2017. március 5., vasárnap

Manzoni: A jegyesek

2013. 08. 30.


     Kezdetben idegenkedtem Renzótól, a nagyhangú parasztlegénytől, de később egyre inkább szimpatikussá vált alakja. A regény világában átrendeződnek a hangsúlyok. Naiv, de tettre kész. Szinte irigylésre méltó a szenvedése is, mert megjutalmaztatik. Nincs semmi magasabb küldetése, csupán meg akar élni munkájából, és átkozottul szereti Luciát. Kisiklik a hatalom markából, legyőzi a pestist is.
                                                            *
     Lucia először jelentéktelennek tűnt, mint Renzo, de alakja fokozatosan megtelt szépséggel és fénnyel. Nem véletlenül akadt meg rajta Rodrigo szeme. Manzoni olyan gyöngéd szeretettel ábrázolja hányattatásait, rettenetes félelmét.
                                                           *
     A Névtelentől ösztönösen félünk. Akkor van igazán nagy baj, ha félelmünk okát nem tudjuk megnevezni. Vagy nem merjük. A kísérteties hatást Manzoni oldja fel: a szörnyeteg átváltozik istenfélő, jó emberré. Nem egyedülálló ez, lásd Jean Valjeant a Nyomorultakban.
                                                         *
     Lombardia tele van „brávókkal”. Legkönnyebb valakinek a szolgálatába állni, s erőszakkal érvényt szerezni akaratának. „Nem tehetek másként!” Ez most nem Luther szava, ami azt jelenti, hogy a lelkiismeretem szerint cselekszem. A hivatalnokok, katonák, kocsmárosok, besúgók mentik ekképpen magukat: mindenkinek azt kell tenni, amit a felettük álló mond. Bármi legyen az. (Egy öreg kapus kivétel.)
                                                         *
     Don Abbondiót minden zavarja: „Bölcs mondás, hogy a szentek is, a gonosztevők is örökké nyughatatlanok, és nem érik be vele, hogy ők maguk szüntelenül fickándozzanak, hanem táncba vinnék, ha bírnák, az egész világot; és éppen a két legizgágábbnak kellett utamba akadnia és a hajamnál fogva belerángatni engem az ügyeikbe, holott én nem akaszkodom bele senkibe, holott egyetlen kívánságom, hogy békén hagyjanak!”
                                                       *
     Bizony ott van „minden dolog apja, a háború”. Az éhínség leírása Grosszmanéhoz fogható. (Panta rhei) A lázadás tömeglélektanát is nagyon jól ismerte Manzoni. Mintha ott lennénk mi is a tömegben, s csapódunk ide-oda. Végül a pestis, a Fekete Halál, ábrázolásával a világvége érkezik el sajátos módon, s legelőször az emberi méltóság pusztul el.
     Ám a klasszikus műveknek megvan az a tulajdonságuk, hogy lesújtanak ugyan, de fel is emelnek.

Nincsenek megjegyzések: