Wagner és Mann
Most a Bécsi
Filharmonikusokat hallgatom. (Arra a kérdésre, hogy az elbeszélés hőse
miért csalódik végzetesen az irodalomban - és nem csak abban -, majd később
felelek.) Vezényel Solti György. Már
elengedem a Walkür szövegkönyvét, érteni vélem a cselekményt, a jellemeket, s tudok
figyelni az árnyalatokra is. (A Nibelung gyűrűje részei: A Rajna kincse, A walkür, Siegfried, Az istenek alkonya) Kertész
Imrének, vagyis hasonmásának, akkor egy ismeretlen világ tárult fel.
Megrendítő találkozás a Wagner-univerzum
egy kis szeletével, az isteni-emberi sorsok tragikumával, az Operaházzal.
Mítoszi magasság. Kertész Imre
alteregójának ekkor még fogalma sem volt Wagner
tetralógiájáról, azt sem tudta, hogy ez annak a második része. Mégis egy
felsőbb régióba röpíti a zene, ahonnan nem látszanak már a szerkesztőség
félelemmel teli, zegzugos folyosói. A ház előtt olykor megáll a fekete autó, a főszerkesztő olykor kivetkőzik önmagából. A baudelaire-i
albatrosz éteri magasságban szárnyal, majd lezuhan a durva matrózok közé. Kertész hőse most fordított utat jár
be: a valóság halálos szorításából igyekszik felemelkedni az egek külön
világába.
Azért nem mindenkinek adatik meg, hogy képes legyen
befogadni Wagner világát. Hősünknek mondhatni könnyű dolga van: azonnal
felismeri Siegmundban -önmagát. Hisz
ki más lenne az üldözött, ha nem saját maga? (Ne feledjük el, hogy Wagner is, sőt Thomas Mann is volt üldözött.) Siegmund
ő, akit cserben hagy Wotan,
kiszolgáltatva Hundingnak, a kérlelhetetlen
ítéletvégrehajtónak. (Beszélő nevek: a Hundingban benne van a kutya, Siegmund Farkasnak nevezi magát.)
„… a méreg mélyen
belém hatolt, át- meg átjárt. (…) a legmélyebb katasztrófában, s e katasztrófa
legmélyebb tudatában sem élhettem többé úgy, mintha nem láttam és hallottam
volna Richard Wagner A Walkür című operáját, mintha ez az opera és ennek az
operának a világa a katasztrófa világában is nem állna fenn mint világ. Ezt a
világot szerettem, a másikat el kellett viselnem.” (1)
A másik megvilágosító – megváltó? – hatás Thomas Manné. A Wälsung-vér c. novellája
egy müncheni Walkür-előadást mutat be. (Bőségesen idéz belőle Kertész.) Egy testvérpárt visz a hintó
az operába, akiket a véletlen folytán szintén Siegmundnak és Sieglindének
hívnak. Mann iróniával kezeli őket, hiszen az elkényeztetett polgárfiókák
csupán halvány másolatai a robusztus wagneri hősöknek, mégis egyenesen az
elbeszélőnek szólnak Siegmund
szavai: „A mű! Hogyan születik a mű?
Fájdalom mozdult a mellében (…) Két szót érzett: Alkotás … Szenvedély. És míg
halántéka forrón lüktetett, sóvárgó felismerésként lepett rá: szenvedélyből
születik az alkotás, hogy aztán újra felvegye a szenvedély alakját.” (2)
Zárásképpen talán érdemes összevetni Kertész és Heller Ágnes Wagner-élményét. (3) Míg Kertésznek elsősorban az üldözött Siegmund alakja volt fontos, addig Hellernek a Wotannal szembeforduló, lázadó Brünnhilde
volt a meghatározó. Igaz, Kertésznél
is felbukkan Brünnhilde az
ugyanabban az évben (1991) megjelent Jegyzőkönyv (4) utolsó lapján:
„Mindent, mindent
mindent értek,
mindent átlátok már.
Hollóid szárnyát hallom suhogni…”
(Az istenek
alkonya, III. felvonás)
Folyt. köv.
Folyt. köv.
(1) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6.
kiad.) 42-43. l.
(2) Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6.
kiad.) 45. l.
(3) Heller
Ágnes: Kertész Imre, Négy töredék, Múlt
és Jövő, 2009, 12. l.
(4) In: Az angol lobogó, Magvető, 2001,(6.
kiad.), 300. l.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése