A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Megbékülés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Megbékülés. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. augusztus 9., szerda

Goethe: A szenvedély trilógiája

 

                                                                                 Ulrike

          Az 1820-as évek első fele nagyon mozgalmas volt Goethe (1749-1832) életében. Ebben az időben keletkezett A szenvedélyek trilógiája, melynek részei (1. Werther 2. Elégia 3. Megbékülés) külön-külön születtek. S noha a költő eredetileg nem egy ciklust tervezett, később mégis összekapcsolta őket, mert egy élménykörbe tartoztak, s hasonló volt a műfaj és a versforma. Együtt csak 1827-ben jelentek meg.

     Érdekes, hogy a Trilógia utolsó része készült el legelőször Marienbadban 1823 aug. 16 és 18. között Maria Szymanowska lengyel zongoraművésznő albumába. Ezt követően az Elégia a Karlsbadtól Jénáig vezető kocsiúton szept. 5. és 12. között. A 3. rész csak 1824 márciusában készült el a Werther c. regény 50 éves jubileumi kiadása elé.

     A végső sorrend sajátos logikát követ. A múltból indul (Werther), s elérkezik a jelenbe (Elégia). Mind a kettő elválásról, veszteségről szól, sőt a 3. rész, a Megbékélés is a szenvedéssel kezdődik, de a zene átlendíti a lírai ént a mély szakadékok fölött. Igaz, az egész műre jellemző, hogy mindig a művészet segítette a költőt legyőzni a válságot, lásd a Werther utolsó két sorát, illetve a Tasso két sorát, melyet a költő az Elégia elé mottóként illesztett.  

Goethe és kora

     „Minden, ami műveimből a nyilvánosságra került, nem egyéb, mint egyetlen nagy vallomás töredéke.”[1] Ebben az idézetben a legfontosabb szó a vallomás, a konfesszió. S Goethe korára éppen az volt a jellemző, hogy fölfedezte az ember személyes, belső világát. A Trilógia első részében megidézi Werther alakját is. Mi más volt már, noha regényformában a Werther, mint vallomás. Persze az irodalom az éppen adott irányzatnak, műfajnak megfelelően átalakítja az élményt. Ebben a korban talán a legfontosabb a klasszicizmus, illetve a romantika. Goethét a klasszika megtestesítőjének tartják (most tekintsünk el indulásától), s valóban meg is szenvedett ezért a klasszicizmusért. Ezt a törekvést érezzük a Trilógiában, a végletek közt (élet és halál) hányódva küzd az egyensúlyért. Rá is igaz Kosztolányi bonmotja: Csodák. Láttam egy sánta színészt! Láttam egy süketnéma operaénekest! Láttam egy vak festőt! Láttam egy boldog költőt!”

Karlsbad – Marienbad - Karlsbad

     Nemcsak Marienbad, hanem Karlsbad is fontos szerepet játszott a történetben.[2] 1806-ban Karlsbadban ismerkedett meg Amalie von Levetzovval, akinek lánya, Ulrike, a későbbi múzsa ekkor még csak két éves volt. Az ifjú anyát, a különlegesen szép Amalie-t Goethe naplójában Pandórának nevezte.[3] 

 

Amalie, a 15 éves ifjú asszony[4]

      Amalie az első Levetzovtól elvált, a második férj, az első unokaöccse, szintén Levetzov, Waterloonál elesett. A harmadik férj, egy Knebelsberg, csak 1844-ben vehette el Amalie-t, miután az első is meghalt.

     Goethe 1821-ben találkozott újra az özveggyel és gyermekeivel, majd 22-ben is.[5] Vonzalma a legidősebb lány, Ulrike iránt egyre fokozódott. Még ásványgyűjteményének tanulmányozására is rá akarta venni, oly módon, hogy csokoládét rejtett a kövek közé. A tetőpont 2023 nyarán következett el. Goethe Faust szerepében lép fel (rá szabták), segítőjének megnyerte Karl Augustot, a weimari nagyherceget, akinek sajnos nem volt olyan emberfeletti hatalma, mint Mefisztónak. Amalie (és Ulrike) nem mert nyíltan nemet mondani. A válaszra időt kértek, de azt nem lehetet félreérteni, hogy a család pár nap múlva váratlanul Karlsbadba utazott (menekült). Goethe utánuk ment. Még együtt ünnepelték meg Elbogenben Goethe 74. születésnapját (aug. 28). Majd Goethe beletörődött sorsába, s hazaindult Weimarba.

                                                    Születésnapi ajándék a Levetzov-családtól 

     Költőnk nyilvánvalóan nem volt felkészülve arra, hogy kosarat kapjon. Ő, akit egész Németország, sőt Európa csodált? A fájdalom mélyre hatolt:

          „elvesztettem a Mindent s magamat” 

     A kudarcnak sok oka volt. Legfőképpen a nagy korkülönbség. Másrészt Ulrike ösztönösen idegenkedett a férfiaktól. Később sem ment férjhez. Halála előtt Goethe összes levelét elégette, hamuját egy dobozban koporsójába tették. A „Szent Sír”-alapítvány irgalmas nővéreként élt 95 éves korában bekövetkezett haláláig.

     Weimarban természetesen már mindenki tudott mindent, de tapintatosan bántak a dolgozószobájába visszavonuló költővel, akinek a legfőbb foglalatossága az volt, hogy letisztázza a hosszú kocsiúton készült költeményt, a Trilógia középső részét. A 16 lapból álló, bőr mappába tett kézirat már önmagában is műalkotás. Talán az sem véletlen, hogy az elégia 23 versszakból áll, hiszen 1823-ban keletkezett. (Véletlen-e, hogy most éppen 2023-at írunk?)

     Külön érdekesség, hogy már 1822-ből fennmaradt két négysoros, melyben Goethe megelőlegezi a 23-as év tragédiájának motívumait: „Elviselhetetlen fájdalom, / mikor a megsebzett kígyó / mar a szívemben.

Betegsége

     Hogy jobban megértsük lelkiállapotát, tudni kell, hogy 23 februárjában Goethe súlyos beteg volt. A diagnózis szívburokgyulladás vagy szívinfarktus.[6] Novemberben a marienbadi „közjáték” után hasonló tünetekkel újra ágynak esett. Tehát amikor a versben oly gyakran beszél a szívről, azt minden bizonnyal szó szerint (is) kell érteni. Újabb lábadozása idején Zelternek kell újra és újra felolvasni – gyógyszerként - az Elégiát.

 Ó jaj, a lét rövid/ és hosszú a művészet!” (Faust)

     Ha most merészen belevágunk az Elégia bemutatásába, célszerű lenne előrebocsátani a lényeget, mely szerint az Elégia arról szól, hogy az öregedő költő (74 éves) miként éli át vakmerő reményeinek összeomlását, azaz Ulrike (19 éves) elérhetetlenné válik számára. Minden elveszett.

     A 23 versszak mottójaként egy Tassóból vett idézetet találunk:

          „s ha az ember elnémul fájdalmában, Isten megadta nekem,

           Hogy kimondjam, mit szenvedek.”

     A „mit szenvedek”-et a Trilógiában átjavította „hogy szenvedek”-re. S valóban Goethe hosszasan beszél Eckermannak arról, hogy verse egy lelkiállapot leírása. Kimondani a szenvedést, (a szenvedély vége a szenvedés), az oda vezető utat s váratlan fordulatait, a fényt és az árnyat láttatni, ez Goethe ars poétikája.

     A kiinduló helyzet drámai, a költő válaszra vár:

          „Nyitva előtted a pokol, az éden…”

     Sokat ígér az együtt töltött nap leírása, majd következik a hirtelen kiűzetés a paradicsomból, egy kerub zárja el tőle a kedvest. Úgy tűnik, a költőnek a jelenlét, az együttlét ad boldogságot.[7] S épp ennek lesz vége. Csupán Ulrike vigasztaló szavai hangzanak a messzi távolból. Miként az egyszer látott Beatrice a menny kapujában fogadja Dantét, úgy szól Ulrike Goethéhez. A kor irodalmi ízlésének megfelelően így változik át a prózai valóság égi jelenséggé:

          „Mintha azt mondaná: ’Életünknek

           minden órája gyönyörű ajándék,

           már alig látjuk a tegnap letűntet,

           ami holnap lesz, tilalmas talány még!

           S bár ígért is olykor az este rosszat,

           még láthatta örömöm a bukó nap.

 

          Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

          A perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

          Használd javadra, bizakodva, bátran,

          Munkában éppúgy, mint a szerelemben!

          Légy mindig egész s légy gyermek szivedben,

          Így minden leszel, leszel győzhetetlen!”

 

Wertherhez

     Míg az Elégia egy friss élményhez kapcsolódik, s a jelen állapotot tükrözi, a Wertherhez c. költemény a jelen perspektívájából tekinti át Goethe életpályáját, az egész korszakot. Ennek a pályának a kezdetén a Götz von Berlichingen mellett a Werther áll. E két művel röpítette fel Goethe a német irodalmat világirodalmi rangra. Az 1824-ben, a Werther megjelenésének 50. évfordulójára született költeményben újra szembenéz sorsával. Megszólítja Werthert, fiatalkori önmagával folytat párbeszédet, hisz az öngyilkos Werther is önmaga. Mérleget von, érdemes volt-e tovább élni:

          „nekem maradnom kellett, menni néked,

            Megelőztél – nem sok a veszteséged.”

     A szituáció most is ugyanaz, mint akkor: a fénylő, sokat ígérő élményre mindig elkövetkezett a csalódás, a szenvedés, a magány:

          „… bolyongunk újra, szertelen

           a szenvedélyek útvesztőiben;

           s kellett szenvedni, jött sok, ami fáj,

           elválni végül – elválni halál!

          Hogy szívhez szól, mit a költő ajánl:

           az új válás ne legyen új halál!

           És mert így szenved; félig érdemelten:

           zendítse dalra bús szívét egy isten.”

     Épp itt van a lényeg, Goethe újra az életet választja. A költészet, az isteni adomány, a dal menti meg. A „sokak-siratta” árnyék egy pillanatra megjelent, de vissza is tér a könyv lapjaira.

Megbékülés

     Eckart Goebel[8], mint mások is, Goethe költészetét alkalmi költészetnek tartja. Ilyen a Trilógia utolsó része is. Maria Szymanowska lengyel zongoraművésznő marienbadi látogatása ihlette: a „híres és elegáns, nagyvilági asszony”[9] zongorajátéka különleges élmény lehetett: „a nagy tehetség közvetítésével egyszerre rád omlik a mennyei világ, és minden erejével hatalmába kerít, elnyerei minden jogát, és felébreszti a szunnyadó emlékek összességét.”[10] Valószínűleg Szymanowska saját szerzeménye, a La Murmura is elhangzott. Goethe verse, a Megbékülés aug. 16 és18. között készült. A francia nyelvű változatot Goethe 18-án írta be Szymanowska albumába.

     Novemberben Szymanovszka még egy koncertet ad Weimarban. Vacsorát rendeztek tiszteletére, melyen Goethe beszédet mondott: „Nem úgy érezzük-e mindannyian, hogy ez a szeretetreméltó, nemes jelenség, aki most ismét el akar hagyni bennünket, felfrissítette, jobbá tette, kitágította bensőnket? Nem, ő nem tűnhet el előlünk, beköltözött valónk legmélyébe, tovább él bennünk, velünk, és elkövethet bármit, hogy megszökjön előlem: szorosan és örökre fogva tartom önmagamban.”[11]

      Másnap Szymanowska koromfekete ruhában köszönt el a költőtől, aki zokogott, „Könnyei csorogtak nagy, ráncos, barna arcán.”[12]

     Ami új és nagyszerű ebben a költeményben, (az előzőekből hiányzott), a hála kifejezése. Hála a szerelemnek és a zenének. Csak a zene hozhat enyhülést.  Goethe számára sokat jelentett a kései szerelem, csak egyet nem: boldogságot. S ha összevetjük a költemény első sorát: „A szenvedély mindig szenvedést hoz!” az utolsó kettővel, látjuk, hogy a költő az utolsó sorokba a boldogságot is beleszőtte:

          Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –

          A zene s a szerelem iker üdve!”

     A zene enyhíti a szenvedést, de csak bizonyos határon belül: amíg hallgatom. És a szerelem? Ezt döntse el ki-ki maga.

     Végül egy újabb Goethe-idézet: „Az igazi költészet abban nyilvánul meg, hogy mint afféle világi evangélium, belső derűjével s külső tetszetősségével megszabadít nyomasztó földi terheinktől. Léggömbként emel magasabb régiókba a rajtunk csüngő ballaszttal együtt, s onnét, madártávlatban mutatja meg nekünk a föld tekervényes tévútjait.”[13]

 



[1] Goethe: Életemből. Költészet és valóság. Európa, Bp., 1982, 253. old

[2] Goethe 1795-ben Karlsbadban találkozott Friederike Brunnal, akinek a verse nyomán készült A kedves közelléte c. költemény

[3] Pandora szép, de sok bajt is tud okozni. Lásd még Goethe Prometheus c. drámatöredékét 1773-ból.

[4] Johann Friedrich August Tischbein festménye. Most a Goethe Múzeumban (Frankfurt am Main) lehet megtekinteni. A Goethéről készült híres festményt (Goethe Campagnában) egy másik Tischbein (unokatestvér) készítette. A Städel Múzeumban látható, szintén Frankfurtban.

[5] Goethe maga is özvegy volt, Christiane 1816-ban meghalt.

[6] Lábadozását a Tasso díszelőadásával ünnepelték meg. Mellszobrát babérkoszorúval díszítették fel. Ebből a magasságból zuhant le a prózai valóságba!

[7] Éppen erről szól A kedves jelenléte c. vers is. (1795)

[8] Eckart Goebel: Aussöhnung, Sublimierung als Paradigma in Goethes „Trilogie der Leidenschaft. University of Wisconsin Press, Monatshefte, Winter, 2008

[9] Richard Friedenthal: Goethe élete és kora. Európa, Bp., 1978, 733. old

[10] Uo. 733. old

[11] Uo. 742. old

[12] Uo.:742. old

[13] Goethe: Életemből. Költészet és valóság, Európa. Bp., 1982, 520-521. old.