A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szép Ernő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szép Ernő. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. február 26., szerda

Kertész Imre: Az angol lobogó 2

     A tanúságtétel

     Az előző írást azzal az ívvel fejeztem be, hogyan lesz az élményből műalkotás. De az elbeszélő felfogása szerint az irodalomnál is fontosabb vagy több a tanúságtétel. Egy másik helyen, a Táborok maradandósága c. előadásában Kertész így foglalja össze az alkotás lépcsőfokait: „Az ember … dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban – „tudat alatt” – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon.” (1)
     Az elbeszélő voltaképpen kétségbe vonja az irodalom érvényességét, megbízhatóságát. Jóllehet fiatalkorában az olvasás és az írás a legfontosabb volt az életében. De eljött az a pillanat, amikor kiesett az szerkesztőségből, majd elfordult a társadalomtól, ha ugyan társadalomnak lehet nevezni „a hol megvert kutyaként nyüszítő, hol éhes hiénaként üvöltő, mindig szétmarcangolható eleségre éhes hordát.”(2)
     A megfogalmazás kalandja még ekkor sem hagyta el. Először egy Wagner-operába csöppent, később Thomas Mann elbeszélése és esszéje bűvölte el. De lassan-lassan fordulat következik be: bár Szép Ernő Ádámcsutka c. regénye sodorta az újságírói pályára, fontosabbnak tartja a költőnek egyetlen mondatát, mely tanúskodik a katasztrófa koráról. (Ebbe beleértendő a 40-es évek is, nemcsak az 50-es évek.) Sőt Szép Ernő újrafelfedezése sem érdekli a rendszerváltás éveiben:
     „már régóta nem szeretem, és nem is olvasok irodalmat. (…) és talán elég, ha ennyit mondok, sőt ennél többet valójában nem is mondhatnék – az irodalom gyanúba keveredett. Félni kell tőle, hogy az irodalom oldószerébe áztatott megfogalmazások soha többé nem nyerik vissza sűrűségüket és életszerűségüket. Olyan megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukban foglalják az élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is. Semmi kifogásom ellene, ha ilyen megfogalmazásokra az irodalom is képes: de mindinkább úgy látom, hogy csupán a tanúságtétel képes rá, esetleg egy némán, a megfogalmazása nélkül leélt élet mint megfogalmazás.” (3) 
     Egy ponton minden a visszájára fordult. Korábban az irodalom élni segített, most meghalni.
     Ez a rész egy bibliai idézettel zárul. Avagy nem Jézus a legnagyobb tanúságtevő: „… azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Pilátus előtt mondja ezt Jézus. (4), aki mint Dürer-maszkba bújt egyszerű szemlélő jelenik meg A nyomkereső (5) látomásában is. Ugyanitt mondja a „küldött”: „… bizonyságot teszek mindenről, amit láttam.” 



(1) In: Az angol lobogó, Holnap Kiadó, 1991, 143. l.
(2) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 10 l.
(3) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32-33 l. Az idézetben szereplő mondat - „Az irodalom gyanúba keveredett” – lett Földényi F. László Kertész Imre-szótárának (2007) a címe.
(4) Jn 18
(5) A nyomkereső, in: Az angol lobogó, 2001, (6. kiad.) 240. l. A kisregény, mely az író 1964-es buchenwaldi látogatása nyomán készült, 1977-ben jelent meg a Detektívtörténet c. kisregénnyel együtt (Szépirodalmi). Az idézett vallomás az első kiadásban még nem szerepel.



2019. augusztus 11., vasárnap

Szép Ernő voltam

                  
I.

                             Mondd van valakid?
                   Nekem senkim sincs,
                   Akit szeretnék, nem tudom merre lakik.

                   Gazdag vagy, mondjad?
                   Én nagyon szegény,
                   Nincs egyebem, a felhő az isten egén.

                   Gyűlölsz valakit?
                   Én senkit kérlek,
                   Úgy sajnálom az embereket mert élnek.

                   Te mit szeretnél?
                   Én sosem tudom,
                   Tétovább vagyok az elveszett gyereknél.

                   Lelkedben érzel
                   Egy néma rabot
                   Fel s alá járni fejére kapcsolt kézzel?

     Erre a csodálatos tisztaságú versre a Tandori válogatta Járok-kelek, megállok c. kötetben (1984) találtam rá. Eredetileg 1917-ben, az 1. világháború 4. évében jelent meg. A költő aligha sejtette, hogy mindez csak kezdete valaminek, s eljön még a katasztrófa-kor (Kertész Imre szava), a 40-es, 50-es évek. Kertész Imre tanúja volt annak, hogy Szép Ernő így mutatkozott be: "Szép Ernő voltam." Az angol lobogó c. elbeszélésében (1991) így idézi fel Szép Ernő alakját: 
     "... látnotok kellett volna ... ezt az apró, saját súlyától is megszabadult öregembert, akit a katasztrófa szele porszemként söpört végig a jeges utcákon, és sodort kávéháztól kávéházig. Látnotok kellett volna - mondtam - például a kalapját, ezt az egykor nyilván 'galambszürkének' nevezett 'Eden-kalapot', amely most számos telitalálattól megroggyant csatacirkálóként dülöngélt apró madárfején. Látnotok kellett volna gondozott reménytelenül szürke öltönyét, a cipőjére rogyott nadrágszárát."



II.


     Miért és hogyan került egymás mellé Szép Ernő és Kertész Imre? A véletlen hozta őket össze, vagy mégsem? A két szöveget, a verset és bemutatkozást összeköti az emberi sors tragikuma, de a vers nyitottsága, a vallomásossága más, mint a Kertész által idézett apodiktikus bemutatkozás. Kertész érzékeli, hogy itt valami visszafordíthatatlan történt, s a korábbi Szép Ernő már csak a névben van jelen. 

     Amikor Szép Ernő még az I. világháború kitörésekor önkéntes honvédként, hazafias lelkesedésből bevonult katonának, kardjára ezt vésette: „Leben und leben lassen”, azaz „Élni és élni hagyni”. S tekintettel arra, hogy a háború célja, minél több embert elpusztítani, ez óriási tréfa. Örkény sem tudta volna felülmúlni. Azonban hamarosan szembe fordul a háborúval, hiszen Szép Ernőben erősebb volt az ember és a létezés áhítatos tisztelete, mint a kezdetben igaznak vélt hazafias érzés. Ezt bizonyítja a „lábjegyzetben” idézett verssor is 1924-ből:

           „de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva”

     Egybecseng ez Kosztolányi nagy verseinek felismeréseivel és áhítatával:

         „Bizony, csodás ország ahová jöttem…
                               (Szeptemberi áhítat)      
        „Szájtátva álltam,
           s a boldogságtól föl-fölkiabáltam…
                             (Hajnali részegség)
      Szép Ernő még egyik utolsó versében is így biztatja önmagát:
       „Ne hidd, ne hidd, ami igaz
          Ami kegyetlen, ami gaz,
         Mi ocsmány és alávaló,
         Ne hidd, ne hidd, ami való”
                      (Ne hidd, 1942)
    Szép Ernő költői életműve ekkor lezáródik. Az elkövetkező évek megölték benne a költőt. 1944-ben a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták, s hogy onnan visszatérve, milyen világba csöppent, arról Bárdos Pál írt: 
     „Az új világ úgy kezdődött számára, hogy a Szabadság című lapban megjelent a halálhíre. Cáfolni kényszerült, akit a nyilasok a Dunába lőttek, az hozzá hasonlító testvére volt. Megjelent néhány írása itt-ott, aztán bezárult előtte minden ajtó. „Szórakoztató iparos. Kispolgár. Csökevény.”- írták róla. Az ostrom alatt fél lába elfagyott, nem tudott cipőt húzni rá. Egy vendéglőstől kapott minden nap egy tányér levest, azt ették testvérével ketten. Később az egyetemi menzán könyörültek rajtuk tányér levessel. Hajdan sok borravalót adott egy pincérnek, a fia hálából lakásába engedte őket, de a szobácska bombasérült, tetején lyuk, benézett az ég, beesett az eső. (…) Az éhség elől vidékre menekülnek, Szép Ernő kórházba kerül, ott legalább enni adtak, aztán gyógyultan elbocsátották, és miközben diadalmasan túlteljesítették a 3 éves tervet, fölemelték az öt éves terv előirányzatát, és általános boldogság terítette be az országot, a költő annak rendje és módja szerint éhen halt.” (Szombat, 2016)
     Az 50-es évek Szép Ernőnek a végpont, a nagy ívű, sokak számára ismeretlen pálya itt ér véget. Kertész Imre számára viszont ez a kiindulópont. Erről számol be Az angol lobogó c. elbeszélésében, mely félig önéletrajz, félig társadalomrajz. Ekkor személyesen is találkozhattak, ekkor hangozhatott el a híres, műalkotásnak is beillő bemutatkozás: "Szép Ernő voltam", melyről mások is beszámolnak, pl. Zelk Zoltán, Réz Pál. Érdemes összevetni: az egy generációval fiatalabb Szép Ernő még önként jelentkezett katonának, Kertésznél (Sorstalanság) ilyesmiről szó se lehetett. Az ő új világa, ahogy Az angol lobogóban megismerjük, teljesen elidegenedett világ, önmegtagadásra kényszeríti az egyént:
     „Megértettem, hogy alkotó itt csakis az öntagadásban lehetek, hogy az ebben az itteni világban lehetséges alkotás az öntagadás, mint alkotás.
     Félelem, szorongás, halálos veszedelem, rémület, förtelem (egy szerkesztőségben), majd egy gyilkos gyárkaszárnyába kidobva: ezek a bevezető kulcsfogalmak. Ezután az elbeszélés során 14-szer fordul elő a katasztrófa szó. Majd a legvégén, összefoglalásként a rém előtagú szavak ismétlése keltenek rémületet az olvasóban:
     „… minden történet és mindenki története a lényeget tekintve egyforma történet, és hogy ezek a lényegében egyforma történetek lényegében tényleg mind rémtörténetek, hogy lényegében minden történés tényleg rémtörténés, és hogy, lényegében, a történelem is már réges-régen legföljebb csak rémtörténelem.”
     A gyermek – naivan – még hisz a boldogságban. Kertész a Sorstalanság utolsó lapján a következőket írja: 
     „Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény.”
     S van-e valami hasonló Szép Ernőnél? Természetesen:

                 Olyan fehér

         A bodza nézd milyen fehér
        Mint a karéj vajaskenyér


        Meg mint a csipke, hajdanán
        Ilyet horgolt az én anyám


        Olyan fehér, olyan fehér
        Olyan szelíd fehér tenyér


        Reá borítom arcomat
        Emlékszik majd, megsímogat.