Két mester

     Egyszer már végigjártuk keresztül-kasul Milánót. Zuhogott az eső, és nem engedtek be a Santa Maria delle Grazie kolostorba. Így nem láthattuk Leonardo Utolsó vacsoráját.

     Most újra elővettem Manzoni A jegyesek c. regényét (1827), újra bolyongtam Renzoval Milánó utcáin, ahol eszeveszetten dühöngött a pestis. Manzoni olyan megdöbbentő hűséggel, olyan drámaian, Dante Poklát is felülmúlóan jelenítette meg azt a sok szenvedést, mely Milánó népét érte a 17. században. Elegendő, ha két idézettel érzékeltetem, milyen volt akkor a végítélet:

     A San Marco téren „két függőleges faoszlop tűnt a szemébe, rajtuk csigasor, kötél; azonnal ráismert az átkozott kínzógépre (mert akkoriban megszokott dolog volt ez). Itt állították fel, de nemcsak itt, hanem minden tágasabb téren és utcán, hogy a kerületi megbízottak, akiknek erre korlátlan felhatalmazásuk volt, minden huzavona nélkül megkínoztathassanak bárkit, aki szerintük rászolgált; például az elkülönítetteket, ha kiszöktek a házból, alárendelt tisztviselőket, ha elhanyagolták kötelességüket, vagy bárki mást.”

     A halottasszekéren „a hullák javarészt meztelenek voltak, némelyik úgy-ahogy rongyokba bugyolálva, egymás hegyén-hátán hevertek, egymásba fonódtak, mint egy rakás kígyó, amint a tavaszi langyosságban lassan-lassan szétfelejtkeznek; mert a gyászos hullahalom minden zökkenésre, minden rázkódásra meghullámzott, és hátborzongatóan megbomlott, a fejek lecsüngtek, leányhajak leomlottak, karok kiszabadultak, és odaverődtek a kerekekhez…”

     Vigaszt nyújt azonban, hogy - a romantikára jellemző módon – a végén minden jóra fordul. A szerelmesek, Renzo és Lucia egymásra találnak. A mű e tekintetben is az Isteni színjátékhoz hasonlítható: az eltévedt Dantét Beatrice és az isteni fény várja odafent.

*

     Mennyire más a száz évvel későbbi Halál Velencében (1911), Thomas Mann alkotása, mely tulajdonképpen önvallomás álarcban! Arról szól, hogy mi rejtőzik Gustav Aschenbach évtizedek alatt felépített szerepe mögött, s hogyan semmisül meg az a „tartás”, mely a nagy írót jellemezte. A nemzet nevelője, példaképe? A szép lengyel fiú után vágyakozik?

     Közben belopódzik Velencébe a kolera. Először a német vendégek tünedeznek el lassan, majd érezhetővé vált a fertőtlenítőszerek szaga. A forgatókönyv mindig ugyanaz: „A betegség- és haláleseteket húszra, negyvenre, sőt száznál is többre becsülték, és rá rögtön a ragály minden egyes föllépését, ha nem is tagadták le kereken, de teljesen elkülönözött, kívülről behurcolt esetektől származtatták.”

     S ahogy növekedett a veszély, úgy csapott egyre magasabbra a szenvedély: „…ha délelőtt a tengerparton nyomott, felelőtlen, merő nézéssel epekedett a fiú felé, ha estenden tolvaj módra járt utána az utcákon, ahol alattomban kódorgott az undok halál, ilyenkor a legszörnyűbbet is lehetségesnek hitte, és megdőltnek az erkölcsi törvényt.”
     A megváltás ezúttal elmaradt.

Manzoni: A jegyesek

2013. 08. 30.

     Kezdetben idegenkedtem Renzótól, a nagyhangú parasztlegénytől, de később egyre inkább szimpatikussá vált alakja. A regény világában átrendeződnek a hangsúlyok. Naiv, de tettre kész. Szinte irigylésre méltó a szenvedése is, mert megjutalmaztatik. Nincs semmi magasabb küldetése, csupán meg akar élni munkájából, és átkozottul szereti Luciát. Kisiklik a hatalom markából, legyőzi a pestist is.

                                                            *

     Lucia először jelentéktelennek tűnt, mint Renzo, de alakja fokozatosan megtelt szépséggel és fénnyel. Nem véletlenül akadt meg rajta Rodrigo szeme. Manzoni olyan gyöngéd szeretettel ábrázolja hányattatásait, rettenetes félelmét.

                                                           *

     A Névtelentől ösztönösen félünk. Akkor van igazán nagy baj, ha félelmünk okát nem tudjuk megnevezni. Vagy nem merjük. A kísérteties hatást Manzoni oldja fel: a szörnyeteg átváltozik istenfélő, jó emberré. Nem egyedülálló ez, lásd Jean Valjeant a Nyomorultakban.

                                                         *

     Lombardia tele van „brávókkal”. Legkönnyebb valakinek a szolgálatába állni, s erőszakkal érvényt szerezni akaratának. „Nem tehetek másként!” Ez most nem Luther szava, ami azt jelenti, hogy a lelkiismeretem szerint cselekszem. A hivatalnokok, katonák, kocsmárosok, besúgók mentik ekképpen magukat: mindenkinek azt kell tenni, amit a felettük álló mond. Bármi legyen az. (Egy öreg kapus kivétel.)

                                                         *

     Don Abbondiót minden zavarja: „Bölcs mondás, hogy a szentek is, a gonosztevők is örökké nyughatatlanok, és nem érik be vele, hogy ők maguk szüntelenül fickándozzanak, hanem táncba vinnék, ha bírnák, az egész világot; és éppen a két legizgágábbnak kellett utamba akadnia és a hajamnál fogva belerángatni engem az ügyeikbe, holott én nem akaszkodom bele senkibe, holott egyetlen kívánságom, hogy békén hagyjanak!”

                                                       *

     Bizony ott van „minden dolog apja, a háború”. Az éhínség leírása Grosszmanéhoz fogható. (Panta rhei) A lázadás tömeglélektanát is nagyon jól ismerte Manzoni. Mintha ott lennénk mi is a tömegben, s csapódunk ide-oda. Végül a pestis, a Fekete Halál, ábrázolásával a világvége érkezik el sajátos módon, s legelőször az emberi méltóság pusztul el.

     Ám a klasszikus műveknek megvan az a tulajdonságuk, hogy lesújtanak ugyan, de fel is emelnek.