Kehlmann Montaukból

     

     Érdekes interjút adott a Süddeutsche Zeitungnak Daniel Kehlmann, aki már jó ideje New York-ban él. A messzeség persze ez esetben nem jelent semmit, hisz írásaival, színdarabjaival továbbra is jelen van a német nyelvterületen. Véleményére odafigyelnek.
     „Az emberiség legszomorúbb válságát éljük meg, nem a legrosszabbat, hanem a legszomorúbbat, mert a gyógymód abból áll, hogy egymástól távol kell maradnunk.” Így kezdődik, aztán keményebben folytatódik: „Ha a vásárláskor évekig maszkot hordunk, ez kellemetlen lenne, de ez a kisebb probléma, a nagy az, hogy beleavatkoznak alapjogainkba.”
     Ami most történik a nagyvilágban (kijárási tilalom stb.), úgy éli meg, mint az emberi jogok korlátozását. Ugyanakkor ő is elvonult, kiköltözött New Yorkból Long Islandba, Montaukba. A néptelen tengerparton sétál feleségével és gyermekével.
     Elismeri, hogy Németország helyesen reagált a járványra, de most már a fokozatos nyitásra van szükség, a korlátozó intézkedéseket vissza kell vonni. Az alapjogokba való beleavatkozás a 2. világháború óta a legnagyobb! Bírálja a hivatalnokokat (Robert Koch Intézet), s főleg a politikusokat. De édes istenem, szükségünk van rájuk! Maga a helyzet abszurd és megoldhatatlan.
     Aztán beszámol a New York-i állapotokról, de még inkább a képek hatalmáról, melyek szörnyűbbnek mutatják a válságot, mint amilyen. Lelkesedve szól a tudomány, a tudósok szerepéről. Különösen Christian Drostent becsüli, akinek beszámolóit (podcast) naponta izgatottan olvassák feleségével együtt. (Ebből is látszik, nem tud, nem is akar elszakadni Európától.) 

     Ki tudja, mikor lesz oltóanyag? Úgy tűnik, a társadalomnak meg kell tanulnia együtt élni a megnövekedett kockázattal. A svéd utat tekinti követendőnek, mely szerint hosszú ideig velünk lesz a vírus. A másik út a disztópia (a negatív utópia, ilyen pl. az 1984 c. regény), a bezártság, az elszegényedés…
     Többször megismétli: a szabadságjogokról nem szabad lemondani. Jóllehet most, a félelem korában, nagy a hajlandóság az engedelmességre. S ez Európában erősebb, mint az USA-ban. Nem véletlen, hogy Heinrich Mann Alattvalójának nincs amerikai megfelelője.
     Végül arról is beszél, hogy az év elején angolul is megjelent a Tyll. Még végigjárta a könyvbemutatókat. Most előtérbe került a könyv egyik motívuma: a pestis. (A Téli király ebbe halt bele. Kirchner sárkányvérrel akarja meggyógyítani a pestises beteget. Ó, így már érthető, miért becsüli Kehlmann az igazi tudományt!)
     Érdekes, hogy említést tesz a hongkongi influenzáról (1968/69) is. Közel egymillió ember halt bele. Szinte észre sem vettük. Igaz, akkor fiatalok voltunk, és más tartott izgalomban.

    Én is indulok, nem a tengerpartra, csak a Halmi erdőbe, ahol tengersok madár csicsereg. Igaz, időnként idehallatszik távolról az autópálya moraja.

Kehlmann, időzítve

    „Amit hallunk, abból semmit se kell elhinni, amit látunk, abból is csak a felét.”, mondja, ezúttal igazat szólva, egy őrült Poe novellájában. A betegek hatalmukba kerítették az elmegyógyintézetet, az orvosaikat bezárták. A látogatónak erről fogalma sincs, csak fokozatosan ébred tudatára, hogy minden nemcsak másként, hanem fordítva van.

     Persze ne gondoljuk, hogy Kehlmann állításai is ellentmondanak a józan észnek. Éppen ellenkezőleg: mélységes aggodalom és szeretet árad szavaiból. Megkapta ugyanis az Osztrák Ipartestület Anton Wildgans-díját, s ez alkalomból beszédet mondott Bécsben.
     A jó szónoknak van mondanivalója, stílusérzéke, s hatásosan tudja felépíteni beszédét. Kehlmann személyes vallomással kezdi: mi köti őt Ausztriához? Minden. Apja bécsi születésű, ő maga hat éves korától Bécsben élt, itt tanult, az egyetemet is itt végezte. Itt jelent meg első könyve. Itt mutatják be színdarabjait. S külön kiemeli az osztrák irodalom különleges hatását: Nestroy humorát, Schnitzler dialógusainak zenéjét, Musil és Doderer nyelvi erejét, Karl Kraus tökéletesre csiszolt dühét, Georg Kreisler költészetének álomsötét színét. (Mindez válasz arra az alig titkolt szemrehányásra, miszerint Kehlmann nem osztrák.)

     Karl Kraustól ezt idézi: „Ausztria a világvége kísérleti állomása.” 1914 júniusából való ez az idézet, még a hadüzenet előttről. A történelem sodra azóta sem csillapodik. Ugyanis Kehlmann ifjúságára rávetült Kurt Waldheim és Jörg Haider kettős árnyéka. Waldheim mint SA-lovastiszt vett részt a világháborúban. Egy 88-as jelentés szerint nem volt háborús bűnös, de tudott az emberellenes cselekedetekről. Haider, Strache elődje, a szélsőjobbos FPÖ politikusa volt. Vezetésével a párt 1999-ben a második legtöbb szavazatot szerezte meg, és Schüssel (ÖVP) vele alapított koalíciót, mely 2007-ig állt fenn.
     Mikor másoknak, amerikaiaknak, angoloknak, magyaroknak, olaszoknak és lengyeleknek gondot okoz a nyugati demokrácia széthullása, Kehlmann néha automatikusan ezt válaszolja: „Ezt ismerem, osztrák vagyok.” Törzsi szemléletnek (Tribalism) nevezi ezt a világszerte pusztító jelenséget. A törzsi szemlélet azt jelenti, hogy akkor is a saját pártomra szavazok, ha nem értek vele egyet. A "tábort" egyben kell tartani.
     Kehlmann hozzáteszi, hogy tulajdonképpen sosem akart politizálni. Beckett, Borges és Nabokov voltak a példaképei, akik sosem nyilatkoztak napi politikai kérdésekről. Most úgy érzi, hogy meg kell szólalnia, mert a demokrácia veszélyben van. Különösen Ausztriában. S noha a politikusok azt mondják, a legfőbb instancia a választások eredménye, ez nem igaz. Van még egy sokkal fontosabb: az utókor ítélete. Ezért szólítja meg a kancellárt, vajon van-e sejtelme arról, hogyan fog róla ítélkezni az utókor, amikor alkancellárja neonáci, s belügyminisztere a parlamentáris rendszert, a jogállamiságot és a sajtószabadságot nyíltan megveti? S olyan alakok veszik körül, akiknek arcátlan közönségessége tökreteszi az általuk betöltött hivatal méltóságát?
     Ez az ország megérdemli, hogy az osztrákok által kitüntetett osztrák író elmondja azt, amit szeretett volna elkerülni, s amit mégsem szabad elhallgatnia.

     (A beszéd május 15-én hangzott el, 16-án jelent meg a DerStandardban. A leleplező videóról szóló első híradás 17-én este volt olvasható a Spiegelben, ill. a Süddeutsche Zeitungban.)

További írásaim Kehlmannról: 1. Kehlmanniádák - 2. Egy utószó... 3. "... az asztalon egy jegyzetfüzet hever." 4. A Beerholm-illúzió )

                                               

Kehlmanniádák

A bábjátékos…

     Izgalmas dolog egy író számára, ha regényalakja váratlanul megelevenedik, s erőszakosan újra beleavatkozik életébe.

     Történt ugyanis, hogy Daniel Kehlmann Németországban megkapta a Frank Schirrmacher-díjat. (Frank Schirrmacher többek között a FAZ kiadója volt, 2014-ben halt meg.) Az eddigi díjazottak: Hans Magnus Enzensberger, Michael Houllebecq és Jonathan Franzen. (20 000 svájci frank jár érte, csak hogy irigykedjünk.) Indoklás: Kehlmann virtuóz módon kezeli a német nyelvet, s árnyaltan elemzi a német múltat és jelent.

      Kehlmann szépen eltervezte, hogyan építi fel beszédét, amikor közbeszólt Tyll Eulenspiegel. Nem megjelent neki, mint Faustnak Mephistopheles, Kehlmann azt mondja, hogy víziója neki sosem volt, de mint regényírás közben – kissé erőszakosan – szót kért Tyll:

     Beszélj magadról pöffeszkedő köszönet helyett, a jelenről és a jövőről szóló nagy szavak helyett meséld el, hányszor féltél, hogy nem tudod befejezni a könyved, s csak azért írtad tovább, mert muszáj volt, ugyanis az előleget már elköltötted.

     A beszédből párbeszéd lett. Kehlmann azért beleszőtte a jelen szituációt is. A legjobbak azonban a vallomásos részek. Tyll így ösztönzi:

     Beszélj arról, hogyan ábrázoltad a molnár megkínzását, hogy döntötted el, hogy a gyilkosságot a gyilkos szemszögéből írod le. Mert nem az áldozatot akartad megérteni, hanem a tettest. Áldozatnak lenni könnyű, gondoltad, s nem éppen izgalmas. Ismerd be!...

    Beszélj arról, hogy ilyen vagy, hogy mibe került elképzelni, mi játszódik le egy vérbíróban, beszélj arról, hogy ez nem játék. Aki ilyet tesz, felidézi a démonokat, beszélj arról, milyen volt, amikor előjöttek…

     Beszélj arról, hogy Brünn alatt eltemettél… nem volt levegőm, három élő és egy halott a sötét lyukban és az emlékek hulláma.

     Kehlmann időnként vitába szállt teremtményével:

     Nem lehetett olyan rossz. Te valójában nem is létezel, ne panaszkodj a rossz levegőről!

     Lehet, hogy nem létezek, de élek. Ezt te tudod a legjobban. Valóságosabban élek, mint te, előtted is éltem hosszú időn keresztül, és utánad is sokáig fogok élni…

     Tyll ügyes fordulattal folytatja:

     Beszélj arról, milyen hirtelen meghalhat az ember. Valami közben. Belebonyolódva a hétköznapokba, tele mindenféle szándékkal, kíváncsisággal, dühvel, szerelemmel, kisebb-nagyobb tervvel. Beszélj arról, milyen szörnyű érzés fogott el erre gondolva…

     Gazdag beszéd, most nem folytatnám, pedig még Esterházy Péterről is esik szó. Végül is ez az irodalom dolga: beszélni a halálról, a szerelemről, s más ily fontos emberi lomról.

                                       (Elhangzott Berlinben 2018. szeptember 3-án)

…. Linzben

                                                          „… ne legyen béke, ne legyen derű
                                                                                        a bearanyozott, a fennen
                                                                                       finom, elzárt zeneteremben…”

                                                                         (Illyés)

         Nem kevésbé volt izgalmas Kehlmann beszéde Linzben a Bruckner Fesztivál megnyitóján. Adva volt a téma: a tradíció és a mottó: Mit örökölsz apáidtól? Kehlmann meglepően személyes volt. Apjáról, családja sorsáról vallott, s a végén élesen kritizálta az ifjú kancellár politikáját, akinek a legnagyobb büszkesége, hogy a szomszéd ország önjelölt diktátorával (Möchtegern-Diktator) jó kapcsolatot tart fenn.

     (Daniel, légy óvatos, már Putyinba, sőt Trumpba is beleszálltál! Mi lesz ebből?)

     Hosszú beszéded a XX. század minősítésével kezdted: a „farkasok évszázada” (Oszip Mandelstam). Ezt bizonyítandó elmesélted egy tizennyolc évvel ezelőtti élményedet, amikor leszálltál a pokol bugyrainak egyikébe, hogy meghallgasd a mauthauseni kőbányában tartott emlékkoncertet.(*) A Bécsi Szimfonikusok játéka sem feledtette el, hol vagy: az őrtoronyban ott álltak a biztonsági őrök, s két órába telt, míg kijutottatok az előadás után. (Micsoda szójáték: Konzertgelände és Konzertrationslager!)

     Innen nem nagy ugrás édesapádról beszélni, akit tizenhét évesen vittek el a Schwechat melletti Maria Lanzendorf táborba, melynek neve a „borzalmak térképére” alig került föl, bár Mauthausen melléktábora volt. Nagymamád kivillamosozott a táborba, hogy élelmet vigyen, miközben téged már elengedtek, arra számítva, hogy ez enyhítő körülménynek számít.

     „Nemrég történt” – mondtad. (Es ist gerade erst geschehen) A tradíció, fogalmaztad, éppen ez: nemrég történt. Faulknert is idézted: The past is never dead. It’s not even past.

     Szeptember 6-án mutatták be darabodat Bécsben Az elveszettek utazása címmel. (Theater in der Josefstadt) Ez arról szól, hogy 1939-ben ezer menekülttel megrakott hajónak (köztük osztrákok is voltak) először Kubában, majd az USA-ban megtiltották a partraszállást. Olyan indokokkal, melyek ma is olvashatóak: a „hajó”, mármint az ország, tele van, nem tudnak többet befogadni, a hajón levő emberek kultúrája, nyelve idegen. Abszurditásnak tűnik az Amerikai Egyesült Államok képtelen letelepíteni ezer embert?!

     Közbevetőleg emlékeztetnék Nádas Péter regényének (Világló részletek, I. 376. o.) fontos passzusára: az eviani konferencián (1938) az összes európai ország, valamint az USA képviselői egységesen elzárkóztak attól, hogy menekülteket fogadnának be.

     Éppen ezért figyelmeztetsz a beszéd utolsó szavaival: nemcsak a szép zene a fontos, de segíteni azoknak az embereknek, akik segítségre szorulnak, akkor is, ha más vallásúak, más a kultúrájuk, a nyelvük, a bőrszínük - emlékezvén azokra, akiket elűztek vagy megöltek a mi országunkban, nem is olyan nagyon régen…

                                                „Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
                                                                            mi neked fölfedetett,
                                                                            a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt …”
                                                                                (Illyés)

           (Elhangzott Linzben 2018. szeptember 9-én)
*Most olvasom újra (19.12.17) Kertész Imre A kudarc c. könyvét, melybe szó esik Mauthausenről is! (53. oldal)

"... az asztalon egy jegyzetfüzet hever."

 Daniel Kehlmann, focus.de

(Daniel Kehlmann: El kellett volna menned)

                                                                                                                                                                              Szörnyű hideg.                                                                                                 Nem tudom, 

                                                                                   milyen magasan lehetek

                                                                              (Vagy mélyen? Vagy messze?...) 

                                                                                             Közel, távol üres. 

                                                                            Minden mérőeszközöm befagyott.                                                        (Karinthy)

     A kis könyvecske, az alig több mint 90 oldalas elbeszélés, 2016-ban jelent meg németül. A magyar kiadást jó kézbe venni, sejtelmes borítóját Farkas Anna tervezte. Nem korszakos mű, mégis jó színvonalú, beilleszthető Kehlmann elbeszéléseinek, novelláinak sorába. Eredetileg a Frankfurti Könyvvásáron mutatták be. Fogadtatása vegyes volt. Egyesek kifogásolták, hogy a thriller elkoptatott eszközeivel dolgozik. Legtöbbször Stephen King Ragyogását emlegették. De a közönség szerette, és – horribile dictu – talán nem mindenki olvasta a Ragyogást.

          A még mindig fiatal író 20 évvel ezelőtt kezdte el pályáját a Beerholm-illúzióval (1997), melyben már kitűnt, hogy a valóság és a képzelet kölcsönhatása érdekli, valamint a kitörni, változtatni nem tudás és az eltűnés vágya. Folytatódik ez a tematika novelláskötetében is (Unter der Sonne, A nap alatt, 1998), melynek kisemberek a hősei. Az El kellett volna menned c. hosszabb elbeszélés előzményének tekinthető a Der fernste Ort (A legtávolabbi hely, 2001). Főhőse olyan személyiség, aki nem tud elfogadhatót nyújtani a rá szabott szerepekben, mindenünnen kihullik, s halála előtt – képzeletében - különös dolgok történnek vele. Nem tudni biztosan, hogy él-e még, vagy kísértetként távolodik egyre messzebb az emberi világtól. Összeolvad a realitás és a fantasztikum, s ezáltal jön létre a bizonytalanság és a kételkedés atmoszférája.

     Hasonló folyamat ment végbe a legújabb könyvének főhősében. Itt egy naplószerű feljegyzés dokumentálja a kísérteties átváltozást. Az első bekezdés csupán egy apró jelenet a készülő forgatókönyvből. Ennek az elkészítése lenne hősünk feladata. A forgatókönyv vázlatai mellé azonban bekerülnek a naplójegyzetek is, illetve az egész szöveget felfoghatjuk forgatókönyvként is, mely egy lélektani drámát, a tudat elborulását mutatja be.

     A szinte a világ végén levő alpesi házba való megérkezés csupán az első lépés a végső eltűnéshez. Hat napig küzd látomásaival, a testetlen árnyakkal, az eltorzuló valóság rémképeivel, míg a végén beletörődik: nem tartozik már az emberi világhoz. Pedig abban a reményben húzódott ide, a világ szélére, hogy megírja a várva várt forgatókönyvet. De egyre világosabbá válik az olvasó számára, hogy a családi konfliktusok elmélyülnek, s ezzel párhuzamosan széttöredezik a normalitás világa, s elősuhannak, eleinte bátortalanul, később egyre magabiztosabban, a kísértetek. A régebbi nagy művek szinte mindegyikében (Odüsszeia, Aeneis vagy akár a Hamlet) számára ismert szellemekkel találkozott a hős, s ezeknek bizonyos iránymutató szerepük volt, hogy megtalálja a helyes utat. Az újabb irodalomban (a 19. századtól) az a borzongató, hogy a hősök váratlanul ismeretlenekkel szembesülnek, s nem tudják megfejteni jelentésüket: amiként „… a hangya sem tudja, mi az a székesegyház, vagy erőmű vagy vulkán.” (72)

     Ha Kehlmann a 19. század elején élt volna, bizonyára jobban kiaknázta volna a helyhez fűződő mondát, mely szerint itt egy ördög építette torony állt. Jeremias Gotthelf még érzékletesen jelenítette meg a gonoszt (A fekete pók), mely behálózta az embert. Kehlmannál nem kívülről jön a fenyegetés, hanem benne van az emberben, kapcsolataiban, és senkihez sem fordulhat.

     A filmhez készített vázlatai vérszegények, sehogy sem tud kibontakozni a cselekmény, s kétségbeesett humor nyomja rá bélyegét. Azért nem teljesen elvetendőek. Ezekben is van kehlmanni jellem, szituáció, gondolat. Például az adóhivatalnok ironikus portréja. Az ilyesfajta foglalkozások Kehlmann számára skatulyák. Adóhivatalnoknak lenni csapda, mert túlságosan eggyé válik a foglakozásával. Kehlmann más műveiben is (A világ fölmérése) sok olyan szereplő van, aki nem szabad, mert valamely foglakozás rabja.

     A hat nap alatt lejátszódó történet gyorsan véget ér. Addig viszont az álmok ijesztőek, miként a nappalok is. Az autóvezetés is végzetes lehet a szerpentinen: „Az egyik pillanatban még biztosan állsz a hétköznapokban, (…) és egy másodperccel később már ott vagy, beszorulva a fémbe, miközben felfalnak a lángok…”.

     A bevásárlás a faluban nyugtalanító. Itt már nyomatékosabb a felszólítás: „menj el!” Az igazi mélyütés a feleségétől jön, akiről kiderül, legalábbis a telefonüzenetek szerint, hogy megcsalja. Miután kirobban a nagy féltékenységi jelenet, s a feleség eltűnik, egyre inkább teret nyer az őrület. Álom és valóság, nappal és éjszaka egybefolyik. A ház csapdává válik. Az újra felbukkanó feleség segítségével még vissza lehetne térni a valóságba. De a főhős már lemondott erről.

„Ez az egész olyan, mintha belecsöppentem volna valamelyik filmembe.” (53)

     Jellemző és fontos epizód a boltostól kapott szögmérő esete. Miután hősünk kísérletképpen megrajzol egy derékszöget, s ha kettéosztja, kiderül, hogy a két rész összege nem 90 fok. Fölmondták volna a szolgálatot a geometria  törvényei? Nem véletlen, hogy Kehlmann nagyregényének (A világ fölmérése, 2005) a kulcsmotívuma is a mérés. Egy Newtonnak tulajdonított kijelentés szerint: „Isten mindent szám, súly és mérték alapján teremtett.” Gauß és Humboldt is megszállottan mér. A 19. század a tudomány százada, mely a beteljesülést ígéri a béklyóitól megszabadulni vágyó emberiségnek.  Bár elhangzik az is, hogy Isten néha slampos volt, s némi hiba csúszott a teremtésbe. Mégis egyáltalán nem gondolják, hogy a káosz venné át az uralmat. A természet törvényei nem csorbulnak. Ezen a hegyen azonban minden a feje tetejére áll: apa és lánya kimennek a nappaliba, és ugyanoda jutnak vissza. A gyerekkel csak hátrafelé tudják elhagyni a házat, s a félelmetes sötétségben ugyanoda érkeznek vissza. Menekülési kísérletük M. C. Escher Möbius-szalagjának felel meg: apa és lánya nem találja a kijáratot a labirintusból. Az a sorsuk, hogy végtelen hurokban gyalogoljanak, mint az említett kép hangyái? Kettejük kapcsolata bensőséges. Az egyik legköltőibb mondat, melyben a közel és a távol még harmóniában van: „…odasimult hozzám, az éjszaka odasimult az ablakhoz, és amikor leoltottam a lámpát, láttam a távolban a gleccsereket, és néhány perccel később már hallottam egyenletes gyerekszuszogását.” (17) Ezért lesz olyan fájdalmas elszakadni a gyerektől, s feleségétől, akit még mindig szeret.

     A naplóíró a hely szellemének tulajdonítja a bajt, mely azonban mindennapjaiból fakad. Ez adja az elbeszélés feszültségét. Az utolsó pillanatban is megvan a lehetősége arra, hogy visszatérjen a normalitás világába. A cím is erre utal. Az ember választó lény, de vajon elmenekülhet-e önmaga elől?

     A természet monumentális jelenségei, érdes szépsége, s fölötte a csillagos ég végtelensége - ellentétben az apró házakkal a völgyben – gondolkodásra késztetnek, s ez most fontosabb dolognak tűnik számára minden másnál.

„Mindent feljegyeztem. Talán valaki megtalálja. (…) A világon semmit sem tehetek.” (87)

     A fordítás megbízható munka, Kehlmann valamennyi magyarul megjelent művét Fodor Zsuzsa fordította magyarra – élvezetesen.

(Daniel Kehlmann: El kellett volna menned, Magvető, 2017)

Megjelent a Librariusban

Karácsony idején

2012

Jékely Zoltán, nyugat.oszk.hu

    

     December 1-jén Bécsben voltunk. Kissé elfáradtam. De lelkesen készülök 8-ára is. A buszon felolvastam egy szép részletet Jékely Zoltán verséből:

Karácsonyfa-díszítés:

(részlet)

A nagy üveggömböt illeszd középre,
ez volt mindig karácsonyfánk szíve;
vörös-arany mélységibe nézz be:
tán gyermekkorod költözött ide.

S a többi cifraságot sorra mind,
a kéményseprőt s az aranydiókat,
rakosgasd fel régi törvény szerint,
melynek betűit a véredbe róttad.

*

         Forralt bort ittunk a Leiner előtt a Mariahilfer Straßén. Mellettünk egy osztrák család. A gyermek csodálkozva mondja szüleinek: Waas?! Irigylem tökéletes kiejtését. Kis füzetembe jegyzem szavait. A fiúcska lassan felém fordul: gyanús lettem.

*

2017

A Városháza előtt

     Minden nyelv másként szép. Épp most olvasom Daniel Kehlman Tyll c. regényében, hogy milyennek tűnt a német beszéd Elisabeth Stuart számára:
     "...nyögés és éles röfögés keveréke, úgy hangzott, mintha valaki a fojtogatás ellen  küzdene,  vagy mintha az orrából visszafolyna a sör."(230)
     Elisabeth Stuart, I. Jakab lánya, a harmincéves háború "téli királyának" felesége volt. Látta magát Shakespeare-t a színpadon, Chaucer és John Donne költeményein nőtt fel.