Kehlmann Montaukból

     

     Érdekes interjút adott a Süddeutsche Zeitungnak Daniel Kehlmann, aki már jó ideje New York-ban él. A messzeség persze ez esetben nem jelent semmit, hisz írásaival, színdarabjaival továbbra is jelen van a német nyelvterületen. Véleményére odafigyelnek.
     „Az emberiség legszomorúbb válságát éljük meg, nem a legrosszabbat, hanem a legszomorúbbat, mert a gyógymód abból áll, hogy egymástól távol kell maradnunk.” Így kezdődik, aztán keményebben folytatódik: „Ha a vásárláskor évekig maszkot hordunk, ez kellemetlen lenne, de ez a kisebb probléma, a nagy az, hogy beleavatkoznak alapjogainkba.”
     Ami most történik a nagyvilágban (kijárási tilalom stb.), úgy éli meg, mint az emberi jogok korlátozását. Ugyanakkor ő is elvonult, kiköltözött New Yorkból Long Islandba, Montaukba. A néptelen tengerparton sétál feleségével és gyermekével.
     Elismeri, hogy Németország helyesen reagált a járványra, de most már a fokozatos nyitásra van szükség, a korlátozó intézkedéseket vissza kell vonni. Az alapjogokba való beleavatkozás a 2. világháború óta a legnagyobb! Bírálja a hivatalnokokat (Robert Koch Intézet), s főleg a politikusokat. De édes istenem, szükségünk van rájuk! Maga a helyzet abszurd és megoldhatatlan.
     Aztán beszámol a New York-i állapotokról, de még inkább a képek hatalmáról, melyek szörnyűbbnek mutatják a válságot, mint amilyen. Lelkesedve szól a tudomány, a tudósok szerepéről. Különösen Christian Drostent becsüli, akinek beszámolóit (podcast) naponta izgatottan olvassák feleségével együtt. (Ebből is látszik, nem tud, nem is akar elszakadni Európától.) 

     Ki tudja, mikor lesz oltóanyag? Úgy tűnik, a társadalomnak meg kell tanulnia együtt élni a megnövekedett kockázattal. A svéd utat tekinti követendőnek, mely szerint hosszú ideig velünk lesz a vírus. A másik út a disztópia (a negatív utópia, ilyen pl. az 1984 c. regény), a bezártság, az elszegényedés…
     Többször megismétli: a szabadságjogokról nem szabad lemondani. Jóllehet most, a félelem korában, nagy a hajlandóság az engedelmességre. S ez Európában erősebb, mint az USA-ban. Nem véletlen, hogy Heinrich Mann Alattvalójának nincs amerikai megfelelője.
     Végül arról is beszél, hogy az év elején angolul is megjelent a Tyll. Még végigjárta a könyvbemutatókat. Most előtérbe került a könyv egyik motívuma: a pestis. (A Téli király ebbe halt bele. Kirchner sárkányvérrel akarja meggyógyítani a pestises beteget. Ó, így már érthető, miért becsüli Kehlmann az igazi tudományt!)
     Érdekes, hogy említést tesz a hongkongi influenzáról (1968/69) is. Közel egymillió ember halt bele. Szinte észre sem vettük. Igaz, akkor fiatalok voltunk, és más tartott izgalomban.

    Én is indulok, nem a tengerpartra, csak a Halmi erdőbe, ahol tengersok madár csicsereg. Igaz, időnként idehallatszik távolról az autópálya moraja.

Defoe: A londoni pestis

                                                                       Olvasónapló

     Mostanában az ember egyre-másra olyan írásokkal találkozik – nem csak magyar nyelven –, melyek a világjárvánnyal foglalkoznak. Kettőt emelnék ki az áradatból. Az egyik a Kompolthy Zsigmonddal (Bán Zoltán András) készített interjú, melyben a Pannon pestis c. regény szerzője áttekinti a járványok irodalmi ábrázolásainak történetét az Iliásztól Camus-ig. (litera.hu, 2020. márc. 20.) A másik Bacsó Béla Defoe-értelmezése, melyben a szerző a filozófiát hívja segítségül. (ÉS, 2020. ápr. 24.)     Korábban azt hittem, hogy Defoe egykönyvű író (Robinson Crusoe), most pedig kiderül, hogy A londoni pestis c. műben az emberi létezést mutatja be. És milyen drámaian, sokoldalúan! Többet tud rólunk, mint bárki más.
     A londoni pestis az világirodalom első dokumentumregényének tekinthető, s a narrátor, egy nyergesmester „feljegyzéseit” olvasva, Madáchcsal mondhatjuk:

                            „Örüljünk, okosabb világ van,

                              örüljünk, hogy mi élünk abban.”

     Kommentár nélkül következzék egy részlet:

„… számtalan rémes esetet lehetett hallani. Előfordult, hogy valaki épp a piacon esett össze holtan, mert sokan nem is sejtették, hogy magukban hordozzák a ragályt, mígnem az üszkösödés átterjedt belső szerveikre, és a szerencsétlenek néhány percen belül elpusztultak. Ennek következtében sokakat lepett meg a halál az utcán, egyeseknek talán arra még futotta az erejéből, hogy a legközelebbi bódéhoz, fülkéhez vagy kapualjba elvánszorogjanak, ott aztán leültek és elpusztultak.
     Az efféle eset olyan gyakori volt, hogy amikor a pestis valamelyik városrészben teljes erővel dühöngött, az úton-útfélen heverő holttestektől jóformán közlekedni sem lehetett. Hadd említsem meg azt is, hogy amíg eleinte a járókelők a holttestek láttára megálltak, és kihívták a közeli házak lakóit, később már rájuk se hederítettek.
     Ha valahol egy holttestet láttunk heverni, elkerültük, átmentünk az utca túlsó oldalára, ha pedig történetesen egy szűk sikátorban vagy átjáróban bukkantunk holttestre, megfordultunk, más utat választottunk, és mentünk tovább a dolgunkra; ilyen esetben a hulla mindaddig ott hevert, amíg a hatóságok nem kaptak hírt róla, és el nem vitették. Az is megesett azonban, hogy a holttesteket csak éjjel szedték össze és szállították el a halottaskocsikat kísérő halottvivők. Egyébként azok a rettenthetetlen férfiak, akik az efféle feladatot végezték, attól sem riadtak vissza, hogy a halott zsebét kikutassák, sőt, ha jó ruha volt rajta – ami néha előfordult –, leszedjék róla, és elvigyenek mindent, amit csak lehet.”

     Főhősünk aprólékosan leír mindent, egy város kétségbeesett vergődését. Külön történet kezdődik a három szegényember menekülésével. Elvesztik munkájukat, lakásukat. Mi lesz a sorsuk? Az éhhalál? Vagy a pestis viszi el őket? Helyzetük Londonban reménytelen, de útnak indulni is kockázatos: a vidékiek félnek tőlük, mert a fekete halált hozhatják magukkal. Az egyik korábban katona volt, megsebesült, most ostyasütőnél dolgozott. Bátyja tengerész volt, a szárazföldön vitorlakészítő lett belőle. Hozzájuk csapódott egy asztalos, egyetlen vagyona szerszámosládája. Egy ponton a leírás átváltozik párbeszéddé. John, a veterán katona és Thomas, az egykori tengerész a színpadra lépnek, és így mérlegelik az esélyeket:

Thomas: 

     Tehát menni akarsz. De hová mennél, és mit tehetnél? Én is veled tartanék, ha tudnám, hová mehetnénk. Csakhogy nincsenek sem ismerőseink, sem barátaink. Itt születtünk, itt kell meghalnunk.
John: 

     Ide figyelj, Tom, nekem az egész ország éppúgy hazám, mint ez a város. Ugyanilyen joggal azt állíthatnád, hogy nem menekülhetek a házamból, ha tűz ütött ki, mint ahogyan azt mondod, nem szabad elhagynom szülővárosomat, ha pestis fertőzte meg. Angliában születtem, és jogom van rá, hogy itt éljek, ha tudok.
Thomas: 

     De ne feledd, hogy az angol törvények szerint minden csavargót elfoghatnak, és visszatoloncolhatnak legutóbbi lakhelyére.
John: 

     Hogyan mondhatnák rám, hogy csavargó vagyok? Hiszen én csak folytatni szeretném az utamat, és erre törvényes okom van.

     Ők az én hőseim. (I want a hero!) Különösen a volt katona. Nem fegyverével győz, hanem eszével, találékonyságával, bátorságával. Benne a polgári öntudat szólal meg. Mint Odüsszeusz Szküllák és Kharübdiszok között vezeti kis csapatát, mert mások is, köztük asszonyok is, csatlakoztak hozzá. Nem segítik az üldözötteket istenek. Sőt konstáblerek (rendbiztosok) állják útjukat:

Konstábler: 

     Jogunk van lezárni az utat, és ezt biztonságunk egyenesen megköveteli. Ráadásul ez nem is a királyi országút, csak hallgatólagosan megtűrt átjáróhely. Láthatjátok azt a kaput, ha azon bárkit átengedünk, útadót szedünk tőle.
John: 

     Nekünk éppúgy jogunk van a biztonságunkra ügyelni, mint nektek, és láthatjátok, hogy a pestis elől menekülünk. Keresztényekhez nem illő és nagyon jogtalan cselekedet, hogy feltartóztattok minket.
Konstábler: 

     Visszatérhettek oda, ahonnét jöttetek, ebben nem akadályozunk meg titeket.

John: 

     Nem, ebben nálatok erősebb ellenség akadályoz meg bennünket, ha nem így volna, nem is jöttünk volna ide.

Konstábler: 

     Választhattok más utat.
John: 

     Nem és nem, bizonyára látjátok, hogy megszalajthatunk benneteket és a helység valamennyi lakóját, és ha akarnánk, átmehetnénk a falun. De mivel feltartóztattatok, beletörődünk a helyzetbe. Látjátok, letáboroztunk, és itt maradunk. Remélem, elláttok majd élelemmel.
Konstábler: 

     Ellátni élelemmel? Hogy érted ezt?
John: 

     Hát csak nem hagytok éhen pusztulni? Ha feltartóztattatok, az ellátásunkról is gondoskodnotok kell.
                                (A könyvet Vámosi Pál fordította)

     Eddig jutottam az olvasásban. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük. Vajon életben maradnak-e? Micsoda izgalom! Ha nem történik semmi rendkívüli, egy hét múlva megírom.

Két mester

     Egyszer már végigjártuk keresztül-kasul Milánót. Zuhogott az eső, és nem engedtek be a Santa Maria delle Grazie kolostorba. Így nem láthattuk Leonardo Utolsó vacsoráját.

     Most újra elővettem Manzoni A jegyesek c. regényét (1827), újra bolyongtam Renzoval Milánó utcáin, ahol eszeveszetten dühöngött a pestis. Manzoni olyan megdöbbentő hűséggel, olyan drámaian, Dante Poklát is felülmúlóan jelenítette meg azt a sok szenvedést, mely Milánó népét érte a 17. században. Elegendő, ha két idézettel érzékeltetem, milyen volt akkor a végítélet:

     A San Marco téren „két függőleges faoszlop tűnt a szemébe, rajtuk csigasor, kötél; azonnal ráismert az átkozott kínzógépre (mert akkoriban megszokott dolog volt ez). Itt állították fel, de nemcsak itt, hanem minden tágasabb téren és utcán, hogy a kerületi megbízottak, akiknek erre korlátlan felhatalmazásuk volt, minden huzavona nélkül megkínoztathassanak bárkit, aki szerintük rászolgált; például az elkülönítetteket, ha kiszöktek a házból, alárendelt tisztviselőket, ha elhanyagolták kötelességüket, vagy bárki mást.”

     A halottasszekéren „a hullák javarészt meztelenek voltak, némelyik úgy-ahogy rongyokba bugyolálva, egymás hegyén-hátán hevertek, egymásba fonódtak, mint egy rakás kígyó, amint a tavaszi langyosságban lassan-lassan szétfelejtkeznek; mert a gyászos hullahalom minden zökkenésre, minden rázkódásra meghullámzott, és hátborzongatóan megbomlott, a fejek lecsüngtek, leányhajak leomlottak, karok kiszabadultak, és odaverődtek a kerekekhez…”

     Vigaszt nyújt azonban, hogy - a romantikára jellemző módon – a végén minden jóra fordul. A szerelmesek, Renzo és Lucia egymásra találnak. A mű e tekintetben is az Isteni színjátékhoz hasonlítható: az eltévedt Dantét Beatrice és az isteni fény várja odafent.

*

     Mennyire más a száz évvel későbbi Halál Velencében (1911), Thomas Mann alkotása, mely tulajdonképpen önvallomás álarcban! Arról szól, hogy mi rejtőzik Gustav Aschenbach évtizedek alatt felépített szerepe mögött, s hogyan semmisül meg az a „tartás”, mely a nagy írót jellemezte. A nemzet nevelője, példaképe? A szép lengyel fiú után vágyakozik?

     Közben belopódzik Velencébe a kolera. Először a német vendégek tünedeznek el lassan, majd érezhetővé vált a fertőtlenítőszerek szaga. A forgatókönyv mindig ugyanaz: „A betegség- és haláleseteket húszra, negyvenre, sőt száznál is többre becsülték, és rá rögtön a ragály minden egyes föllépését, ha nem is tagadták le kereken, de teljesen elkülönözött, kívülről behurcolt esetektől származtatták.”

     S ahogy növekedett a veszély, úgy csapott egyre magasabbra a szenvedély: „…ha délelőtt a tengerparton nyomott, felelőtlen, merő nézéssel epekedett a fiú felé, ha estenden tolvaj módra járt utána az utcákon, ahol alattomban kódorgott az undok halál, ilyenkor a legszörnyűbbet is lehetségesnek hitte, és megdőltnek az erkölcsi törvényt.”
     A megváltás ezúttal elmaradt.