Pomsel

 

     „Az ember gondolkodó lény, csupán az a bökkenő, hogy nem ő maga, hanem valaki vagy valami más gondolkodik benne. Vagyis az az érzésem, hogy az ember azt gondolja, amit gondolnia kell: gondolatai determináltak." (Kertész Imre)

          „Beláthatod te is, hogy gyenge nők vagyunk,

          és férfiakkal szembe szállnunk nem lehet.

          Erőseké a jog: miénk a hódolás,

          akármilyen keserves is meghajlanunk.

          Imádkozom, hogy holtjaink a föld ölén

          bocsássanak meg, ha zsarnokunknak engedek.

          Parancs szerint szolgálok én, mert esztelen,

          ki túlerővel harcba szállva elbukik.”

                                             (Iszméné szavai, in: Szophoklész: Antigoné, Mészöly Dezső ford.)

     Christopher Hampton Egy német sors c. monodrámáját 2020. márc. 10-én láttuk a Hatszín Teátrumban. Ez volt az utolsó pillanat a színházak bezárása előtt. Azóta – legalábbis mifelénk - kihaltak az utcák. Sehol senki. Viszont lehet meditálni azon, vajon igaza volt-e Iszménének, hogy engedelmeskedni kell a parancsnak. Van-e lehetősége másként cselekedni? Elgondolkodtató, hogy Iszménék népesítették be Németországot és a Földet. Viszont az Antigoné-jelenség fölöttébb ritka.

     A német sors, Brunhilde Pomsel sorsa a tudatlan, engedelmes kisember sorsa. Mit tehet ő a hatalommal szemben? Pomsel kisasszony Goebbels titkárnője volt. Nem mintha meggyőződéses náci lett volna, csupán ezt az állást ajánlották fel, s ezt nem „illett” visszautasítani. A porosz nevelés, a mindenható propaganda, a félelemkeltés brutális eszközei (kristályéjszaka) megtették hatásukat. Elhangzott a Scholl-testvérek neve is. 1943. febr. 18-án tartóztatták le őket röplapok terjesztése miatt. „Leleplezőjük” a müncheni egyetem gondnoka volt. A testvéreket már február 22-én guillotine-nal lefejezték.

     Goebbels éppen hogy a propagandaminiszter volt. A goebbelsi propaganda a hazugságokat féktelenül, gátlástalanul sulykoló, uszító propaganda szinonimája. A miniszter hétköznapi viselkedése nyugodt volt, de szónoklatai közben kivetkőzött önmagából. Lásd, Chaplin filmjében a diktátor megkérdezi őrjöngése után: jó voltam? A vígszínházi diktátor is ugyanezt tette.(1)

     A szerep azonban előbb-utóbb belsővé válik. Ezért marad Goebbels a végsőkig a helyén. Nemcsak maga lett öngyilkos feleségével együtt, de megölték hat gyereküket is. Molnár Piroska kétszer emelte fel a hangját. Először akkor, amikor a hat gyerek meggyilkolásáról beszél, másodszor amikor védekezik: ő nem tudott semmit. Alig látta Goebbelst.
     ("De amikor a szomszéd házból éjszaka eltűnnek a bérlők, vagy amikor a kabátjukon sárga csillagot viselő zsidókat kitiltották az óvóhelyekről, és a szabadban, égő utcákon kellett rettegve meghúzniuk magukat - csak egy vak kretén nem tudhatott semmiről.") (2)

*

     Ám ha egy rendszernek része vagy, legyen bár a legalacsonyabb szint, meg fognak vádolni, hogy te is bűnös vagy. 45 után 5 évet kapott, s többek között Buchenwaldban is volt. Utána visszatért a médiába, s újra csak szövegeket írt!

     Két hét telt el az előadás óta. Este hozzák a maszkot, igaz, nem megyek sehová. Nem aggódom: az ember gondolkodó lény...

(1) Ifj. Vidnyánszky Attila játszotta.

     Megfélemlítő volt Az angol lobogó (Kertész Imre) szerkesztőjének őrjöngése is. De ő maga is félt, mert őt is fenyegette a fekete autó.
(2) George Steiner: Az odvas csoda, in: Egyre távolabb a szótól, 194. o., Európa, (1970)

Kertész Imre: Az angol lobogó 1

(Kertész Imre: Az angol lobogó)

     Kertész Imre művészetének legjobb értelmezője maga Kertész Imre. Milyen magától értetődő eleganciával, játékossággal, öniróniával beszél a Sorstalanságról: „… a Sorstalanság minden tekintetben fiction: fiction a nyelvét illetően, a … - a történetét illetően nem, de ha akarjuk, mégiscsak az, mert külön szerencse, hogy azt éltem meg, ami ehhez a történethez kapcsolódik.” (1)

     Ugyanez vonatkozik Az angol lobogóra is. Ez a hosszabb elbeszélés 1991-ben jelent meg. Az első fele az 50-es évekről szól, majd a rendszerváltással fejeződik be. „Természetesen” fikció, s nevezhetjük akár véletlennek is, hogy a történteket éppen ő élte meg. Azonban szükség van, mondja Kertész, az idegenre, a megfigyelőre, „aki aztán meg tudja szólaltatni” az élményeket. Régebben ezt ihletnek nevezték, mondja Kertész. (2)

     Sokszor észrevesszük a külső szem jelenlétét a műben, például az elején: „Azt a fiatalembert (húszéves lehetett), akit az érzékcsalódás folytán, amelynek mindannyian ki vagyunk szolgáltatva, akkor a legsajátabb énemnek hittem és érzékeltem, ma úgy látom, mint egy filmen; s ebben alighanem befolyásol, hogy ő maga – vagy én magam – is valahogy úgy látta (láttam) magát (magamat), mint egy filmen.”

     Az idő, ez a tehetségtelen szobrász, darabokra hasítja szereplőit. Erre utal Szép Ernő bemutatkozása is: „Szép Ernő voltam.” (3) A 20. és 21. század – akár akarjuk, akár nem – különös gyorsasággal és erővel formálja az embert, s ha a tükörbe nézünk, alig ismerünk magunkra. Az angol lobogó elbeszélője kívülről látja, láttatja magát a következő leírásban is:

     „Látom ezt a fiatalembert őszi, csöpögős reggeleken, amelyeknek ködjét úgy lélegezte be, akár a gyorsan illanó szabadságot; látom körülötte a díszleteket, a feketén csillogó, nedves aszfaltot, az ismert utcák meghitt kanyarulatait, a semmibe vesző kitágulásukat, amerre a hígan gomolygó köd a folyót sejttette; az ázott szagú embereket, akik vele együtt az autóbuszra vártak…”(4) A "díszletek" itt is a filmre, a nem-valóságra utalnak.

     Az utcanevek változása is jelzi az idő gonosz játékát: feleségével így költöztek: „az egykori Lónyay, majd Szamuely, és ma ismét Lónyay utcából egy négykerekű s a rúdjánál húzható kézikocsin, amelyen, egyszerűen szólva, kezdetleges háztartásunk kellékei voltak elhelyezve, egy szép nyári délelőttön a fél városon átkeltünk.” (5) (A kordé ott van a Sorstalanság 7. fejezetében, csak akkor ő fekszik rajta többedmagával.)

     Mennyire benne van ebben a pár sorban a kor, s Kertésznek az a képessége, hogy a nyomorúsággal mindig szembe tud állítani egy "szép nyári délelőttöt.” Azt a Diltheytől idézett ars poeticát valósítja meg, mely szerint: „A megértés megélést előfeltételez, és az élmény csak azáltal lesz élettapasztalat, hogy a megértés átvezet a megélés szűk és szubjektív voltából az egész és az általános régiójába.” (6)

Folyt. köv.

1.   Kertész Imre: Az idegen megszólalásai, Selyem Zsuzsa beszélgetése, Jelenkor 2004. 4. sz. 531. l.

2.    Uo.

3.    K. I.: Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32 l.

4.    Uo. 33. l.

5.    Uo. 46. l.

6.    Uo. 63. l.

Kertész Imre: Az angol lobogó 2

     A tanúságtétel

     Az előző írást azzal az ívvel fejeztem be, hogyan lesz az élményből műalkotás. De az elbeszélő felfogása szerint az irodalomnál is fontosabb vagy több a tanúságtétel. Egy másik helyen, a Táborok maradandósága c. előadásában Kertész így foglalja össze az alkotás lépcsőfokait: „Az ember … dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban – „tudat alatt” – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon.” (1)

     Az elbeszélő voltaképpen kétségbe vonja az irodalom érvényességét, megbízhatóságát. Jóllehet fiatalkorában az olvasás és az írás a legfontosabb volt az életében. De eljött az a pillanat, amikor kiesett az szerkesztőségből, majd elfordult a társadalomtól, ha ugyan társadalomnak lehet nevezni „a hol megvert kutyaként nyüszítő, hol éhes hiénaként üvöltő, mindig szétmarcangolható eleségre éhes hordát.”(2)

     A megfogalmazás kalandja még ekkor sem hagyta el. Először egy Wagner-operába csöppent, később Thomas Mann elbeszélése és esszéje bűvölte el. De lassan-lassan fordulat következik be: bár Szép Ernő Ádámcsutka c. regénye sodorta az újságírói pályára, fontosabbnak tartja a költőnek egyetlen mondatát, mely tanúskodik a katasztrófa koráról. (Ebbe beleértendő a 40-es évek is, nemcsak az 50-es évek.) Sőt Szép Ernő újrafelfedezése sem érdekli a rendszerváltás éveiben:

     „már régóta nem szeretem, és nem is olvasok irodalmat. (…) és talán elég, ha ennyit mondok, sőt ennél többet valójában nem is mondhatnék – az irodalom gyanúba keveredett. Félni kell tőle, hogy az irodalom oldószerébe áztatott megfogalmazások soha többé nem nyerik vissza sűrűségüket és életszerűségüket. Olyan megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukban foglalják az élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is. Semmi kifogásom ellene, ha ilyen megfogalmazásokra az irodalom is képes: de mindinkább úgy látom, hogy csupán a tanúságtétel képes rá, esetleg egy némán, a megfogalmazása nélkül leélt élet mint megfogalmazás.” (3) 
     Egy ponton minden a visszájára fordult. Korábban az irodalom élni segített, most meghalni.

     Ez a rész egy bibliai idézettel zárul. Avagy nem Jézus a legnagyobb tanúságtevő: „… azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Pilátus előtt mondja ezt Jézus. (4), aki mint Dürer-maszkba bújt egyszerű szemlélő jelenik meg A nyomkereső (5) látomásában is. Ugyanitt mondja a „küldött”: „… bizonyságot teszek mindenről, amit láttam.” 

Folyt. köv.

(1) In: Az angol lobogó, Holnap Kiadó, 1991, 143. l.
(2) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 10 l.
(3) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32-33 l. Az idézetben szereplő mondat - „Az irodalom gyanúba keveredett” – lett Földényi F. László Kertész Imre-szótárának (2007) a címe.
(4) Jn 18
(5) A nyomkereső, in: Az angol lobogó, 2001, (6. kiad.) 240. l. A kisregény, mely az író 1964-es buchenwaldi látogatása nyomán készült, 1977-ben jelent meg a Detektívtörténet c. kisregénnyel együtt (Szépirodalmi). Az idézett vallomás az első kiadásban még nem szerepel.

Kertész Imre: Az angol lobogó 3

     Wagner és Mann 

     Most a Bécsi Filharmonikusokat hallgatom. (Arra a kérdésre, hogy az elbeszélés hőse miért csalódik végzetesen az irodalomban - és nem csak abban -, majd később felelek.) Vezényel Solti György. Már elengedem a Walkür szövegkönyvét, érteni vélem a cselekményt, a jellemeket, s tudok figyelni az árnyalatokra is. (A Nibelung gyűrűje részei: A Rajna kincse, A walkür, Siegfried, Az istenek alkonya) Kertész Imrének, vagyis hasonmásának, akkor egy ismeretlen világ tárult fel. Megrendítő találkozás a Wagner-univerzum egy kis szeletével, az isteni-emberi sorsok tragikumával, az Operaházzal. Mítoszi magasság. Kertész Imre alteregójának ekkor még fogalma sem volt Wagner tetralógiájáról, azt sem tudta, hogy ez annak a második része. Mégis egy felsőbb régióba röpíti a zene, ahonnan nem látszanak már a szerkesztőség félelemmel teli, zegzugos folyosói. A ház előtt olykor megáll a fekete autó, a főszerkesztő olykor kivetkőzik önmagából. A baudelaire-i albatrosz éteri magasságban szárnyal, majd lezuhan a durva matrózok közé. Kertész hőse most fordított utat jár be: a valóság halálos szorításából igyekszik felemelkedni az egek külön világába.

     Azért nem mindenkinek adatik meg, hogy képes legyen befogadni Wagner világát. Hősünknek mondhatni könnyű dolga van: azonnal felismeri Siegmundban -önmagát. Hisz ki más lenne az üldözött, ha nem saját maga? (Ne feledjük el, hogy Wagner is, sőt Thomas Mann is volt üldözött.) Siegmund ő, akit cserben hagy Wotan, kiszolgáltatva Hundingnak, a kérlelhetetlen ítéletvégrehajtónak. (Beszélő nevek: a Hundingban benne van a kutya, Siegmund Farkasnak nevezi magát.)

     „… a méreg mélyen belém hatolt, át- meg átjárt. (…) a legmélyebb katasztrófában, s e katasztrófa legmélyebb tudatában sem élhettem többé úgy, mintha nem láttam és hallottam volna Richard Wagner A Walkür című operáját, mintha ez az opera és ennek az operának a világa a katasztrófa világában is nem állna fenn mint világ. Ezt a világot szerettem, a másikat el kellett viselnem.” (1)

     A másik megvilágosító – megváltó? – hatás Thomas Manné. A Wälsung-vér c. novellája egy müncheni Walkür-előadást mutat be. (Bőségesen idéz belőle Kertész.) Egy testvérpárt visz a hintó az operába, akiket a véletlen folytán szintén Siegmundnak és Sieglindének hívnak. Mann iróniával kezeli őket, hiszen az elkényeztetett polgárfiókák csupán halvány másolatai a robusztus wagneri hősöknek, mégis egyenesen az elbeszélőnek szólnak Siegmund szavai: „A mű! Hogyan születik a mű? Fájdalom mozdult a mellében (…) Két szót érzett: Alkotás … Szenvedély. És míg halántéka forrón lüktetett, sóvárgó felismerésként lepett rá: szenvedélyből születik az alkotás, hogy aztán újra felvegye a szenvedély alakját.” (2)

     Zárásképpen talán érdemes összevetni Kertész és Heller Ágnes Wagner-élményét. (3) Míg Kertésznek elsősorban az üldözött Siegmund alakja volt fontos, addig Hellernek a Wotannal szembeforduló, lázadó Brünnhilde volt a meghatározó. Igaz, Kertésznél is felbukkan Brünnhilde az ugyanabban az évben (1991) megjelent Jegyzőkönyv (4) utolsó lapján:

        „Mindent, mindent

          mindent értek,

          mindent átlátok már.

         Hollóid szárnyát hallom suhogni…”

                                           (Az istenek alkonya, III. felvonás)

Folyt. köv.

(1)  Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 42-43. l.

(2)  Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 45. l.

(3)  Heller Ágnes: Kertész Imre, Négy töredék, Múlt és Jövő, 2009, 12. l.

(4)  In: Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 300. l.

Kertész Imre: Az angol lobogó 4

1956 

     Az angol lobogó első része az újságíró kálváriája, majd a Walkür után a további sodródás leírása következik. Talán a lakásügyre lehet felfűzni a további megpróbáltatásokat. Ezekből tökéletesen érthető, hogy miért ismétli az elbeszélő újra és újra a „katasztrófa” kifejezést. Későbbi felesége (Kertészé is) egy internálótáborból szabadult, kegyelemből egy konyhában lakott. Majd egy alvilági színekkel festett albérlet után sikerült beköltözniük a felesége régi lakásába. De milyen szerencsés fordulat, hogy itt akad kezébe Thomas Mann már említett, megvilágosító erejű novelláskötete: „Ezzel a könyvvel – így éreztem elkezdődik életem radikalizálódása, amikor életvitelem és annak megfogalmazása többé nem állhat egymással semmiféle ellentmondásban. (…) Azt hiszem, akkor ismerkedtem meg az olvasás élményével, az olvasás semmihez, az általában olvasásnak hitt és nevezett élményhez a legkevésbé hasonlítható élményével, az olvasásnak azokkal a rohamaival, azzal az őrületével, amely az embert jó esetben is egy életben egyszer vagy kétszer ha meglepi tán.” (1)

     Ezután kezdte el olvasni Thomas Mann Goethe és Tolsztoj c. esszéjét. (2) Ez is mérhetetlenül lázba hozta. Új, másfajta horizontot nyitott ez az írás is. A Walkürhöz hasonlóan a valóság fölé emeli olvasóját, s valamiféle ígéretet tartalmazott. Mint 1956.

     Kertész finoman utal rá, hogy érezhető volt: valami készülődik. Azon a nevezetes napon hősünk az Olasz Intézet nyelvóráján vett részt, amikor Signore Perselli, a direttore, aki korábban oly utánozhatatlan eleganciával mutatta be, hogyan kell ejteni a „molto” szó zárt o-ját, váratlanul berontott a terembe. Kint már hullámzott és háborgott a tömeg, és visszafordulásra késztette a nyitott teherautón érkező katonákat. Ebben rejlik Kertész művészete, az ellentétek játékában, ahogy az olasz nyelv szépségeiről hirtelen átvált a forrongó tömeg bemutatására, ahogy érzékeltetni tudja, hogyan nyílik meg az Intézet súlyos kapuja, hogy kisurranjanak a tanulók az utcára.

     Ezekben a napokban lázasan olvasta Thomas Mannt, és figyelte az eseményeket, melyek „igazolták a Goethe- és Tolsztoj-tanulmányra fordított fokozott figyelmet…” (3) Nyomasztó volt azonban mindenütt a pusztítás nyoma. Szintén rosszat sejtetett az angol lobogó felbukkanása. (Végre!) "Száguldva egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen. Eszeveszett sietséggel iszkolt a járdákon kétoldalt feketéllő tömeg közt, amikor előbb szórványosan, majd mind sűrűbben, nyilván rokonszenvük jeléül, tapsolni kezdtek az emberek.” (4) Nyilván? Az iszkol ige a menekülésre utal, a dzsip a repülőtérre igyekezett a tömeg gúnyos tapsa kíséretében. Ezt az értelmezést erősíti az utolsó, ironikus Thomas Mann-idézet, mellyel egy bizonyos Johnnyt jellemez: „Tőle nyertem első benyomásomat az angol nemzeti jellem sajátságos fölényéről, amelyet később oly nagyon megtanultam csodálni.” (5)

     A felvonuló orosz tankok – kanyarodva, kanyarodás közben megzökkenve – mindig leadtak egy lövést a vén szecessziós bérházra, „úgyhogy ez a tátongó üreg végül úgy nézett ki, akár egy halott ember végső csodálkozásában eltátott szája, amelynek most egyenként még minden fogát is kiverik.” (6)

     Elvégeztetett. Ezért a hallgatás, hogy választ adjak egy korábbi kérdésre. Marad az „önmegtagadás, mint alkotás”, vagy másképpen fogalmazva, optimistább kicsengéssel: a tanúságtevő élet. (6) 

Vége

(1) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 53-53. l
(2) Talán éppen ezt a kiadást forgatom most én is: Thomas Mann: Válogatott tanulmányok, Magvető, 1956, 63-190. l.
(3) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 57. l.
(4) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 58. l
(5) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 59. l Az idézetet Kertész Thomas Mann egyik elbeszéléséből vette: Hogyan verekedett meg Jappe és Do Escobar, in: Th. M. elbeszélései, Magyar Helikon, 1961, 437. l.
(6) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.), 60. l.
(7) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.),63. l.

Szép Ernő voltam

                  
I.

                             Mondd van valakid?

                   Nekem senkim sincs,

                   Akit szeretnék, nem tudom merre lakik.

                   Gazdag vagy, mondjad?
                   Én nagyon szegény,
                   Nincs egyebem, a felhő az isten egén.

                   Gyűlölsz valakit?
                   Én senkit kérlek,
                   Úgy sajnálom az embereket mert élnek.

                   Te mit szeretnél?
                   Én sosem tudom,
                   Tétovább vagyok az elveszett gyereknél.

                   Lelkedben érzel
                   Egy néma rabot
                   Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?

     Erre a csodálatos tisztaságú versre a Tandori válogatta Járok-kelek, megállok c. kötetben (1984) találtam rá. Eredetileg 1917-ben, az 1. világháború 4. évében jelent meg. A költő aligha sejtette, hogy mindez csak kezdete valaminek, s eljön még a katasztrófa-kor (Kertész Imre szava), a 40-es, 50-es évek. Kertész Imre tanúja volt annak, hogy Szép Ernő így mutatkozott be: "Szép Ernő voltam." Az angol lobogó c. elbeszélésében (1991) így idézi fel Szép Ernő alakját: 

     "... látnotok kellett volna ... ezt az apró, saját súlyától is megszabadult öregembert, akit a katasztrófa szele porszemként söpört végig a jeges utcákon, és sodort kávéháztól kávéházig. Látnotok kellett volna - mondtam - például a kalapját, ezt az egykor nyilván 'galambszürkének' nevezett 'Eden-kalapot', amely most számos telitalálattól megroggyant csatacirkálóként dülöngélt apró madárfején. Látnotok kellett volna gondozott reménytelenül szürke öltönyét, a cipőjére rogyott nadrágszárát."

II.

     Miért és hogyan került egymás mellé Szép Ernő és Kertész Imre? A véletlen hozta őket össze, vagy mégsem? A két szöveget, a verset és bemutatkozást összeköti az emberi sors tragikuma, de a vers nyitottsága, a vallomásossága más, mint a Kertész által idézett apodiktikus bemutatkozás. Kertész érzékeli, hogy itt valami visszafordíthatatlan történt, s a korábbi Szép Ernő már csak a névben van jelen. 

     Amikor Szép Ernő még az I. világháború kitörésekor önkéntes honvédként, hazafias lelkesedésből bevonult katonának, kardjára ezt vésette: „Leben und leben lassen”, azaz „Élni és élni hagyni”. S tekintettel arra, hogy a háború célja, minél több embert elpusztítani, ez óriási tréfa. Örkény sem tudta volna felülmúlni. Azonban hamarosan szembe fordul a háborúval, hiszen Szép Ernőben erősebb volt az ember és a létezés áhítatos tisztelete, mint a kezdetben igaznak vélt hazafias érzés. Ezt bizonyítja a „lábjegyzetben” idézett verssor is 1924-ből:

           „de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva”

     Egybecseng ez Kosztolányi nagy verseinek felismeréseivel és áhítatával:

         „Bizony, csodás ország ahová jöttem…

                               (Szeptemberi áhítat)      

        „Szájtátva álltam,

           s a boldogságtól föl-fölkiabáltam…

                             (Hajnali részegség)

      Szép Ernő még egyik utolsó versében is így biztatja önmagát:

       „Ne hidd, ne hidd, ami igaz

          Ami kegyetlen, ami gaz,

         Mi ocsmány és alávaló,

         Ne hidd, ne hidd, ami való”

                      (Ne hidd, 1942)

    Szép Ernő költői életműve ekkor lezáródik. Az elkövetkező évek megölték benne a költőt. 1944-ben a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták, s hogy onnan visszatérve, milyen világba csöppent, arról Bárdos Pál írt: 

     „Az új világ úgy kezdődött számára, hogy a Szabadság című lapban megjelent a halálhíre. Cáfolni kényszerült, akit a nyilasok a Dunába lőttek, az hozzá hasonlító testvére volt. Megjelent néhány írása itt-ott, aztán bezárult előtte minden ajtó. „Szórakoztató iparos. Kispolgár. Csökevény.”- írták róla. Az ostrom alatt fél lába elfagyott, nem tudott cipőt húzni rá. Egy vendéglőstől kapott minden nap egy tányér levest, azt ették testvérével ketten. Később az egyetemi menzán könyörültek rajtuk tányér levessel. Hajdan sok borravalót adott egy pincérnek, a fia hálából lakásába engedte őket, de a szobácska bombasérült, tetején lyuk, benézett az ég, beesett az eső. (…) Az éhség elől vidékre menekülnek, Szép Ernő kórházba kerül, ott legalább enni adtak, aztán gyógyultan elbocsátották, és miközben diadalmasan túlteljesítették a 3 éves tervet, fölemelték az öt éves terv előirányzatát, és általános boldogság terítette be az országot, a költő annak rendje és módja szerint éhen halt.” (Szombat, 2016)

     Az 50-es évek Szép Ernőnek a végpont, a nagy ívű, sokak számára ismeretlen pálya itt ér véget. Kertész Imre számára viszont ez a kiindulópont. Erről számol be Az angol lobogó c. elbeszélésében, mely félig önéletrajz, félig társadalomrajz. Ekkor személyesen is találkozhattak, ekkor hangozhatott el a híres, műalkotásnak is beillő bemutatkozás: "Szép Ernő voltam", melyről mások is beszámolnak, pl. Zelk Zoltán, Réz Pál. Érdemes összevetni: az egy generációval fiatalabb Szép Ernő még önként jelentkezett katonának, Kertésznél (Sorstalanság) ilyesmiről szó se lehetett. Az ő új világa, ahogy Az angol lobogóban megismerjük, teljesen elidegenedett világ, önmegtagadásra kényszeríti az egyént:

     „Megértettem, hogy alkotó itt csakis az öntagadásban lehetek, hogy az ebben az itteni világban lehetséges alkotás az öntagadás, mint alkotás.”

     Félelem, szorongás, halálos veszedelem, rémület, förtelem (egy szerkesztőségben), majd egy gyilkos gyárkaszárnyába kidobva: ezek a bevezető kulcsfogalmak. Ezután az elbeszélés során 14-szer fordul elő a katasztrófa szó. Majd a legvégén, összefoglalásként a rém előtagú szavak ismétlése keltenek rémületet az olvasóban:

     „… minden történet és mindenki története a lényeget tekintve egyforma történet, és hogy ezek a lényegében egyforma történetek lényegében tényleg mind rémtörténetek, hogy lényegében minden történés tényleg rémtörténés, és hogy, lényegében, a történelem is már réges-régen legföljebb csak rémtörténelem.”

     A gyermek – naivan – még hisz a boldogságban. Kertész a Sorstalanság utolsó lapján a következőket írja: 

     „Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény.”

     S van-e valami hasonló Szép Ernőnél? Természetesen:

                 Olyan fehér

         A bodza nézd milyen fehér
        Mint a karéj vajaskenyér

        Meg mint a csipke, hajdanán
        Ilyet horgolt az én anyám

        Olyan fehér, olyan fehér
        Olyan szelíd fehér tenyér

        Reá borítom arcomat
        Emlékszik majd, megsímogat.

Kertész Imre: Haldimann-levelek

2012. 06. 31.

Kertész Imre és Éva Haldimann

     A könyv jó bevezető Kertész Imre világába. Segít megérteni életének egy szakaszát, s ezáltal jelenét. Ki tulajdonképpen Eva Haldimann? Egy Svájcban élő irodalmár, aki 1947-ben vándorolt ki Magyarországról. Összehasonlító irodalomból doktorált 1951-ben. Kritikusi pályafutását a 60-as években kezdte. Felmérhetetlen érdemeket szerzett a magyar irodalom ismertetésében a német nyelvterületen.

            A könyv három részből áll: az első részben Kertész Imre levelei olvashatóak, melyeket 1977-től 2002-ig, a Nobel-díj elnyeréséig írt a vonzó, irodalomértő asszonyhoz. Az utolsó levél Éva Haldimanntól származik, benne a következő megállapítással: „a Nobel-bizottság soha nem talált érdemesebbet.” Ezt követik a jegyzetek, melyek még jobban megvilágítják a hátteret. Ez a fejezet Eva Krüger és Hafner Zoltán munkája. Végül nagyon értékes rész a Függelék, melyen közlik Eva Haldimann legfontosabb, a Neue Zürcher Zeitungban megjelent recenzióit. A legvégén ismét Kertész Imre következik két interjúrészlettel: szóban mondja el legfontosabb mondanivalóját.

            A Nobel-díj persze nem jelent semmi megnyugvást. A könyv a rendszerváltás és azt követő zaklatott évtized krónikája. Először visszapillantunk az íróval a múltba, a „mögöttünk tátongó szakadékba”, a diktatúra évtizedeibe. Majd a Bécsből írott levelekből megismerjük a felszabadulás mámoros érzését, végül kiderül, hogy „a világ tébolydája ezúttal őrjöngő fázisába lépett, a roham kitört rajta, és ledobni készül kényszerzubbonyát  (…), itt megint a tébolyultak számítanak a normálisoknak, az őrült hadarás és makogás minősül az új beszédnek, és ami a Nyugaton azért még szégyennek számít, az itt nemzeti dicsőség!”

            Mit írna ma? Sejtjük, de az majd egy másik könyv tárgya lesz, ha megérjük.  (Magvető, 2010)

Kertész Imre: Sorstalanság

2006.

(Óravázlat)

Az alkotó

     Kertész Imre, az első magyar író, aki Nobel-díjat kapott, 1929-ben született Budapesten nem vallásos kispolgári családban. Halála 2016-ban Budapesten következett be. Apja fakereskedő, anyja tisztviselő volt. Gimnáziumi tanulmányit 1940-ben kezdte a Madách Gimnáziumban. 1944-ben Auschwitzba deportálták. 1945 júliusában jött haza. 1948-ban érettségizett, Ezután volt újságíró, gyári munkás, majd szabadfoglalkozású író.

 Keletkezése

     Első regényét, a Sorstalanságot, 1960-ban kezdte írni, mely 1973-ra készült el. Ekkor nyújtotta be az  akkori Magvető Könyvkiadóhoz, mely visszautasította. A mű végül 1975-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál. A Sorstalanság már megjelenésekor átlagon felüli figyelmet keltett. A 90-es években a kritikai és irodalomtörténeti érdeklődés kimondottan élénknek látszik, majd a 2002-ben a Nobel-díj abszolút mértékben népszerűvé tette.
     A Nobel-díj bizottság így indokolta döntését: egy olyan írói teljesítményért kapta, amely „az egyén sérülékeny tapasztalatát fejezi ki a történelem barbár önkényével szemben.”
     A Nobel-díj előtt a magyar irodalmi élet is elismerte: 1989-ben József Attila-díjat, 1997-ben Kossuth-díjat kapott.

 Téma/tárgy

     Mint említettük a Sorstalanság tárgyát tekintve holokauszt-regény, egy magyar, zsidó kamasz fiú deportálásának megrendítő erejű története. A mű a holokauszt egyik szeletét mutatja be, hogyan vonul be munkaszolgálatra a főhős apja, hogyan fogják el őt magát, hogyan éli túl a Tábort és a szabadulása után milyen élmények várnak rá itthon Budapesten, hogyan tudja feldolgozni a történteket. „Bármin gondolkodom, Auschwitzon gondolkodom.” (Gályanapló)

 Az ábrázolás módja

       A mű ábrázolási módszerét tekintve jellegzetesen XX. századi mű, mert hisz a Sorstalanságban a szubjektív ábrázolás kerül előtérbe. Mindent a főhős szemszögéből látunk: egyes szám első személyben szólal meg a főhős. Az író az eseményeket naplószerűen, töredékesen, mintegy látomásszerűen tárja elénk, ahogy egy kamaszgyerek élte át a történteket.
     Az ábrázolást nem töri meg semmi külső elem: perspektívaváltás vagy az író reflexiói. Nem tekint ki a korból, a szituációból. Csak annyit tudunk meg, amit az adott helyzetből, jelenetből a főhős tudhat. (Pl. amikor a kórházban feküdt, sejtelme sem volt arról, milyen sorsdöntő események játszódnak le a külvilágban. A főhős, akárcsak mi, a zajokból, a hangszóróból hallatszó utasításokból próbál következtetni. Vagy pl. soha nem tudjuk meg, mi történt Citrom Bandival, mert a fiú sem tudja meg. Amíg Radnóti – már felnőtt fejjel – tud ítélkezni a korról, pl. az eclogákban vagy a Töredék c. versben (Vas István a Tanúság c. versében ostorozza a kort), addig Kertész ránk bízza az ítéletet.

A szemlélete

     A szemlélete is meglepetéssel szolgál: A mű első fele a koncentrációs táborba vezető útról szól. Már a kezdet kezdetén fontos a kiszolgáltatottság és a megfelelés motívuma. A családban is elvárják a „megfelelő” viselkedést, a gyermek mindenkinek eleget akar tenni. Lajos bácsi szerint a családfő szerepében kell helytállnia a jövőben. Az imádságban is rész kell vennie. Az apa is a gyermek felelősségéről beszélt.
     Majd annak is örül, hogy dolgozni jár, igazolványa van. Annamáriával a kamasz szerelmet éli át. A lány sértődésével is hatni akar rá, jóllehet a fiú meglepő érettségről tesz tanúságot, amikor a zsidóságot kívülről erőltetett dolognak tartja: „épp erre jó a sárga csillag.” Ez a könyv egyik alapgondolata.
     Amikor összegyűjtötték a fiúkat, azt csupán „egy kissé furcsa esetnek" minősítette, „különben is a rendőrnek végtére is engedelmességgel tartozunk.” (A felnőttek már több munkát adtak a rendőrnek, értetlenkedtek stb.)
     A menet elindult, hogy nem szökik meg, becsületességével magyarázza. A németországi munka gondolatát éppúgy akár a többi fiú, ő is megnyerőnek találta. Sőt, világot szeretne látni, biztatja magát ezzel az illúzióval. Nem veszi észre, hogy egy óriási megtévesztés áldozata. Jellemző mondat: „a vagonban szűkös a hely, de ha úgy tetszett, fel is állhattam, sőt akár pár lépést is tehettem – például az edény irányába…” Egyre inkább az irónia hatja át a művet, mely - legalábbis számunkra - leleplezi a színjátékot.
     Az ellentétek is kiemelik a megdöbbentő valóságot. A megérkezéskor a természetleírás szépsége kiáltó ellentétben van a rá váró embertelen élményekkel: „a hajnal odakinn hűvös és jó illatú volt, a széles mezők fölött szürke ködök, majd váratlanul, de akárcsak egy trombitaszó, éles, vékony, piros sugár érkezett mögöttünk valahonnan, s megértettem: a napfelkeltét láttam.” Az ellentét a következő mondatban is a valóság és az illúzió ellentétére világít rá: „a tolongásban a helyemről a kocsiajtóig értem, s ott nagyot ugrottam végre, ki a napfénybe, a szabad levegőre.”
     Az elbeszélő főhős egyre nagyobb erőfeszítéssel bizonyítja magának, hogy minden, ami történik, szükségszerű és természetes. Igyekszik megfelelni, alkalmazkodni, bízni, mindent elhinni. A kétely ritkán merül fel. A főhős tehát nem úgy reagál, ahogy az elvárható volna. Köves Gyuri, a főhős igyekszik átlátni, majd bensővé tenni a pusztító hatalom logikáját.

 A regény időkezeléséről

     A regény egy folyamatot mutat be: a személyiség elvesztésének a folyamatát. Felszámolódik az idő. A jelen végtelenné válik. A múlt, az a kevéske, elhalványodik. A jövő pedig a holnapi nap, ami ugyanaz, mint a tegnap és a ma. A Sorstalanságban ez úgy fejeződik ki metaforikusan, hogy a vonat megáll, nincs tovább. Ugyanakkor – természetesen – múlik az idő. Az idő könyörtelen múlását a Kollmann család sorsán méri le Köves Gyuri. Rajtuk, de a többieken is, önmagán is le lehet mérni a változásokat. Minden ismerőse, sorstársa felismerhetetlenné válik, ugyanolyan torz alakká, mint amilyenekkel Auschwitzban az első napon találkozott.
     A személyiségvesztés könyörtelenül halad előre. Első jele ennek, hogy mindenki kap egy számot. (Főhősünk a 64921-est) A név eltöröltetett, mindig a számmal kell válaszolni. Zeitzban már minden ismerőse eltűnt, csak Citrom Bandi áll mellette.
     A betegség azonban annyira legyengíti, hogy már a halál közelségét érzi: „itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már benne.” Ugyanitt „holminak” nevezi önmagát.
     Időérzéke is teljesen elhagyja: „nem tudom, egy óra, egy év, egy nap vagy egy év, aztán végre hangokat, neszeket (…) észleltem.”

 Stációk

      A regény végigvezet a pusztulás stációin. Elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor a férgek, tetvek, bolhák lakmároznak rajta. A fordulat akkor következik be, amikor harcba száll a tetvekkel, bolhákkal, férgekkel. Fellázad a „természet rendje” ellen. !
     Hogy a rossz mindent legyűrő hatalma mennyire mindenható, arra a legjobb példa az, amikor a főhős mint majdnem tökéletes hulla fekszik, s az égre néz, ahonnan a fénysugár annak az orvosnak a szeméhez hasonló, aki elé Auschwitzban került. Elfogadja a halált, felkészül a halálra. A teste menti meg: hunyorogni kezd, ebből veszik észre, hogy még él, és egy kordén a tábor felé szállítják, megpillantja a tábor látképét és megérzi a répaleves illatát. Ekkor válik kimondhatóvá a mondat: „szeretnék még élni ebben a szép koncentrációs táborban” Itt a hangsúly az élni szón van. Nem fogadja el a pusztulás teljességét! Más oldalról sem teljes a pusztítás, hisz vannak jó emberek, vannak még csodák.

 A sorstalanság jelentése, a befejezés

      A harmadik, befejező rész arról szól, hogy miként lehet tovább élni, „folytatni folytathatatlan életemet”, mi változott, miként lehet beszélni Auschwitzról.
     Három találkozást, három beszélgetést és újabb élményeket tartalmaz az a rész.
     Az első találkozás egy holokauszt-tagadóval történik. Ám azzal, aki tagadja a gázkamrák létezését, nem lehet párbeszédet folytatni.
     A második beszélgetés egy újságíróval azt bizonyítja, azt Auschwitz-élményt lehetetlen elmondani, közvetíteni. De hiszen ennek ellentmond az egész könyv, mely éppen erre tesz kísérletet. Fel akarja dolgozni a történteket, beszélni akar, de nem arról, amit mindenki hallani akar, hanem csakis saját élményéről…
      A befejező részben, a harmadik beszélgetésben értelmezi a regény címét. A sorsnak két jelentése van.Jelenti először az emberre kívülről ráerőltetett sorsot, az embertől független, eleve megszabott létet, végzetet, másrészt jelentheti azt az életet, melyet az ember, viszonylagos szabadsággal ugyan, de maga alakít magának. A gyermeknek mindig csak az első értelemben van sorsa – s ezt nevezhetjük sorstalanságnak is. A történteket ő élte meg, de nincs „saját sorsa”. Szembeszáll az öregek véleményével, akik a felejtést javasolják. Steiner és Fleischmann bácsi ugyanolyan sorstalanok voltak. Mindenki lépett egyet a sorban (Illyés egy mondata!)
     Főhősünk azért sorstalan, mert kiszolgáltatott a sorsnak. Ha mi magunk alakítjuk az életünket, akkor nem vagyunk sorstalanok.

                                                                                               2006

Fontosabb művei:

     Az első és talán a legjelentősebb regénye a Sorstalanság (1975). 1988-ban jelent meg A kudarc, majd 1990-ben a Kaddis. A Felszámolás (2003) c. regény az eddigi művekkel tetralógiát alkot.

     Fontosak még naplójegyzetei: Gályanapló (1992), Mentés másként (2011), A néző (2016).

     Előadásai, esszéi: A Holokauszt mint kultúra (1993), A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újra tölt (1998), A száműzött nyelv (2001), K-dosszié (2006)

     Digitalizált művei

Fontosabb könyvek Kertész Imréről

Az értelmezés szükségessége – tanulmányok Kertész Imréről (2002, szerk. Scheibner Tamás és Szűcs Zoltán Gábor)

Vári György: Kertész Imre, 2003

Szirák Péter: Kertész Imre, 2003

Molnár Sára: Ugyanegy téma variációi – Irónia és megszólítás Kertész Imre prózájában, 2005

Földényi F. László: „Az irodalom gyanúba keveredett” – Kertész Imre-szótár (2007)

Erdődy Edit: Kertész Imre, 2008

                                                                                                        2016

Kertészről Németországban

2013. 02. 10

A Sorstalanság egy méltatásáról – Die Zeit, 2012. aug. 2.

     Az 1945 utáni európai regényirodalmat tekinti át a Die Zeit összeállítása. Három magyar kapott helyet ebben az előkelő névsorban: Kertész Imre, Esterházy Péter és Nádas Péter. Másképpen: a Sorstalanság, a Harmonia Cælestis és a Párhuzamos történetek.

     A sorban első a Sorstalanság. A mű 1975-ben jelent meg, és évtizedekig vasfüggöny zárta el Európától, mígnem 1990-ben németül is megjelent a Rütten & Loening Kiadónál. Ez a fordítás azonban nem bizonyult hitelesnek, annál inkább a Rohwoltnál 1996-ban megjelent, Christina Viragh által készített új fordítás. (A fordítónő, aki maga is író, családjával 1960-ban emigrált, Luzernben telepedett le, ma Rómában él.)

     Iris Radisch nem áll egyedül azzal a véleményével, hogy Kertész műve teljesen elüt a holokausztról szóló regényektől. Egy 15 éves fiú szemével látjuk az akkori világot. El kell felejtenünk, mit tudunk 6 millió meggyilkolt zsidóról, a rámpáról (Somlyó), a szelekcióról, a gázkamrákról és a kéményekről. Olvassuk a könyvet, és átéljük, hogy merül bele hősünk lépésről lépésre az őrületbe, hogy száll be a vagonba, halljuk, hogyan záródnak az ajtók, írja Iris Radisch, s a fiú nem tudja, mi fog történni akkor, ha kinyílnak.

     A sorstalanságtól, véli Kertész, a modern társadalomban nem tudunk megmenekülni. De van boldogság a legsiralmasabb boldogtalanságban is. Nem az a boldogság, mely naponta ezer hamis ígérettel lépre csal, hanem „amikor az élet képein egy futó pillanatra átüt a létezés meghökkentő ténye, s a színeket átszínezi az igazi szín.” (Valaki más, 2002. 105. old.)
     Ezt a pillanatot az egyszerűség kedvéért nevezzük a felismerés boldogságának, fejezi be írását Iris Radisch.

Kertész Imre: Útvesztő

2013. 01. 21.

     Olvasom Kertész Imre Útvesztőjét a HVG első számában. Naplójegyzetről (1998) lévén szó, óhatatlanul eszembe jut Kertész Mentés másként c. könyve (Magvető, 2011), mely a 2001-2003 közötti feljegyzéseket tartalmazza. Nehezen tudtam végigolvasni ezt a végtelenül lesújtó könyvet. Így hat rám az irodalom. Valamikor Vörösmartyval, Füst Milánnal, József Attilával éltem át minden szenvedést. Viszont Odüsszeusszal szárnyaltam, Goethével emelkedtem. Most Kertész Imrével esek kétségbe.

     Mitológia 


     Mitológiára szükség van. Magam is észrevettem, hogy társaságban mindenki - én is - a saját mítoszát építi. S minden alkalommal újra kezdem történetemet, hogy megerősítsem: ez voltam, ilyen voltam, ilyenné lettem, így látom a világot, ilyen volt a világ. (Hogy mutatkozott be öregkorában Szép Ernő? " Szép Ernő - voltam."

     Kertész azonban azt is mondja, hogy "kifogynak a történetek és elfogynak az emberek. Itt-ott máris a hallgatás uralkodik..."

     A logika könyörtelensége

     Hosszan vezeti le a következő tételt: "Ha sikerülne igazán megszeretnem a halált, ez megóvna a szorongástól." Miért szorong? Mert fél, hogy léte alapvető tévedés, s titkát még önmagának is nehezen vallja be. Ez a titok a szeretet utáni vágy, illetve a szeretet hiánya - hogy nem tud szeretni. Csak az írás töltheti ki az ürességet. Ez a teljes magányt írja elő. Viszont - ebben az esetben - újra fellépne a magánytól való félelem és szorongás.
     Az új európai konstrukció - folytatja Kertész - gazdasági és pénzügyi alapon született meg: "...az embereket lényeg nélküli véglényekké passzírozzák, engedelmes tömeggé, amely komputerként és komputerrel irányítható." Ezzel szemben átélni valami közös nagy élményt (traumát), alkalmat adhat a közösség formálására. Erre lehet jó az irodalom, azaz Kertész művészete.

     Bibliai szavak 
    
     "Aki igaz, elveszett. Aki elveszett, igaz. Aki elvész, nyer. Vessz el diadalmasan, és nyomorultul Nincs más út."

     Elhallgatása

     Elhallgatásának valódi oka: nem akar belépni írásaival az emberi társadalomba, osztozni hazugságaiban és reményeiben. "Auschwitzi kultúrában élünk (...) Megszűnt a kereszténység és a zsidóság 'klasszikus' története."
     A végét idézem már csak: "...Magyarország, szellemi értelemben, még nem döntött önmagáról (...), csakis a konszenzus tudna keretet teremteni a közös munkának."

Regényeink (archív, 2012. 10. 19)

            A Sorstalanság egy méltatásáról – Die Zeit, 2012. aug. 2.

Iris Radisch, zeit.de

                                                                                         

         Az 1945 utáni európai regényirodalmat tekinti át a Die Zeit összeállítása. Három magyar kapott helyet ebben az előkelő névsorban: Kertész Imre, Esterházy Péter és Nádas Péter. Másképpen: Sorstalanság, Harmonia Cælestis és a Párhuzamos történetek.

         A sorban első a Sorstalanság. A mű 1975-ben jelent meg, és évtizedekig vasfüggöny zárta el Európától, mígnem 1990-ben németül is megjelent a Rütten & Loening Kiadónál. Ez a fordítás azonban nem bizonyult hitelesnek, annál inkább a Rohwoltnál 1996-ban megjelent, Christina Viragh által készített új fordítás. (A fordítónő, aki maga is író, családjával 1960-ban emigrált, Luzernben telepedett le, ma Rómában él.)

         Iris Radisch nem áll egyedül azzal a véleményével, hogy Kertész műve teljesen elüt a holokausztról szóló regényektől. Egy 15 éves fiú szemével látjuk az akkori világot. El kell felejtenünk, mit tudunk 6 millió meggyilkolt zsidóról, a rámpáról (Somlyó), a szelekcióról, a gázkamrákról és a kéményekről. Olvassuk a könyvet, és átéljük, hogy merül bele hősünk lépésről lépésre az őrületbe, hogy száll be a vagonba, halljuk, hogyan záródnak az ajtók, írja Iris Radisch, s a fiú nem tudja, mi fog történni akkor, ha kinyílnak.

         A sorstalanságtól, véli Kertész, a modern társadalomban nem tudunk megmenekülni. De van boldogság a legsiralmasabb boldogtalanságban is. Nem az a boldogság, mely naponta ezer hamis ígérettel lépre csal, hanem „amikor az élet képein egy futó pillanatra átüt a létezés meghökkentő ténye, s a színeket átszínezi az igazi szín.” (Valaki más, 2002. 105. old.)

         Ezt a pillanatot az egyszerűség kedvéért nevezzük a felismerés boldogságának, fejezi be írását Iris Radisch.

Nagy Marcell, Köves Gyuri alakítója