Kertész Imre: Az angol lobogó 2

     A tanúságtétel

     Az előző írást azzal az ívvel fejeztem be, hogyan lesz az élményből műalkotás. De az elbeszélő felfogása szerint az irodalomnál is fontosabb vagy több a tanúságtétel. Egy másik helyen, a Táborok maradandósága c. előadásában Kertész így foglalja össze az alkotás lépcsőfokait: „Az ember … dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásának, de tanúságtételnek is szánja, s titokban – „tudat alatt” – azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló szellemi erővé váljon.” (1)

     Az elbeszélő voltaképpen kétségbe vonja az irodalom érvényességét, megbízhatóságát. Jóllehet fiatalkorában az olvasás és az írás a legfontosabb volt az életében. De eljött az a pillanat, amikor kiesett az szerkesztőségből, majd elfordult a társadalomtól, ha ugyan társadalomnak lehet nevezni „a hol megvert kutyaként nyüszítő, hol éhes hiénaként üvöltő, mindig szétmarcangolható eleségre éhes hordát.”(2)

     A megfogalmazás kalandja még ekkor sem hagyta el. Először egy Wagner-operába csöppent, később Thomas Mann elbeszélése és esszéje bűvölte el. De lassan-lassan fordulat következik be: bár Szép Ernő Ádámcsutka c. regénye sodorta az újságírói pályára, fontosabbnak tartja a költőnek egyetlen mondatát, mely tanúskodik a katasztrófa koráról. (Ebbe beleértendő a 40-es évek is, nemcsak az 50-es évek.) Sőt Szép Ernő újrafelfedezése sem érdekli a rendszerváltás éveiben:

     „már régóta nem szeretem, és nem is olvasok irodalmat. (…) és talán elég, ha ennyit mondok, sőt ennél többet valójában nem is mondhatnék – az irodalom gyanúba keveredett. Félni kell tőle, hogy az irodalom oldószerébe áztatott megfogalmazások soha többé nem nyerik vissza sűrűségüket és életszerűségüket. Olyan megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukban foglalják az élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is. Semmi kifogásom ellene, ha ilyen megfogalmazásokra az irodalom is képes: de mindinkább úgy látom, hogy csupán a tanúságtétel képes rá, esetleg egy némán, a megfogalmazása nélkül leélt élet mint megfogalmazás.” (3) 
     Egy ponton minden a visszájára fordult. Korábban az irodalom élni segített, most meghalni.

     Ez a rész egy bibliai idézettel zárul. Avagy nem Jézus a legnagyobb tanúságtevő: „… azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Pilátus előtt mondja ezt Jézus. (4), aki mint Dürer-maszkba bújt egyszerű szemlélő jelenik meg A nyomkereső (5) látomásában is. Ugyanitt mondja a „küldött”: „… bizonyságot teszek mindenről, amit láttam.” 

Folyt. köv.

(1) In: Az angol lobogó, Holnap Kiadó, 1991, 143. l.
(2) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 10 l.
(3) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6. kiad.) 32-33 l. Az idézetben szereplő mondat - „Az irodalom gyanúba keveredett” – lett Földényi F. László Kertész Imre-szótárának (2007) a címe.
(4) Jn 18
(5) A nyomkereső, in: Az angol lobogó, 2001, (6. kiad.) 240. l. A kisregény, mely az író 1964-es buchenwaldi látogatása nyomán készült, 1977-ben jelent meg a Detektívtörténet c. kisregénnyel együtt (Szépirodalmi). Az idézett vallomás az első kiadásban még nem szerepel.