A tanúságtétel
Az előző írást azzal az ívvel fejeztem be, hogyan lesz az
élményből műalkotás. De az elbeszélő felfogása szerint az irodalomnál is
fontosabb vagy több a tanúságtétel. Egy másik helyen, a Táborok maradandósága c. előadásában Kertész így foglalja össze az
alkotás lépcsőfokait: „Az ember …
dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond,
panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s
titokban – „tudat alatt” – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség
pedig törvényformáló szellemi erővé váljon.” (1)
Az elbeszélő voltaképpen kétségbe vonja az irodalom
érvényességét, megbízhatóságát. Jóllehet fiatalkorában az olvasás és az írás a
legfontosabb volt az életében. De eljött az a pillanat, amikor kiesett az
szerkesztőségből, majd elfordult a társadalomtól, ha ugyan társadalomnak lehet
nevezni „a hol megvert kutyaként
nyüszítő, hol éhes hiénaként üvöltő, mindig szétmarcangolható eleségre éhes
hordát.”(2)
A megfogalmazás kalandja még ekkor sem hagyta el. Először
egy Wagner-operába csöppent, később Thomas Mann elbeszélése és esszéje
bűvölte el. De lassan-lassan fordulat következik be: bár Szép Ernő Ádámcsutka c.
regénye sodorta az újságírói pályára, fontosabbnak tartja a költőnek egyetlen
mondatát, mely tanúskodik a katasztrófa koráról. (Ebbe beleértendő a 40-es évek
is, nemcsak az 50-es évek.) Sőt Szép
Ernő újrafelfedezése sem érdekli a rendszerváltás éveiben:
„már régóta nem
szeretem, és nem is olvasok irodalmat. (…) és talán elég, ha ennyit mondok, sőt
ennél többet valójában nem is mondhatnék – az irodalom gyanúba keveredett.
Félni kell tőle, hogy az irodalom oldószerébe áztatott megfogalmazások soha
többé nem nyerik vissza sűrűségüket és életszerűségüket. Olyan
megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukban foglalják az
élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek
meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is. Semmi
kifogásom ellene, ha ilyen megfogalmazásokra az irodalom is képes: de
mindinkább úgy látom, hogy csupán a tanúságtétel képes rá, esetleg egy némán, a
megfogalmazása nélkül leélt élet mint megfogalmazás.” (3)
Egy ponton minden a visszájára fordult. Korábban az irodalom élni segített, most meghalni.
Egy ponton minden a visszájára fordult. Korábban az irodalom élni segített, most meghalni.
Ez a rész egy bibliai idézettel zárul. Avagy nem Jézus a legnagyobb tanúságtevő: „… azért jöttem e világra, hogy bizonyságot
tegyek az igazságról.” Pilátus
előtt mondja ezt Jézus. (4), aki mint
Dürer-maszkba bújt egyszerű szemlélő jelenik
meg A nyomkereső (5) látomásában is. Ugyanitt
mondja a „küldött”: „… bizonyságot teszek mindenről, amit
láttam.”
(1) In: Az angol lobogó, Holnap Kiadó, 1991, 143. l.
(2) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 10 l.
(3) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32-33 l. Az idézetben szereplő mondat - „Az irodalom gyanúba keveredett” – lett Földényi F. László Kertész Imre-szótárának (2007) a címe.
(4) Jn 18
(5) A nyomkereső, in: Az angol lobogó, 2001, (6. kiad.) 240. l. A kisregény, mely az író 1964-es buchenwaldi látogatása nyomán készült, 1977-ben jelent meg a Detektívtörténet c. kisregénnyel együtt (Szépirodalmi). Az idézett vallomás az első kiadásban még nem szerepel.