Georges (Canetti: Káprázat 8)

I. 

             „… újabb rohamra készül bennünk a tömeg. Egyszer majd nem hullik szét, először tán egy országban, s onnan terjed tovább, míg végül senki sem kételkedhet benne, mert nem lesz többé Én, Te, Ő, csak ő, a Tömeg.” (463) 

     A befejező rész főszereplője Georges Kien, a sinológus Párizsban élő testvére. Létezését Canetti már jó előre jelzi, de akkor még Georg néven találkozunk vele. Párizsban természetesen Georges, aki egy elmegyógyintézet igazgatója, neves pszichiáter. E poszton elődje nem sokat törődött a betegekkel, Georges azonban azzal tűnt ki, hogy úgy bánik velük, mintha emberek lennének. (446) Elfogadja téveszméiket, s úgy reagál rájuk, ahogy elvárják tőle: „A királyokat alázatosan felségednek szólította; istenek előtt térdre hullott, és összekulcsolta a kezét.” (447) 

     Szerették őt. Ráadásul Georges nemcsak emberi módon viselkedett, hanem meg volt győződve arról, hogy a „betegek gazdagabbá tették páratlan élményeikkel. (…) Mennyi szellemet és erőt talált némelyikben! Egyedül az őrültek az igazi egyéniségek, a valódi jellemek, a maguk tökéletes egyoldalúságában, becsületességüket, akaraterejüket még egy Napóleon is megirigyelhetné.” (448) Átadta magát tévképzeteiknek, szinte elveszítette önmagát, minden pillanatban eljátszva a kívánt szerepet. 

                                               Schiele: Klimt, resersegate.net                                                     

     Hogyan jutott el Georges idáig? Meglepő módon a szép fiatalember nőgyógyászként kezdte. Georges-zsal ellentétben Peter egy vakarék, mondja Fischerke: „Az inteligencia, az kiben van? A vakarékban, én mondom. Mert minek a jóképűnek az inteligencia?” (192) Körüldongták a nők. Ebben a mozzanatban benne van a kor (Weiningerre is támaszkodó) nőkről alkotott felfogása: mit is tehetnek a nők? Csupán erre képesek. (Valójában mindenre képesek, az előző igazgatót a fiatal felesége megmérgezte, hogy hozzá tudjon menni Georges-hoz.) 

     Georges-ot azonban egy olyan különleges élmény éri, amely megváltoztatta életét. Egy bankár beteg testvére gorillának képzeli magát, s elzártan él a villa egyik szobájában. A különös az, hogy Georges nem az őrültet látja benne, hanem egy felsőbbrendű lényt, aki senkihez sem hasonlítható, valamiféle ember előtti világból érkezett a XX. századba. (1)

     Ezzel párhuzamosan ráébred önnön csekélységére: akinek „nincs bátorsága lenni, mert a lenni fogalma a mi világunkban annyit jelent másnak-lenni.”

     Georges néhány hónapig minden áldott nap elment hozzá, hogy tanulmányozza világát. Egy értekezést is publikált a gorilla nyelvéről. Asszisztenseit így tanította: 

     - Önök is látják, uraim, - milyen siralmas tökfilkók, milyen szomorú,megátalkodott kispolgárok vagyunk ehhez a zseniális paranoiáshoz képest. Mi egyhelyben ülünk, ő repül; mi a mások tapasztalatain, ő a sajátjain. Egyes-egyedül sodródik, akár a Föld, a maga világűrében. Neki szabad félnie. (…) Ülünk konok értelmünkön, mint fösvény a pénzén. Az értelem, úgy ahogy mi értelmezzük, félreértés.” (457)
     Az értelemnél fontosabbak az ösztönök. Ugyanez a kettősség figyelhető meg Juhász Gyula Gulácsy Lajosnak c. költeményében. (2)

     Georges meghagyta a „majomembert” választott világában, s később sem akarta meggyógyítani. Gyenge jellemnek tartotta azokat, akik visszavágytak a normálisok világába, mondván: a gyógyultak mind kövérek lettek, kereskednek, íróasztal mögött ülnek, gép mögött állnak. Amikor betegek voltak, roppant bűn súlya alatt görnyedtek (a világ helyett), vagy kicsiségük miatt szenvedtek, s a világ meghódításával vagy a halállal küszködtek.” (456) Korábban egy talányért éltek, de talányuk már megoldódott.

     Georges zengi az őrültség himnuszát. De az őrült nemcsak szellemi életet él. Ott van a kovács esete, aki 24 évig élt feleségével. S miután elhagyta, a férj beleőrült, felgyújtotta a falut, gyerekeket gyilkolt. Sok hányattatás után Georges intézetébe került. Georges mindig megnyugtatta: hisz itt van a feleséged a hálóban. Abban a hálóban melyet Vulkán (a kovács) készített Vénusznak és Marsnak.

     „Georges minden cselekvése idegen emberekben játszódott le. Nyugalmát is bennük kereste." (462) Ez, más szavakkal, azt jelenti, hogy Georges szeret beleolvadni a tömegbe! A tömeg is kulcsfogalom a regényben. Az éhségen, a szerelmen kívül ez a legfontosabb hajtóerő: „A tömeg, ez a roppant vad, nedvektől duzzadó, forró állat, ott mocorog valamennyiünkben, mélyen, sokkal mélyebben, mint az anyák. Életkora ellenére a legifjabb állat. Földünk legfontosabb teremtménye, célja és jövője. Olykor felülkerekedik bennünk a tömeg, bömbölő vihar, háborgó tenger, amelynek minden cseppje él, és ugyanazt akarja. Most még hamar széthullik, s akkor ismét szerencsétlen, magányos ördögök vagyunk.” (463)

     Georges (Canetti) felfedezése a tömeg. Az emberiség kezdetben tömeg volt, s Canetti szinte költővé válik, amikor a tömeg erejéről szól.

     Mindenkiben benne él a tömegbe olvadás vágya. A műveltek harcolnak a bennük élő tömeggel:„A műveltség az individuum erdőövezete a tömeggel szemben.” Azonban a műveltség nem véd meg semmivel szemben. (3) A tömeg ugyanis veszélyes is lehet.

     Georges maga is megtapasztalta a vonzerőt. Korábban neki is voltak személyes vonzalmai. Ám mint pszichiáter egyre közelebb került a „gyógyítandó” nyájhoz, és szinte egybeolvadt velük: mások érzelmeinek áramlásában lélegzett.” (465) Betegei szinte istenítették. minden idegszálával betegeihez kapcsolódik, de így sem érhet nyugvópontra. (Weöres már tudta: „a majmoké a világ.”) 
     Az őrületet éppen az okozza sok embernél, hogy erős bennük a tömeg iránti vágy, de nem tudják kielégíteni. Ezek az emberek mérhetetlenül magányosak, mint Kien, Therese, Fischerke, Pfaff. Talán Georges a kivétel.
      Georges (Canetti) nem is sejtette, hisz őrültség, hogy víziója mennyire pontos: „ A hírnevem révén talán bővül az intézet. Idővel kétezer és tízezer között mozog majd az ápoltak száma. Boldogságomat a világ minden tájáról érkező zarándokseregek teszik teljessé. Az Egyesült Világköztársaság harminc év múlva várható. Engem neveznek ki az elmebetegek népbiztosává. Utazások a földgolyó egész lakott területén. Használhatatlan elmék milliós hadseregének felügyelete és díszszemléje. Baloldalt állítom fel, akinek egy kerékkel kevesebb, jobboldalt, akinek egy kerékkel többje van. Kísérleti intézetek alapítása a túl tehetséges állatok számára. Embertenyésztés, őrült állatokból. A gyógyult őrülteket szidalmak és becsmérlő szavak kíséretében bocsátom el hadseregemből.” (466)

     Ilyenformán Georges tökéletes ellentéte Péternek, aki elutasítja a tömeget. A nyakamat teszem rá, hogy előbb-utóbb Georges betegei is fel fognak lázadni. Az elutazása előtti ellenséges csönd ezt érzékelteti. Georges is el fog tűnni a világot jelentő bolondokházából, vagy diktátor lesz. Olvass bele, hogy mi lett a Steinhofból! 

                                                           Folyt. köv. 

Jegyzetek
 

(1) Ibsen Peer Gyntjében Huhu tanulmányozza az ősi az ősi nyelvet: 

Hajdanában más parancs volt, 

az orángután barangolt.

Akkor ő volt úr s király itt, 

bőgve vívta vad tusáit. 

…. 

jaj, idegen meghódítja,

őserdő-szót elnémítja. 

…. 

Azért szállok síkra mostan, 

hogy az ős-szót visszahozzam, - 

hogy feltámadjon a hulla 

s népünk ordíthasson újra, -

                    (Peer Gynt, IV. felvonás, ford.: Áprily Lajos) 

(2) Herczeg Ferenc Majomszínház c. vígjátékában (1925) a majmok fegyelmezett tanácskozást folytatnak, de közbeiktatnak néha egy intermezzót, amikor elszabadulnak az indulatok! Ezek voltak a legjobb jelenetek, hála a táncosoknak. Nemzeti Színház, 1999, rendezte Iglódi István)

(3) Egy későbbi példát hozok: „ – Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.” (Örkény István: Ín memoriam dr. K. H. G.) 

 

Fischerke (Canetti: Káprázat 7)

                            

            „Az ember direkt azt hiszi néha, hogy a szemétládából 

             mászott ki.” (K, 199)

            „Szívélyes üdvözlet a nejétől, Theresétől. Elhalálozott.”

             (K, 283) (1) 

     Kien sorsa már elvégeztetett, tulajdonképpen új, szinte kiismerhetetlen regény kezdődik a második résszel, oly bonyolult a valóság, a képzelet és az őrület groteszk, abszurd, olykor  horrorisztikus játéka. 

     Canetti egy helyen azt írta, hogy művének rejtett, alig észrevehető összefüggése van az Odüsszeiával. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy ez a rész arról szól, hogyan száll le Kien az Alvilágba. De nincs segítője, mint volt Odüsszeusznak Teiresziász. Sötét, fenyegető árnyak veszik körül, amikor belépett a paradox módon Mennyei egeknek nevezett pokoli lebujba. Fischerke volt az egyetlen, aki megszólította. 

     Egy másik szempont az Odüsszeiához való kapcsolódáshoz: Odüsszeusszal ellentétben, Kien nem tudott ellenállni a Szirénnek (Therese). A nő a nagy csapda az összes férfi szereplő szerint. A lefelé zuhanó Kient és a fölfelé igyekvő Fischerkét összeköti a nőkhöz való viszony is. Ami Kiennél gyűlölet, az Fischerkénél megvetés: „Hát tudja mit, egy nőszemélynek egyszerűen muszáj hamisan esküdni, na és mért muszáj egy nőszemélynek hamisan esküdni? Mert a nőszemély maga is hamis! Kérdem én magát, maga tudna hamisan esküdni? És én talán tudnék hamisan esküdni? Ki van zárva! És mért? Mert nekünk igenis van inteligenciánk. Most mondja, hát látott már maga olyan inteligenciát, ami hamis? Mert én nem.” (K, 202) (2) Nota bene, Kien követelésére „Fischerkének meg kellett esküdnie intelligenciája életére, hogy még soha életében nem lopott.” (K, 231) 

     Odüsszeusz, Kiennel ellentétben, ép ésszel ki tudott szabadulni Kirké, Kalüpszó, Nauszikaá hálójából. (A vigyázatlan Agamemnonra ki méri a halálos csapást, ha nem a felesége, Klütaimnésztra.)

     A professzor itt már csak sodródik. Bár azt gondolja, hogy ugyanott tudja folytatni, ahol abbahagyta: könyvek közt élni. Ez azonban már csak képzeletében lehetséges. Fischerke lesz készséges kiszolgálója ebben a képzeletbeli játékban. Nem önzetlenül. Ügyesen irányítja, alkalmazkodva Kien rögeszméihez. (Ez majd átvezet a harmadik befejező részhez, melynek Georges/Georg a főszereplője, aki azt vallja, az őrülteket meg kell hagyni a maguk őrültségükben.) Mint a vak, úgy mozog Kien ebben a valóságos világban.
     Érdemes összehasonlítani az óriás és a törpe portréját. 

     Kien: 

     ”Egy borbélyüzlet tükre elé lépett, és szemügyre vette vonásait. A szeme vízkék, orcája semmi. Homloka meghasadozott sziklafal. Orra függőleges, szédítően keskeny hegygerincként zuhan mélybe. Legalul teljesen elrejtve, két parányi, fekete rovar. Senki nem gyanítaná, hogy orrlyukak. A szája: egy automata bedobónyílása. Halántékától két mély ránc, mesterséges forradáshoz hasonló, fut le az álláig, s találkozik éppen a hegyén. Az amúgy is hosszú, keskeny arcot e két ránc meg az orr öt ijesztően szűk sávra szabdalja, szűkre ám szigorúan szimmetrikusra, ezen az arcon nincs hely, amin el lehetne időzni.” (K, 188) 

Mateusz Beznitz: Portré 0J (3) 

     Fischerke: 

    „Váratlanul egy éktelen púp bukkant fel mellette, és érdeklődött, szabad-e a hely. (…) A púp gazdája, egy törpe máris felfelé igyekezett az egyik széken. Sikerült rátelepednie, s hatalmas, mélabús szemét Kien felé fordította. Erősen hajlott orrának hegye szinte az állát érte. A szája éppoly kicsi volt, mint az ember maga – nem lehetett megtalálni. Se homloka, se füle, se nyaka, se törzse – az egész ember csak egy púpból, egy hatalmas orrból és egy fekete, nyugodt, szomorú szempárból állt.” (K, 190) 

Joan Miro

     Kien portréja leginkább egy kubista rajznak felel meg. A kulcsszó a magány. Fischerke ábrázolása szürrealista, akár Bosch, Miro vagy Dali is festhette volna. Fischerkét, a második rész tulajdonképpeni főszereplőjét, a sors kétszeresen is sújtotta. 

     Először is zsidónak született, maga mondja: „A világban csak úgy hemzsegnek az antiszemiták. Egy zsidó mindig résen áll a halálos ellenséggel szemben.” (K,197) Vagy: „Fischerke semmiben sem hitt, csupán abban, hogy ’zsidónak lenni’ halálos vétek, amely önmagában hordja büntetését.” (K, 272) Kien úgy véli, hogy Fischerke a világ legártatlanabb zsidója, amikor sakkozik. (Különben rosszban sántikál, a la Weininger.) Pozitívum is van: felmerül Fischerkében a gondolat, hogy meg is ölhetné Kient, de „nem, egy zsidó nem tesz ilyet.” (K, 223) A hotelszoba sötétjében vívódik, s jobb belátásra tér.

     Másodszor: púpos törpének született, ’kriplinek’. 

     A sorrend felcserélhető. 

     A púpos, illetve a törpe alakja a világirodalom több jelentős művében felbukkan. Az Iliászban a púpos Therszítészt éppen Odüsszeusz alázza meg, púpjára csapva jogarával, mivel Therzítész tíz év után megelégelte a háborúskodást, s haza akar menni. (Meg kell jegyezni, hogy Odüsszeusz az Iliászban más jellem, mint az, aki az Odüsszeiában szerepel.) 

     Horribile dictu (4) Terszítész nem akar hősi halott lenni! Milyen emberi: 

     „Legrútabb volt ő mind közt, aki Trója alá jött: 

      kancsal volt, és sánta a féllábára, a válla 

      ferde, s a melle behorpadt volt, fejebúbja csücsökben 

      végződött, s tetején ritkás pihe szálai lengtek. 

      Őt mind közt Akhileusz s Odüsszeusz útálta leginkább.” 

                                (Iliász, második ének, Devecseri Gábor fordítása)

     Említsük meg Quasimodót, ill. Thomas Mann Friedemann urát is (5), akik reménytelenül szerelmesek az éppen eléjük kerülő, gyönyörű nőbe. Borítékolható a visszautasítás. Fischerke nem szerelmes, csupán azt szeretné, ha emberszámba vennék, s elismernék sakktudását. A púpját gyűlöli. Kien külön csatájuk szünetében – kivételesen ellágyulva – dicsérőleg mondja Fischerkének: 

     - „Maga nem is ember – lehelte szeretettel Fischerke fülébe.

     - Hát igen, a nyomorék nem ember, tehetek én róla? 

     - Egyedül a nyomorék ember – próbálkozott Kien valamelyest erősebb hanggal.

     - Nem – jelentette ki Fischerke -, az ember nem nyomorék, különben én is ember volnék! 

     - Megtiltom! Az ember az egyetlen vadállat!” (K, 271-272) 

     Nem csoda, hogy Fischerke ki akar törni a nyomorúságból. Már a sakk is egyfajta menekülési út. Az órákig tartó, szenvedélyes játék elfeledteti vele kétségbeejtő helyzetét. Amerikai lázálmában így mutatkozik be: nem Fischerke vagyok, hanem egyszerűen Fischer. Mindent megtesz azért, hogy eljusson az ígéret földjére, Amerikába. Úgy gondolja, ott nincsenek előítéletek. Biztos abban, ha kihívja Capablancát, akkor legyőzi, s ő lesz a világbajnok, és mindenki leborul előtte. Majdnem sikerül is neki, egyelőre Párizsba utaznia, ha nem lenne az a végzetes hiba. Még Odüsszeusz elkövet valami hasonlót, amikor dicsekszik a megvakított óriásnak. A leleményes hőst azonban az istenek segítik tovább, de ki áll Fischerke mellett? 

     Fischerke mindazonáltal összetett jellem. Az igaz, hogy kifosztja Kient. De hogy is mondja Woyczek: „Tessék csak nézni: nekünk, egyszerű népeknek, nincs erényünk (...) hanem ha úr volnék, volna órám, kalapom, bodros hajam, és tudnék szép előkelően beszélni, akkor már én is erényes akarnék lenni. Szép dolog lehet az erény, kapitány úr. De én csak egy szegény ördög vagyok." 

     Fischerkét kreativitása emeli a szegény, nyomorgó társa fölé. A csalást üzleti vállalkozásnak álcázza, felvesz embereket: egy házalót, egy csatornatisztítót, a már ismert „vak” koldust és hasonmását, a szintén púpos Fischernét. Az is érezhető azonban, hogy hetykesége, magabiztos fellépése csak látszat, szorongás van a mélyén. Az emberekkel játszott szédületes sakkjátszmáját elveszti. Nem tudja, hogy ezeknek a „bábuknak” vannak önálló gondolataik s főleg érzelmeik. Nem számolt az emberi természettel, a kíváncsisággal, az önzéssel, s azzal, hogy nem várt figurák lépnek a táblára, s a káosz eléri tetőfokát. A vak koldusnak ő is gombot dob a sapkájába. Annak, aki a háborúban nem tíz, csak három évig harcolt az első vonalban, s aki olyan nehezen tudja elviselni, hogy folyton becsapják. 

     Mégis ez a szélhámos testesíti meg a regényben egyedül a reményt. Vereségében átcsillog valami emberi. 

     Jegyzetek

1 Okkal feltételezzük, hogy Canetti alaposan ismerte a Faustot, ott ugyanis Mephistopheles így tréfálkozik Mártával:

„Ne vegye zokon, ami most derül ki:

 Férje meghalt, és üdvözletét küldi.”

       (Goethe: Faust, Pesti Kalligram Kft, 2015, 121. o., ford.: Márton László) 

2 ”… mélyen gyökerezik a nő hazugsága, a nő organikusan – ha szabadna legszívesebben így mondanám: ontologikusan - hazug mivolta.” Otto Weininger: Nem és jellem, Debrecen, Kvintesszencia, 2010. 219. old) Elfriede Pöder tanulmányában sorra vette a szó szerinti egyezéseket. E. C.: Blendung als Lebensform, Königstein/Ts, 1985.

3 A képre Edgar Piel hívta fel a figyelmemet. Edgar Piel (1947) német filozófus, festő. Könyvet írt Canettiről: E. C., München, 1984

4 szörnyű mondani

5 Viktor Hugo: A párizsi Notre-Dame 1482, Thomas Mann: Friedemann úr, a törpe, megjelent: 1897