2012. 06. 31.
 |
| Kertész Imre és Éva Haldimann |
A könyv jó bevezető Kertész Imre világába. Segít megérteni életének egy szakaszát, s ezáltal jelenét. Ki tulajdonképpen Eva Haldimann? Egy Svájcban élő irodalmár, aki 1947-ben vándorolt ki Magyarországról.
Összehasonlító irodalomból doktorált 1951-ben. Kritikusi pályafutását a
60-as években kezdte. Felmérhetetlen érdemeket szerzett a magyar
irodalom ismertetésében a német nyelvterületen.
A könyv három részből áll: az első részben Kertész Imre levelei olvashatóak, melyeket 1977-től 2002-ig, a Nobel-díj elnyeréséig írt a vonzó, irodalomértő asszonyhoz. Az utolsó levél Éva Haldimanntól származik, benne a következő megállapítással: „a Nobel-bizottság soha nem talált érdemesebbet.” Ezt követik a jegyzetek, melyek még jobban megvilágítják a hátteret. Ez a fejezet Eva Krüger és Hafner Zoltán munkája. Végül nagyon értékes rész a Függelék, melyen közlik Eva Haldimann legfontosabb, a Neue Zürcher Zeitungban megjelent recenzióit. A legvégén ismét Kertész Imre következik két interjúrészlettel: szóban mondja el legfontosabb mondanivalóját.
A Nobel-díj
persze nem jelent semmi megnyugvást. A könyv a rendszerváltás és azt
követő zaklatott évtized krónikája. Először visszapillantunk az íróval a
múltba, a „mögöttünk tátongó szakadékba”, a diktatúra évtizedeibe. Majd a Bécsből írott levelekből megismerjük a felszabadulás mámoros érzését, végül kiderül, hogy „a
világ tébolydája ezúttal őrjöngő fázisába lépett, a roham kitört rajta,
és ledobni készül kényszerzubbonyát (…), itt megint a tébolyultak
számítanak a normálisoknak, az őrült hadarás és makogás minősül az új
beszédnek, és ami a Nyugaton azért még szégyennek számít, az itt nemzeti
dicsőség!”
Mit írna ma? Sejtjük, de az majd egy másik könyv tárgya lesz, ha megérjük. (Magvető, 2010)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése