Kleist: Pentheszileia

2015. 06. 02.

I.

     Pentheszileia nevével mostanában az Aeneist olvasva találkoztam. Amikor Aeneas és Achatés Karthágóban megszemlélik a trójai háború domborművét. Pentheszileia közvetlenül Hektór és Priamosz után következik:

           „Itt félhold-paizsú amazon csapatával a hadban
            Pethesiléia lobog, pőrén ring melle, alája
            bajnoknő módjára arany boglárt köt, a harcban
            szűz létére a férfiakat fárasztja erősen.”
                               (Aeneis, I. 490-493)

     Majd Vergilius a XI. énekben Camilla alakját hasonlítja a tragikus sorsú amazonkirálynőhöz.
      A görög mitológiában különleges szerepet tölt be Pentheszileia és Akhilleusz története. Nyilván a „gyűlölök és szeretek”-érzés feszítő ellentéte miatt választotta Kleist ezt a nem mindennapi kapcsolatot tragédiájának tárgyául. Talán Euripidész művei (Médea, Hippolütosz, Bakkhánsnők) jelentették a mintát számára. A szenvedély mindhárom műben túllép minden határon. Miként Thomas Mann utal rá:

     „… egyedül Kleist az, akinek semmi szép mértéket nem tűrő műveiből áramlik az erő, a drámai ős-megrázkódtatás, a mitikus borzongás, az antik tragédia szent rettenete.” (1, 70)

       Nem csoda, hogy Kleist is a német romantika azon képviselői közé tartozott, akiket Goethe elutasított.
      Benjamin Hederich Gründliches mythologisches Lexikonjának (1770) szócikkeit vette alapul Kleist a dráma cselekményének megformálásában. (2, 779) Kiválasztotta a számára legmegfelelőbb részletet, mely arról szól, hogy a Trója alatti harcokban Pentheszileia eszét vesztve megöli Akhilleuszt, majd felocsúdva, belehal fájdalmába.

II.

     Hogy szerették egymást, az már az első nagy összecsapásban kiderül. (1. jelenet). Ugyanakkor sem az amazonok sem a görögök nem tűrik az olyasfajta vonzalmat, mely megzavarja a társadalmi berendezkedésüket vagy katonai céljaik elérését. Az amazonok a  Főpapnő vezetésével a rózsaünnepre készülődnek. (Ennek fontossága csak lassan válik világossá. Az amazonok évente egyszer kellő számú férfi foglyot ejtenek, hogy velük gyerekeket nemzzenek. Ha fiú születik, akkor vagy máshová adják vagy elpusztítják őket.) A görögök pedig már szeretnék végre bevenni Tróját.
     Az újabb párharcukban Akhilleusz megsebesíti Pentheszileiát, aki nem tudja elviselni vereségét. Őrjöngése már előrevetíti a befejezést:

           „Kutyákat hajszoljatok rá! Tüzes
            Korbácsokkal elefánthadakat!
            Sarlós harciszekérrel rontsatok rá,
            Arassátok le érett tagjait!”

      Pentheszileia elveszíti önuralmát, a státuszából is adódó tartást. A Főpapnő jól foglalja össze:

           „… kívülről nem tartja semmi sors, már
            Csak dőre szíve van…”
                                 (5-9. jelenet)

      A harc egy kicsit szünetel, majd meglepetésünkre a szerelmes Akhilleusz fegyvertelenül érkezik. Hamis idillnek nevezném ezt a jelenetsort, hisz mindketten félreértés, öncsalás áldozatai. Ingatag már a háttér. Az amazonsereg és a görögök is gondoskodnak arról, hogy ez az álomszerű egyetértés összeomoljon. Nem pusztán két ember szerelméről van szó. Ők foglyai annak a hálónak, amely körülveszi őket. (10-15. jelenet) Éppen ez a láthatatlan háló teszi megvalósíthatatlanná szerelmüket. Pentheszileiának az amazonok törvényei szerint kell cselekednie. Akhilleuszt sem engedik szabadon a trójai háború vezérei: Odüsszeusz, Diomédész és a háttérből Agamemnon. Ráadásul Pentheszileia és Akhilleusz is mindent megtesznek azért, hogy beteljesítsék végzetüket. 

     A végső fázisban Akhilleusz párviadalra hívja ki Pentheszileiát, aki elfogadja a kihívást! Az amazonkirálynő kutyákkal és elefántokkal közelít, Akhilleusz csak egy könnyű kis dárdával. „A darab úgy van felépítve, mint egy kardtánc. Akhilleusz és az amazon a gyilkos udvarlás során hol előretörnek, hol visszavonulnak." (3, 198)

III.

      Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Pentheszileia és Akhilleusz története a trójai háború egyik epizódja. Kleist hasonló problémát pendít meg, mint az Iliász: Az egyén szenvedélye eltér a közösség elvárásaitól, s ebből ered a drámai összeütközés. Sőt, megkettőződik! Pentheszileiának is megvan a maga státusza: királynő, fejedelemnő, hadvezér. Viselkedhet közönséges ember módjára? Kleist majd minden hőse őrjöng, fél, aggódik, hamis illúzióban ringatja magát, melyből keserves az ébredés. Mérhetetlen feszültségek rombolják szét Pentheszileia lelkét, s kergetik az őrületbe. 

      Végezetül hadd utaljak újra az Aeneisre. Didóban is fellángol a szenvedély, mely később elpusztítja. Aeneas – ellentétben Akhilleusszal – továbbhajózik. Így tudja betölteni küldetését, hogy megalapítsa Rómát. 

      Kleist mondatai, képei nagy költőre vallanak. Pentheszileia szavait Tandori Dezső fordításában élvezhetjük:

           „Megpróbáltam a lehetetlent –
            Kockára tettem mindenem: s a kockán
            Ez jött ki: és most már nem moccan a kocka.”

Irodalom:
1. Halász Előd: A német irodalom története, Bp., Gondolat, 1971, II.
2. Heinrich von Kleist válogatott művei, Bp., Európa, 1977
3. Georg Steiner: A tragédia halála, Bp., Európa, 1971

Kleist: Amphitryon

2015. 08. 04.

                            „Másik énemet, a te másik Éned
                            Szolgáját megint megszállta az ördög
                            S sosiastalanított, úgy, ahogy
                            Téged amphitryontalannizáltak.  

                                                        (Sosias Amphitryonnak, Szabó Lőrinc ford.)
 
     Három lépcsős dráma. Az első „lépcsőn”, Sosias, Amphitryon szolgája Merkurba botlik, aki Sosias alakjába bújt. (Érezhető, hogy Merkur utálja a szolga szerepét, de az isteneknél is van hierarchia.) Ugyanakkor Jupiter Amphitryon alakját veszi fel, hogy Alkmenével, Amphitryon feleségével töltsön el egy szerelmes éjszakát.

      Eddig csupán Sosias szenvedett önmaga megkettőződésétől, a betolakodó önkényétől. A második lépcsőben elkezdődik Amphitryon „szenvedéstörténete” is. Tudja, hogy nem ő járt Alkmenénél éjszaka, de akkor ki? Alkmene is őrlődik, sejti, hogy egy tökéletesebb Amphitryon látogatta meg, de nem ismeri ki magát az érzékek és az érzések zűrzavarában. A legmeglepőbb, hogy maga Jupiter is elismerésre, megerősítésre vár, sőt mint minden isten, hódolatot akar.

      Az utolsó lépcső, a megoldás akkor kezdődik, amikor szegény Alkmenét gyötrik, válassza ki az igazit a két „Amphitryon” közül! Végül, talán nem véletlen, Jupiterre mutat, s zavarában rátámad az igazira:

     „Te szörnyeteg! Iszonyúbb vagy szivemnek,
       Mint a mocsarak puffadt bestiái!”

      Ne csodálkozzunk, férjből egy is elég. S most jön a legnagyobb fordulat: Amphitryon nem vág vissza, hanem elismeri: „hogy neki ő – Amphitryon.” Csupa fordulat, hisz végül mennydörgés közepette egy sas hozza el Jupiter villámát, aki így feltárja az igazságot. Mindenki leborul. Alkmene Amphitryon karjaiba hanyatlik.

      Tévednénk, ha azt gondolnánk, az Amphitryon hagyományos vígjáték. (Párdarabja Az eltört korsó sem az!) Az istenek játéka majdnem tragédiává változik. Amphitryonnak és Sosiásnak a léte kérdőjeleződik meg. Valami olyasmi történik, amit ép ésszel nem lehet felfogni: kiszolgáltatottá válnak, elvesztik önmagukat, lelküket, egyetlen valódi tulajdonukat: identitásukat. Ugyanaz történik velük, mint Kovaljovval Gogol elbeszélésében (Az orr), sőt Kafka Átváltozásában is ugyanez játszódik le – Jupiter és happy end nélkül.
      Plautus és Molière után Kleist mitológiai vértezetben előre vetítette – nem kis mértékben Kant hatására – a mi korunk legfőbb problémáját is: „Nem tudjuk eldönteni, hogy amit valóságnak nevezünk, valóban valóság-e vagy csak annak tűnik…” (Szegény Wilhelmine! Ilyeneket írt neki a jegyese! Részlet egy levélből, 1801. márc. 22-én.)

Kehlmann: A Beerholm-illúzió

 2015. 06. 10.

     Minden művészet hiányból fakad. Kehlmann regényének hőse először Istent keresi, majd maga próbál olyasmit létrehozni, mellyel egyben-másban Istenre hasonlít.

      Eltökélten Kehlmannt szerettem volna olvasni. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban csupán egy kötete árválkodott a polcon: A Beermann-illúzió. Mint később kiderült, ez a müncheni születésű, de Bécsben felnőtt Kehlmann első regénye, melyet 22 évesen, 1997-ben adott ki. Magyarul 2008-ban jelent meg Fodor Zsuzsa fordításában.

     Kehlmann rendkívül okos és koncepciózus író. Úgy képzelem, hogy szinte megtervezte ezt a könyvet, melynek a középpontjában egy „művész”, Beermann személyisége áll. Az a fő törekvése, hogy képzelete, akarata és a valóság ne váljon el egymástól. S amikor ezt sikerül elérnie, összeomlik.

      Beermann élettörténete (egyben a regény szerkezete) kellőképpen indokolja azt a vágyát, hogy ő a valóság mérnöke és varázslója legyen. Elsősorban sivár gyermekkora indítja el ezen az úton. Nevelőszülei egy svájci internátusba küldik. Itt találja ki első kártyatrükkjét, sőt fellép egy iskolai ünnepségen, ahol a taps előtt valaki közbeszólt: „Láttam. Kicserélte a lapokat.” Ettől kezdve az volt a célja, hogy a mutatvány valódi legyen. Csak az igazi varázslatba nem lehet belekötni: 

     „Amíg tudom, hogy trükköket alkalmazok, egy vacak kis kókler vagyok, semmi egyéb, és minden mozdulatomból, minden szavamból e kínos tudás árad. (…) Meg kellett tanulnom kicseleznem éber értelmemet.”

 
      Nem véletlenül foglalkoztatja Isten (a matematika szinonimája). Az ő valódiságához nem fér kétség. Azonban Istenhez türelem és alázat szükségeltetik, s ki kell várni az időt! Miért akar pap lenni? Kifürkészné Isten titkait. 

      Jan van Rode (a legnagyobb illuzionista) előadása elbűvölte. A rengeteg gyakorlás meghozza az eredményt: „A kártyalapok, amint az ujjaim feléjük közeledtek, maguktól váltottak színt; teljesen maguktól emelkedtek fel a királyok, remegve lebegtek a levegőben, majd leereszkedve az asztalon landoltak. Kártyalapok vándoroltak a pakliban, fölülről alulra, alulról fölülre, középről a belső zsebembe. És nekem ehhez semmit nem kellett tennem; a kartonlapok megelevenedtek, és be akarták mutatni nekem, mire képesek. Isten bizony, varázslat volt.”

 
      Az egyik legpoétikusabb fejezet Merlinről, Beerholm alteregójáról szól. Merlin teremtménye Nimue. Hasonlóképpen alkot magának társat Beerholm is: csupán a képzeletéből: 

     „Ahogy egy szobrász kiszabadítja a figuráját a kőből, úgy foglak kihámozni a lehetőségek birodalmából.”

     Hiába figyelmezteti hősünket Rode örök magányára: „Elárulok magának egy titkot, egy nagyon nagy és szigorúan őrzött titkot, amelyről mindenki tud, csak maga nem. Ez egy álom. Nem filozófiai értelemben mondom. Isten őrizz! Tényleg álom. Mégpedig a magáé. Mi mind benne vagyunk, mindegyikünk a maga kitalációja. Ha felébred, mi eltűnünk, nem lesz semmi, megszűnünk, soha nem is léteztünk.” Ez egyben a könyv titka is. Beerholm címzettje is csak a képzelet teremtménye, s a szereplők is csupán e lapokon léteznek.

      Amikor Alvarez, a szabadulóművész kikotyogja, hogy mindenki őrültnek tartja Beerholmot, el is kezdődik az őrültségek sorozata: 

     „A kirakatbaba rám nézett, én a babára (…) épp csak kinyújtottam gyorsan az ujjaimat, alig intettem…
      Az üveg éles, éneklő hanggal pattant szét; a járdára másodperceken át potyogtak a cserepek. A baba lassan, nagyon lassan, mintha ellenállást kellene legyőznie, előrehajolt, végül elvesztette az egyensúlyát, eldőlt… tompa robajjal puffant az aszfalton. A táska kicsúszott a kezéből, végigszánkázott a földön, ki az utcára.” (204)

      Újra és újra előbukkan a villámcsapás-motívum, bár úgy tűnik már sikerült megszelídíteni, ebben az apokaliptikus, mindent elborító káoszban ismét megjelenik.

      Keserves az ébredés, amikor az unalom utálkozásba csap át. Végül az önkéntes búcsú, mellyel visszatérünk az akkor még talányos regénykezdethez.

Kalevala kies földjén

A Kalevaláról

2013. április 25. 

 

      

     Hésziodosztól is megtudjuk, hogyan születtek az istenek a Khaoszból, hogyan népesítették be a földet és az eget, hogyan küzdöttek egymással, hogyan alakult ki a rend.

     A Kalevala emberközelibb világa meseszerűen mondja el, hogy a világ egy tojásból keletkezett. A történet úgy kezdődik, hogy Kisboldogasszony/egek leánya nem tudja hova szülni széltől fogantatott fiát. A világ urához, a nagy Ukkóhoz fordul segítségért. S lám:

     „Elmúlt ëgy kevés időcske, csak picurka-përcenetnyi. Vad­ruca vetődött arra, szárnyával rëpësve szállva, költő zsombikot kutatva, latolgatva lakhelyének. (‑ 182)

     Szállt keletre, szállt nyugatra, északot, delet bejárva, még­sëm lelt helyet magának, kedvére való vidékët, ahová ragassza fészkit, hol lëgyën nyugodt lakása. (‑ 188)

     Száll emerre, száll amarra, feje gondban fő, latolgat: „Hát hajlékot szélbe rakjak, fészket hullámok hëgyébe? Szél a házam szétcibálja, hullámok halomra döntik!” (‑ 194)

     Hát akkor a vízanyácska, levegőegek lëánya térdit ten­gërből kidugta, vízből vállal fölmerülve fészkelő helyül rucának, oltalmazó otthonául. (‑ 200)

     Réce, réztollú madárka száll emerre, száll amarra: látja térdit vízanyának messze kékellő mezőben. Zsënge zsombiknak alítja, fű benőtte földdarabnak. (‑ 206)

     Száll emerre, száll amarra, telepëdik térdkalácsra. Fészkit arra fogta rakni, tojt aranytojást beléje. Hat tojást tojott arany­bul, ëgyet vasbul ráadásnak. (‑ 212)

     Kezdte költeni tojásit, kotolni a térdkalácson. Költi ëgy nap, költi másnap, harmadikon is hevítve. De már akkor víz­anyácska, levegőegek lëánya tüzesëdni érzi térdit, gyönge bőrit gyulladozni. Ég talán a térdkalácsa, inai is olvadoznak? (‑ 222)

Térdin rántott ëgy erőset, tagjain nagyot taszajtott. A tojá­sok vízbe verve tengër habjaiba hulltak. Ëgytül-ëgyig össze­törtek, száz darabra szétszakadtak. (‑ 228)

     Ám fövenybe nëm fúródtak, víztömegbe sëm vegyültek: darabok haszonra váltak, cserepek csudát terëmtek. Tojás aljából alakult földünknek tömérdëk teste, tojásnak felső feléből magas­ságos mënnynek boltja, sárgája puha pilise fordult fényës nap­ko­rongra, fehérjének felső része halovány világú holdra; pöttyeibül a tojásnak válik csillagok csapatja, szürkeségiből születnek sűrű fëllegëk fölöttünk.” (‑ 244)

Szente Imre fordítása (Lásd a teljes művet)

     Csepregi Márta a Holmiban (1993) büszkén írja, hogy a Kalevalának (végső változata 1849-ben) immár öt teljes magyar fordítása van. Barna Ferdinánd (1871), Vikár Béla (1909), Nagy Kálmán (1972), Rácz István (1976) és Szente Imre (1987) jegyzik a műveket. 

     Mint látjuk, Szente Imre elhagyta a sorbeosztást, viszont jobban ügyelt az eredeti versmértékre (négy trocheusból áll egy sor), az alliterációra, a népies hangzásra és szókincsre. 

Vejnemöjnen születése

     A Kalevala első éneke nemcsak a világ keletkezéséről, hanem Vejnemöjnen születéséről is szól, akinek az anyja Ilmatár, a „levegőég lenge leánya”. Őt a szél, a tenger ejtette teherbe, de nem tudta hova megszülni magzatát. Majd egy réce rakott térdére fészket, ott költötte ki tojásait:

„Tojáshéj alsó feléből idelent az anyaföld lett,
tojáshéj felső feléből magos mennybolt lett odafent,
sárgájából a tojásnak sziporkázó nap született,
fehérjéből a tojásnak halavány hold keletkezett,
tojás tarka foltjaiból csupa csillag lett az égen,
tojás fekete foltjából felleg lett a levegőben.”

     Ily módon a világ már készen várta Ilmatár gyermekét, aki csak nem akart megszületni. Teltek az évek, a levegő és a víz asszonya hiába hánykolódott. Igaz, mozdulataival, vergődésével is tovább formálta a mindenséget: földnyelvvel, pázsitparttal, öböllel, sziklával tette teljesebbé a világot. De Vejnemöjnent nem tudta megszülni: a hősnek önmagának kellett a világra segítenie magát. „Kicsusszant” a tengerbe, melyben még nyolc évet el kellett töltenie. Majd – csodálatos pillanat – feljött a föld felszínére, és gyönyörködött a világban:

„Tápászkodott a térdére, könyökölt a két karjára;
felállt, hogy a halvány holdat, nagyságos napunkat nézze,
csodálja a csillagokat, Göncölnek fényét fürkéssze.”

     Az egész teremtést, a világ keletkezését megelőzi az énekes nekikészülődése:

„Imhol kedvem kerekedett, eszemben gondolat gerjedt:
Én elmennék énekelni, szép szavakat sorba szedni…”

     Az éneklés a Kalevala korában közösségi tevékenység. Az énekmondók tanulják, élvezettel gyakorolják, s nagy figyelemmel adják tovább azt a közös kincset, amit a régiek rájuk hagytak:

„Kapcsoljuk most kezünk egybe, fogas ujjunk fogjuk össze,
úgy dalolgassuk danánkat, énekeljünk ékes verset…”

     Most Rácz István fordítását olvasom, 1980. Rácz ismeri a Kalevala világát, a régi finn művészetet, s könyvét szép képekkel illusztrálja.

Vejnemöjnen hatalma

A Kalevala 2. és 3. éneke

     Megszületett tehát Vejnemöjnen, aki első napjától kezdve vénséges vén volt. A föld azonban kopáran terült el, semmiféle növény nem virult. Vejnemöjnen tétlenül, magányosan lakta szigetét. Majd a kis Pellervó (termékenység-isten) veti be a földet, s különféle fák, növények bújnak ki a földből, csupán tölgy, az istenek fája, nem. Majd a lekaszált fű kigyullad, s annak hamujából sarjad ki a tölgy, de túl nagyra növekszik: sötétbe borítja a napot és a holdat. Úgy látszik, még semmire nincs szabály. Ki kell vágni… Egy cinke árulja el Vejnemöjnennek, hogy rendet kell teremteni a vadonban. Majd újra a magvetés következik, s hogy az árpa kikeljen, az öreg Ukkó segítségére is szükség van:

Öreg Ukkó, örök Isten, mennynek, földnek fejedelme,
gyűlésbe gyűjt minden felhőt, tanácsot tart égi téren,
küld könnyű ködöt keletről, napnyugatról nagy gomolygást,
duzzadó felleget délről, fehér felhőt észak felől,
magos menny minden homályát egybe tereli egészen.
Csendes esők cseperegnek, hull a híves harmat méze
szárba szökő gabonára, sűrűn suhogó árpára.
Felüti fejét az árpa, szaporán nő szúrós szára
Porhanyó puha földeken, Vejnő megmunkált mezején.

     Vagyis kialakult a földön a földművelés. Vejnemöjnen csak énekelgetett, éjjel-nappal szőtte varázsigéit, s talán nem is folytatódna a történet, ha a lapp Joukahajnen hírét nem veszi Vejnemöjnen „varázsos verseinek”, s meg nem irigyli tudását. Ugyanolyan harc kezdődik el, mint az Eddában. A különbség csupán az, hogy ez a küzdelem nagyon egyenlőtlen. Joukahajnen tudása olyan csekély! Nem hiába szólítja fel Vejnemöjnen:

                                         Ez csak gyermek gagyogása,
Balga némbernek beszéde, nem szakállas férfi szava!
Mondjad már a mély titkokat, vallj a világ kezdetéről!

     Joukahajnen erre karddal akarja bizonyítani fölényét. Vejnemöjnen azonban részben kővé varázsolja, majd szavával a mocsárba meríti. A hetyke lapp legény csak úgy tud megmenekülni, hogy húgát Vejnemöjnennek ígéri:

Ha visszázod szent szavadat, varázsigéd bogát bontod,
Ajnó húgom adom néked, szülémnek szép szűzleányát!
Hadd söpörje szűk szobádat, sikálja sima padlódat,
Öblögesse öblös kupád, mossa takaród tisztára,
Készítsen köpenyt, ékeset, süssön cipót, mézédeset!

     Vejnemöjnen, az öreg gyermek, megörül, hogy Joukahajnen kishúgát neki ígérte feleségül. A lapp legény mentségére mondjuk el, hogy életéért cserébe. Ajnó kétségbeesik, hiába biztatja anyja:

                      Ajnó halála (A Kalevala 4. éneke)

     Drámai találkozással kezdődik ez az ének. A szép ligetben, ahol Ajnó sétál, váratlanul felbukkan a "vénséges vén Vejnemöjnen", aki a fiatal lányt illetően biztos a dolgában. (Bár nem egy Zeusz.!) Kikottyantja, hogy azt szeretné, ha Ajnó csakis miatta hordaná ékszereit, neki fonná be haját, az ő kedvére viselne kendőt. A kicsi lány bátran szembeszáll Vejnemöjnennel:

     „Tépi kebléről keresztjét, ujjáról a gyöngyös gyűrűt,
      nyakáról a láncát lerántja, veti piros pántlikáját,
      földre dobja, földnek adja, ligetben ligetnek hagyja.”

     Nagy félelmét csak anyjának meri elmondani, aki vigasztalja, s az eldobott díszek helyébe még sokkal szebb, régről rejtegetett, sokkal szebb és értékesebb kincseket ajánl fel. A Holdtündér és a Nap leánya készítette neki még lánykorában. De a gyötrődő Ajnón ez sem segít.

     „Bizony nékem balgatagnak, jobb lett volna nem születnem,
      csöpp lányként nem cseperednem, nagy lánnyá nem növekednem,
      (…)
      Én szegény szűz, azért sírok, azért hull keserű könnyem:
      eligértél engem másnak, gyenge gyermeked eladtad
      öreg ember őrzőjéül, vénség vigasztalójáúl
      támaszul a tántorgónak, kuckójában kucorgónak.”

     Ajnó nem lát más kiutat, megszökik otthonról. Elgyalogol a „téres tenger” partjára., beúszik a „hűs habokba”, ahol egy szirtről lezuhanó szikla a mélybe sodorja.

     Itt még nincs vége a történetnek, mert a fájdalmas hírt valahogyan el kell juttatni az anyához. A görög tragédiákban is fontos szerepe van a hírnöknek. Nagyon mulatságos, hogy az arra kószáló állatok közül csak a nyuszi vállalkozik erre a nemszeretem feladatra. Ez az epizód enyhíti a búskomor hangulatot. A bánat és a gyász elsősorban az anyát sújtja, lelkiismeret-furdalása nem enyhül.

                                                                   *

     Még egyszer átfutom a Rácz István fordította 4. éneket, s nem állom meg, hogy ne idézzem Ajnó gyönyörű hasonlatait:

     "Milyen a boldogok kedve, örvendezőknek öröme?
      Olyan boldogok kedve, örvendezőknek öröme,
      Mint a habnak hullámzása, vályúban víz csillanása.
      Milyen a szegények szíve, sikoltozó sirály kedve?
      Olyan a szegények szíve, sikoltozó sirály kedve,
      Mint hó hegynek árnyékában, fekete víz forrás mélyén."

Mintha érezné: a vízben, a habokban fogja elveszíteni egyetlen életét.

Vejnemöjnen szerelmes gondja

 Az 5. ének részben utózengése az előzőnek, részben előkészíti a további történéseket.

     Ainótól, bár meghalt, nem lehet olyan könnyen búcsút venni. Mint Rácz István, a fordító írja, Ainó, a Kalevala legismertebb és legbájosabb női szereplője, teljes mértékben Lönnrot alkotása. Maga a név is Lönnrot leleménye: apja aininek (egyetlennek) nevezi. Lönnrot ezt a melléknevet változtatta Ainóvá.

     A költői névalkotásra a 19. századból magyar példát is hozhatunk. A Tünde nevet például Vörösmarty alkotta a tündér szóból. (Lásd Csongor és Tünde!) Biztos ma is alkotnak új neveket, de nem ilyen bájosat, leheletfinomat.

     Vejnemöjnen nem tud belenyugodni veszteségébe. Untamóhoz, a föld lustájához fordul, hogy mondaná el neki, merre lakik Ahtola, a vizek ura. Oda szeretne menni halászni, talán azért, mert Ainó is a tengerben lelte halálát. Így is történik, de Veinemöjnen a kifogott kis halban nem ismeri fel szerelmét, és visszadobja a habokba. Bánatában, hogy mindent elrontott, szinte újra gyerekké válik:

     Nem tudom már, most mit tegyek, hogy lakozzam,
     hogy is legyek, hogyan éljek az ég alatt, vándoroljak a világon.
     Anyám hogyha még megvolna, szülém szeme ha figyelne,
     tudna tán tanácsot adni, éltemet miképpen éljem,
     búbánat hogy ne bánthasson, sötét gond le ne sújthasson
     eme ínséges időben, gyászos kedvem gyötrelmében.

Anyja persze meghallja panaszos szavát, s a következő tanácsot adja:

     Él még a te édesanyád, vén szüléd még vigyáz reád.
     Meg is mondom néked mindjárt, éltedet miképpen éljed,
     …
     Eredj Észak lányaihoz! Százszor szebbek ott a szűzek,
     hajadonok hétszer szebbek, ékesebbek, édesebbek,
     Louko lusta lányainál, lompos-loncsos lapp szűzektől.
     Asszonyt onnan hozz a házhoz, Északföld legszebb leányát,
     kinek kedves az orcája, szürke szeme csalfán csillog,
     fürgén futkos fehér lába, könnyen hajlik karcsú háta!”

Szép fegyver?

  6. ének

     Akármilyen vén „vénséges vén Vejnemöjnen”, felségkeresőbe indul. Északra Pohjolába. Nem valami vonzó vidék. Paripája, „szalmalova”, úgy vágtatott a tengeren, hogy nem is lesz vizes a lába. Nem gondol semmi veszélyre, nem is sejti, hogy Joukahajnen vár rá, bosszúra szomjazva:

          Tüzes íjat tákolt össze, kegyetlen ívet készített:
          íja ívét vasból verte, hátát rézből remekelte,
          színarannyal szépen írta, ezüst szállal ékítette.
          (…)
          Készen is van immár íja, nincs az íjnak semmi híja:
          gyönyörűszép, gyilkos szerszám, sokat érő, ékes fegyver…

     A fegyver is lehet szép, művészi, kézműves munka. Talán megnemesíti a gyilkolást? Hőssé avatja a harcost, a „satnya, sovány legénykét”?

    Juokahajnennek sokáig kellett várnia. Minden tüzes: tüzes a félsziget, a földfok, az íj, - tűzzúgó a szent folyó. Vejnemöjnen „fekete felhőben” bukkant fel. A sovány, de elszánt legényke gyorsan készíti íját. Édesanyja azonban figyelmezteti: nemcsak jó rokonnak tartja a vénséges vént, hanem tudja:

          Vejnemöjnent ha megölöd, Kaleva fiát kiirtod,
          véle vész a világ kedve, elnémúl az édes ének.
          Jobb a víg dal e világon, fenn a földön szebb az ének,
          mint odalenn Mana mélyén, Tuoni sötét tanyáján!

     Tusakodik is Joukahajnen, s csak harmadszorra találja el Vejnemöjnen „szalmaszárú szép szürkéjét”. A vén énekest a tenger sodorja el. Vajon mi lesz vele?

Houellebecq utcái

2016. 01. 27.

      Houellebecq

Houellebecq, litera.hu

     
     „Szerintem jó író. Nagyon kellemes olvasni, és elég találó képet fest a társadalomról.” (Houellebecq önmagáról, A térkép és a táj, 20. o.)

      A fenti mondatokat az egyik szereplő, Houellebecq, mondja önmagáról. Mint kiderült, Houellebecqnek A térkép és a táj c. regényét olvasom. Meglepő, hogy Houellebecq önmagát is beleírja a könyvbe. A két Houellebecq (az író és az egyik regényalak) gondoskodik arról, hogy nem kevés meghökkentő művelődéstörténeti-gondolati élményben részesüljünk. (A franciák már csak ilyenek.)

      Itt van pl. Tocqueville kijelentése Lamartine-ről: „Nem is tudom, hogy az önző becsvágyak világában, amelyben éltem, találkoztam-e valaha is olyasvalakivel, akitől nála idegenebb lett volna a közjó fogalma. Temérdek olyan embert ismertem, aki habozás nélkül felforgatta volna az országot tulajdon felemelkedésének érdekében: a mai időben mindennapos az ilyen perverzió. De ha nem tévedek, Lamartine volt az egyetlen, aki puszta unalomból is képes lett volna vérbe és lángba borítani a világot.” (217. o., ford.: Tótfalusi Ágnes)

      Houellebecq, a regényhős (gyakorolom a név helyesírását), vesztére, szülőfalujába költözik. Itt ugyanis gyilkosság áldozata lesz. Azért kedves színfolt, hogy az egyik nyomozó, Ferber zsebében ott lapul Gérard de Nerval Aurélie c. regénye. Főnöke, Jasselin nem olvas, de végigjárja a falut. Először a Martin Heidegger utcán indul el, megtorpan a Leibniz utca sarkán, de hamarosan a Parmenidész tér után az Emmanuel Kant körforgalomhoz ér.

Ui.

Térey:

Éjfélkor utcatábla igazít el.
Kutyaszorító, de kegyetlen!
Zeuszra, valóban az Euripidész
És a Menandrosz utca sarkán állok
(Szóval a színházi negyedben).
           Az In situ c. versből, ÉS, 2017. 02. 10.

Ibsen és Grieg

2012. 09. 08.

     Ha valaki, mint én idősebb korba lépett, talán emlékszik, hogy milyen különös zenéje volt egy gyerekeknek szóló rádióműsornak. Moha bácsi, a törpe szólalt meg Kőmíves Sándor hangján. A zene pedig (A hegyi király csarnokában a címe), ma már tudom, Griegnek a Peer Gynthöz írt művéből való.

Ibsen, hu.wikipedia.org

 

     A másik örökzöld műsorszám volt Aase anyó halála: jutalomjáték egy nagy színésznőnek. Gobbi Hilda mondta el. 

Aase:
S ott, Peer, ott messze, mi rémlik?
Honnan jön a fény? Van ezer!

 Peer Gynt:
A vár ezer ablaka fénylik.
Hallod? Zene. 

Aase:
Tánczene, Peer. 

Peer Gynt:
Szent Péter jön kapujából
s int: jöjj be. 

Aase:
Köszön?

Peer Gynt:
Köszön. Áll
s mézízű, drága borából
tisztelve, hajolva kinál.

Aase:
Borral? De kalácsa lesz-é?

(Ibsen: Peer Gynt, 3. felvonás, ford.: Áprily Lajos)

*

     Akarsz mindent szépnek látni? Itt a recept: 

Dovre apó:

A bal szemedbe vágok,
de csak finoman – kancsal leszel.
De amit látsz, mindent szépnek érezel.
Most mély metszést jobb szembe a hártyakörnek –
(…)
Gondold meg, a szem sok éven át mi rosszat,
mi bajt, mi bosszúságot okozhat,
s a könny s ami lúgként csíp savában,
nem a szem forrásaiból ered?

                     (Ibsen: Peer Gynt, 2. felvonás, ford.: Áprily Lajos)

      *

     A romantika, mely megújította a művészetet, nemcsak az egyéniségnek adott tág teret, hanem a nemzeti kultúrának. Grieg a lipcsei konzervatóriumban tanult, de később azt vallotta, hogy ezek az évek elhomályosították látását. Koppenhágai tartózkodása idején így nyilatkozott: „A népdal volt az, amely nekem utat mutatott.”

Grieg, en.wikipedia.org

 

     Grieg és Ibsen neve összekapcsolódott. Grieget a Peer Gynthöz írt zenéje tette világhírűvé. Nem is kísérőzene ez már, hanem egyenrangú társa a költői szónak.

     Talán még egy nagy nevet ismer mindenki a norvég kultúrából: Munch. Sikolya elsősorban a szemnek szól, de fülünk is hallani véli.

Munch: Sikoly, sulinet.hu

Heym tavasz-verse

 2013. 05. 04.

     Oly sok évfordulót tartunk számon. Mindenesetre a kerek évszámok hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy felfigyeljünk a művészet olyan alakjaira, akik eddig – legalábbis számunkra – árnyékban voltak.

     Georg Heym, a német expresszionizmus képviselője, 1912. január 16-én végzetes balesetet szenvedett, írja megemlékezésében a Wiener Zeitung. Barátjával a Havelen korcsolyáztak, s túlságosan messze merészkedtek, beszakadt alattuk a jég, s mindketten belefulladtak a vízbe.

     A költőnek 1911-ben jelent meg első verseskötete Der ewige Tag (Az örök nap) címmel. Ernst Rowohlt adta ki. Halála után jelent meg az Umbra Vitae (Az élet árnyéka, verseskötet), majd novellái Der Dieb (A tolvaj) címmel.

     Talán vele kezdődik az expresszionizmus, melynek irányát az 1920-ban Kurt Pinthus által összeállított gyűjtemény címe is jelzi: Menschheitsdämmerung (Az emberiség alkonya). Ebben Heymnek tizenhárom verse szerepel.

ieb.usp.br

      

     Hogy a jeges télre milyen tavasz jött volna, kiderül a következő költeményből.

          A tavasz

Szelek vonszolják a fekete estét,
az utak hideg fákkal dideregnek,
s a kései, kietlen puszta síkon
látóhatárig hömpölyög a felleg.

Szél s vihar lakja örökkön a távolt,
még magvető is néha-néha lábol
a messzi tájba s magvát hinti lomhán:
nem terem néki örömet a holt nyár.

Ám az erdők kénytelen megropognak
szürke ormukat a szélbe emelve,
forrásuk nincs, elernyedésük oly nagy, -
ágaikba már vér nem áramolhat.

Bús a március. Néma földre buknak
a napok fénnyel és árnnyal betelten.
De esőpajzs borul a vadvizekre
s a hegyekre. Mindenek múltba hulltak.

Ám a madárhad többé vissza nem száll,
üres lesz a nádas, a part homokja.
S lomha bárkák terelnek nyári csöndben
holt árnyakat a zöld dombhajlatokra.

                  Garai Gábor fordítása