Illyés ladikján

2012. 09. 27.

     Este nyolc órakor már sötét van. Beköszöntött az ősz. Ilyenkor már, ha a kutyával a megszokott sétára indulunk, nagyon kell figyelni az árnyakra, az árnyakban megbúvó veszélyekre.

     Illyés Gyula Kháron ladikján (1969) c. kötetét olvasgatom. Jó bevezető az öregedés lélektanába s egy nagy szellem mindennapjaiba. Kháron, az alvilág révésze, a Sztüx (Akheron?) folyón vitte át a holtak lelkét. Danténak így jelenik meg:

S ím a folyón felénk egy gálya tartott,
Rajta egy agg, régi szőrtől fehéren,
S „Jaj nektek, hitvány lelkek!” – igy rivalgott.

(Babits Mihály fordítása)

     Illyés is "élve" került Kháron ladikjára. Hatvanhat éves volt akkor. Még itt a földön ringott vele a sajka. Tizennégy év adatott a költőnek.

Kháron ladikján

Kháron ladikja nem akkor indul velünk
midőn lezárul és befagy a szem.
Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen. 

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt
s ringat a csónakon, amely
- bár nem kedvünk szerint – épp oly gyönyörű part
hosszában suhan el; 

épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár
a nászutasoké!
Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,
épp csak – visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt – titkosan – ahogy
elleng, még gyönyörűbb!
Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott
hagyja a hegedűt. 

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,
- vidám vita folyik –
s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)
kifelé a ladik. 

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog
S ha sír is, hála könnyet ont,
Hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d’Oro-t
Látott, ha nem is lát viszont!