák testvérnépe halkan

jött s tűnt: egy öröm sok-sok változatban.

 

A csók, a végső, a borzalmas-édes,

örömök mily szövetét vágta ketté -

A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!

Kardját ott mintha tűzangyal emelné!

A szem borúsan néz a komor útra;

és visszanéz: a kapu már becsukva.

 

S ezzel bezárult ez a szív magába,

mintha nem nyílt volna meg soha, és nem

gyúlt volna a csillagok ragyogása

versenyre benne kedvese körében;

s megbánás, rosszkedv, önvád s gond szakad rá,

füledtté téve légkörét s nyomottá.

 

De hát vége a világnak? A bércek -

szent árny fejüket már nem koszorúzza?

Folyóparton zöld tájak nem kisérnek

erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?

S a roppant Ég nem ível odafent, Ő,

a Formateremtő és Formadöntő?

 

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan

leng most elő, komoly felhők alatt,

a lányt idézve, éteri varázsban,

egy páraszőtte szeráfi alak:

Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,

Ő, a legszebbek között is a legszebb.

 

De futó percig szabad csak csodálnod

ködképét, mely a valóság helyett van!

Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,

ott jár-kel ő sok változó alakban,

s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,

ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.

 

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl

ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,

s a végső csók után jött, hogy bolondul

a legvégsőt is ajkamra szorítsa:

tisztán él minden mozdulata-képe,

lángrajzként a hű szívbe beleégve.

 

A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan

őrzi magát és őt, egymásba zárva,

érte örül, hogy itt van e világban,

és csak általa eszmél már magára,

szabadság neki ez a drága börtön,

s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.

 

Ha a szerelem képessége, vágya

aludt, s a viszontszerelem igénye,

egyszerre derűs tervek ifjusága

támadt fel, döntés és gyors tett reménye!

Ha frissült már szellem a szerelemben,

én frissültem, és a legédesebben;

 

és ezt Ő tette! - Micsoda nyomasztó

ború gyötört, testi-lelki nehézség,

körül rémképek, minden oly riasztó,

az üres szívben fuldokolt a kétség:

s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:

s kilép Ő maga és hozza a napfényt.

 

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,

mint az ész - mondja az Irás - s ez annak

testvére, annak a nyugodt örömnek,

mit csak a kedves jelenléte adhat:

a szív pihen, s a legnagyobb tudásban

részesül, a teljes odaadásban.

 

Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy

egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek

hódoljunk, önként és hálásan, és ott

fejtsük titkát az örök Névtelennek;

e vágy: a jóság! - Ily magasba szállok,

ily mámor övez, ha előtte állok.

 

Szeme előtt, mint nap ha tűzne rája,

lehelletétől, mint tavaszi szélben,

megolvad, bármily jégbörtön a vára,

az önzés a dermedt-mély lelki télben;

öncél, önérdek nem áll meg előtte:

tovariasztja őket már a jötte.

 

Minthogyha ezt mondaná: - "Életünknek

minden órája gyönyörű ajándék,

már alig látjuk a tegnap letűntet,

ami holnap lesz, tilalmas talány még!

S bár ígért is olykor az este rosszat,

Még láthatta örömöm a bukó nap.

 

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

Használd javadra, bizakodva, bátran,

munkádban éppúgy, mint a szerelemben!

Légy mindig egész, s légy gyermek szivedben,

így minden leszel, leszel győzhetetlen!"

 

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten

a perc kegyét társul rendelte melléd,

s míg veled van, magában látja minden

egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;

nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak -

égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!

 

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes

pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.

Némi jót is fűz még ugyan a széphez;

de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.

Féktelen vágy űz, sóvár, örök ínség -

Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.

 

Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -

de soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!

Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,

élet és halál csatázik a szívben.

Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;

de a lélekben erő, akarat nincs;

 

nem érti: Őnélküle hogyan éljen?

Az Ő képét ismétli, százszor, újra.

Marad a kép, majd szétszakad a szélben,

elmosva most, most sugarasra gyúlva.

Bármily kis vígasszal is hogy igézne

e vad zajlás tűnése, érkezése?

 

Hagyjátok el most, drága útitársak,

itt magány vár, moh, szirt, lápos vidék!

Ti menjetek! A Föld útjai várnak!

Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!

Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,

az élet titkát dadogva, betűzve.

 

Én, istenek áldott kedvence nemrég,

elvesztettem a Mindent s magamat;

adtak, próbául, Pandora-szelencét,

mely sok jót és még több vészt tartogat;

az üdvösséges ajkakhoz emeltek,

s most elszakítanak - és tönkretesznek.

                   Szabó Lőrinc fordítása