Ablakok a világra

Az én ablakom

     

     Nem mindenki lakhat egy filozófusról elnevezett utcában, ráadásul Bécsben. De Franz Schuh igen, a Hegelgasséban. Korábban könyvet is írt Hegel és a gyakorlat logikája címmel. Véletlen, hogy a párhuzamos utcát Schellinggassénak hívják? A művelt taxisofőr néha össze is keveri a kettőt, a műveletlen viszont gond nélkül viszi haza az írót. Nota bene: nem messze van innen a Fichtegasse is. Így már érthető számomra, hogy Schuh miért kezdte Canettiről szóló nagy esszéjét Fichtével. (Blendung als Lebensform, azaz A "káprázat" mint életforma, 1985. Ez az írás Elias Canetti regényéről szól, mely 1935-ben jelent meg, és Bécsben játszódik.) Most olvasom, jobban mondva birkózom ezzel a bonyolult szöveggel. Éppen ezért figyeltem fel a nevére a FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) Ablakom a világra c. sorozatában. Schuh szó szerint veszi a feladatát, s kitekint a kihalt Hegelgasséra, mely mostanában teljesen üres, halotti csönd uralkodik. Benne az egzisztenciális szorongás.

                                  (Franz Schuh, 1947, Bécs)

     Nekem is mi jut eszembe: vajon fogok-e még a Stefanskirche lábánál sétálni, nem egyedül persze, hogy meglássam én is, mit Kien és Therese külön-külön a Fogfájós Krisztust (Zahnwehherrgott) a galambbal a fején? (Kien és Therese a Káprázat c. regény főszereplői. Mindketten beleütköztek a Krisztus-szoborba, melynek a fejére éppen egy galamb szállt le.)

     Fellelkesülve a kiváló írást olvasva, belefogtam a sorozat némely darabjába. Le is fordítottam néhány mondatot… Kár, hogy nem tudom igazán megmutatni gondolatgazdagságukat, művészetüket.

     Kezdem egy nagyágyúval:

     Újra és újra felbukkannak bennem képek a gyermekkoromból, amikor sokkal több időnk volt, órákig ki lehetett nézni az ablakon, a hangyákat megfigyelni, az asztal alatt feküdni, s elképzelni, hogy az tulajdonképpen egy bárka. Nem úgy van, hogy visszatértünk a normális életritmusba?

                                  (Olga Tokarczuk, 1962, Wroclaw)

     Félek, ha kitekintek az ablakon, mert nem látom, ami most történik a világban, mert a nappalom hetek óta ugyanúgy telik, mint mindig, s mert mindig mindenütt szenvednek az emberek, mindig mindenütt kiveti hálóját a gyűlölet és a halál.

                                  (Jan Wilm, 1983, Frankfurt a. M.)

     Este van. Az ablak előtt a tó még világos, de könyvem betűi közé beszivárog az alkonyat. Az oldalak szürkésfehérré válnak, a szavai feloldódnak, egy új szöveg keletkezik.

                                   (Thomas Hürlimann, 1950, Walchwil, Svájc)

     „Hogyan tudnám feleségemet meggyőzni arról, hogy míg kinézek az ablakon, dolgozom?” – kérdezte önmagától Joseph Conrad a múlt század kezdetén. Én viszont azt kérdezem magamtól, hogy magyarázzam meg a lányomnak, hogy miközben kitekintek az ablakon, egy korszak végét látom?

                                   (Antonio Scurati, 1969, Milánó)

     Mondd, te hová utaznál szívesen?

A Fogfájós Krisztus, wikipedia commons

Drosten, Turner, Buzzati

Christian Drosten, merkur.de

   A vírus

     Christan Drosten, a berlini Charité (kórház és egyetemi klinika) professzora ma a legtekintélyesebb, legismertebb virológus Németországban. (Kehlmann is az ő nyilatkozátait figyeli.) A szigorítások feloldásával kapcsolatban óvatosságra int: a járvány jelenlegi fázisát a tigrissel való tánchoz hasonlítja. Lépésről lépésre kell mérlegelni, mennyire szabad lazítani a pórázon, anélkül hogy az "állat" újra neki ne támadjon az embernek. A kerthelyiségekben ki lehet szolgálni a vendégeket, de zárt helyen már megfontolandó. Meg kell figyelni, hogy a tanulók (nem teljes körű) visszatérése az iskolába mit okoz egy hónap múlva. Utána még lehet finomítani a szabályokon. Meg kell találni az arany középutat a gazdasági érdekek és az egészségvédelem között. 

     Aggódik a növekvő "hecckampányok", az összeesküvéselméletek miatt. Orvosok, professzorok, sőt kutatók is előállnak olyan gondolatokkal, melyeknek semmi tudományos alapjuk nincs. Például a francia Luc Montagnier (Nobel-díjas) egy TV-show-ban az állította, hogy a koronavírust csak mesterségesen lehet előállítani. 

      Várom a következő jelentkezését!

   Turner
     A Frankfurter Allgemeine Zeitungban lapozgatva, meglepő cikkre bukkantam. Egy párizsi kiállításról szól: Turner a Musée Jacquemart-André-ban.
     Valaki annyira szereti Turnert, hogy ír a láthatatlan kiállításról. Egyszer újra megnyitják, s meg lehet csodálni Turner impresszionista fényjátékait. (Írtam is róla!)
 

Land' s End, Cornwall (1834)

 
     Halvány párában úszik a szikla s a tengerpart aranyló homokja, egybemosódva az éggel. "Colour beginnigs"-nek nevezte az ilyesfajta lapokat, melyeket nem is a nyilvánosságnak szánt. De miért lenne a Land' s End, Cornwall kezdet? Sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet semmit. Maga vallotta: "Munkám abban áll, hogy azt festem, amit látok, s nem azt, ami valójában ott van."

   A fal

Dino Buzzati (1906-1972) hu.wikipedia.org

     Vágysz valamire, s már-már elérnéd, de mégis minden megváltozik. Szabadság, szépség, gazdagság az ellenkezőjére fordul, s inkább választod a bezártságot... Dino Buzzati novellája: Aki meg akart gyógyulni, éppen erről szól. Már a kötetcíme is különösen hangzik: Hajtóvadászat öregekre. Eddig nem olvastam tőle semmit. Kár volt.

Kehlmann Montaukból

     

     Érdekes interjút adott a Süddeutsche Zeitungnak Daniel Kehlmann, aki már jó ideje New York-ban él. A messzeség persze ez esetben nem jelent semmit, hisz írásaival, színdarabjaival továbbra is jelen van a német nyelvterületen. Véleményére odafigyelnek.
     „Az emberiség legszomorúbb válságát éljük meg, nem a legrosszabbat, hanem a legszomorúbbat, mert a gyógymód abból áll, hogy egymástól távol kell maradnunk.” Így kezdődik, aztán keményebben folytatódik: „Ha a vásárláskor évekig maszkot hordunk, ez kellemetlen lenne, de ez a kisebb probléma, a nagy az, hogy beleavatkoznak alapjogainkba.”
     Ami most történik a nagyvilágban (kijárási tilalom stb.), úgy éli meg, mint az emberi jogok korlátozását. Ugyanakkor ő is elvonult, kiköltözött New Yorkból Long Islandba, Montaukba. A néptelen tengerparton sétál feleségével és gyermekével.
     Elismeri, hogy Németország helyesen reagált a járványra, de most már a fokozatos nyitásra van szükség, a korlátozó intézkedéseket vissza kell vonni. Az alapjogokba való beleavatkozás a 2. világháború óta a legnagyobb! Bírálja a hivatalnokokat (Robert Koch Intézet), s főleg a politikusokat. De édes istenem, szükségünk van rájuk! Maga a helyzet abszurd és megoldhatatlan.
     Aztán beszámol a New York-i állapotokról, de még inkább a képek hatalmáról, melyek szörnyűbbnek mutatják a válságot, mint amilyen. Lelkesedve szól a tudomány, a tudósok szerepéről. Különösen Christian Drostent becsüli, akinek beszámolóit (podcast) naponta izgatottan olvassák feleségével együtt. (Ebből is látszik, nem tud, nem is akar elszakadni Európától.) 

     Ki tudja, mikor lesz oltóanyag? Úgy tűnik, a társadalomnak meg kell tanulnia együtt élni a megnövekedett kockázattal. A svéd utat tekinti követendőnek, mely szerint hosszú ideig velünk lesz a vírus. A másik út a disztópia (a negatív utópia, ilyen pl. az 1984 c. regény), a bezártság, az elszegényedés…
     Többször megismétli: a szabadságjogokról nem szabad lemondani. Jóllehet most, a félelem korában, nagy a hajlandóság az engedelmességre. S ez Európában erősebb, mint az USA-ban. Nem véletlen, hogy Heinrich Mann Alattvalójának nincs amerikai megfelelője.
     Végül arról is beszél, hogy az év elején angolul is megjelent a Tyll. Még végigjárta a könyvbemutatókat. Most előtérbe került a könyv egyik motívuma: a pestis. (A Téli király ebbe halt bele. Kirchner sárkányvérrel akarja meggyógyítani a pestises beteget. Ó, így már érthető, miért becsüli Kehlmann az igazi tudományt!)
     Érdekes, hogy említést tesz a hongkongi influenzáról (1968/69) is. Közel egymillió ember halt bele. Szinte észre sem vettük. Igaz, akkor fiatalok voltunk, és más tartott izgalomban.

    Én is indulok, nem a tengerpartra, csak a Halmi erdőbe, ahol tengersok madár csicsereg. Igaz, időnként idehallatszik távolról az autópálya moraja.

A home office-ból

     Valamikor, hallgatva a szóbeli feleleteket, eszembe jutott egy-egy kérdés. De meg kellett tanulnom, hogy ne tegyem fel őket. Csupán zavart okoznának. Itt van pl. a következő. Rómeó, mint tudjuk, Mantovába menekül. Baltazártól azt a hírt kapja, hogy Júlia meghalt. Vajon miért nem jut el hozzá Lőrinc barát levele? (Segítő kérdés: csak nem a vesztegzár miatt?) A válasz itt van:

                           „… ott meg azt hitték a városőrök,
                            Hogy mind a ketten egy helyről jövünk,
                            Bezártak és egy lépést sem tehettünk.”
                                               (V. felvonás, Mészöly Dezső ford.)

     Emelt szinten a kérdés így hangzott volna: ki volt Hamnet. Látom szegény vizsgázó arcán a megdöbbenést. Akar valamit mondani, de érzi, jobb, ha nem mond semmit. Bizony, kevesen tudják, hogy Shakespeare Hamnet nevű fia Judittal, ikertestvérével együtt 1585-ben született Stratfordban. A fiú 1596 augusztusában halt meg, feltehetően pestisben. Constantia szavaival emlékezhetünk meg róla:

                           „Búm tölti bé távol fiam helyét,
                             Az fekszik ágyán, az jár-kél velem:
                             Felölti kedves arcát, szavait
                             Ismétli, minden tagja kellemét
                             Eszembe hozza, és üres ruháit
                             Növendék termetével tölti be…”
                                    (János király, III. felvonás, Arany János fordítása)

     A dráma keletkezését Géher István 1593-ra teszi, mások az 1594-96 közötti évekre. Ha feltételezzük, hogy a fenti sorok Hamnetre vonatkoznak, akkor az évszám: 1596.

                                                    *

     A Tagesanzeiger számol be arról, milyen kelendő manapság, Boccaccio és Camus mellett, Laura Spinney könyve (2017), mely A lázas világ (Die Welt im Fieber) címmel jelent meg németül. A jelenleg Párizsban élő angol írónő a spanyolnáthajárványt a XX. század legnagyobb katasztrófájának nevezte. Becslése szerint az áldozatok száma akár a 100 milliót is elérhette. (Az I. vh. 17, a II. vh. 60 millió ember életét követelte.) Az írónő megjósolta az újabb világjárványt, s azt is, hogy a globalizáció meggyorsítja a terjedés sebességét, tudván azt is, hogy természetes egészségügyi határzárak (cordons sanitaires) nincsenek. A hatásos védekezés a járvány ellen ma is ugyanaz, mint száz évvel ezelőtt: otthon maradni, távolságot tartani. A spanyolnátha két év után tűnt el.

                                                    *

     A londoni pestis is egy idő után kimerülni látszott:

     „Ez pedig nem valamiféle újonnan feltalált gyógyszer következménye volt, sem holmi új gyógymódé vagy oly tapasztalaté, amelyet az orvosok és felcserek kezelés közben szereztek, hanem nyilvánvalóan ama Lény rejtélyes, láthatatlan kezétől származott, aki a pestist ítéleteként reánk küldte; és mondhat az emberiség ateista része e soraimról, amit akar, ez nem vakbuzgóság, ezt akkoriban az egész emberiség elismerte. A ragály erejét vesztette, rosszindulata elapadt, és akárhonnét eredt is ez, bárhogy keressék is magyarázatát a természetben a filozófusok, igyekezzenek bárhogyan csökkenteni Teremtőjükkel szembeni adósságukat, még a legkevésbé vallásos orvosok is kénytelenek voltak elismerni, hogy mindez természetfeletti és rendkívüli volt, és hogy nem lehet rá magyarázatot találni.
     És ha azt mondanám, hogy ez nyilvánvaló felhívás volt mindannyiunknak a hálaadásra, különösen pedig nekünk, akik megéltük a pestis fokozódásának rémségeit, talán egyesek most, amikor már nem érzik annyira át a történteket, úgy vélekednének: mindez csupán kenetteljes kántálás vallásos dolgokról, történelemírás helyett prédikáció, a tanítót játszom, ahelyett, hogy megfigyeléseimet közölném, és ez bizony meggátol abban, hogy folytassam e fejtegetésemet, ahogyan azt máskülönben tettem volna. De ha tíz leprás meggyógyíttatik, és csak egy közülük visszatér, hogy hálát adjon, hadd legyek én az az egy, hadd adjak hálát a magam nevében.”

     Költők és írók különösen vigyázzanak magukra. Hírmondónak is kell maradni valakinek. Ha mindenki elesik a csatában, ki énekli meg a hősöket?

                                                  *

     A pestis évében (1665) vonult home office-ba Isaac Newton. Szülőfalujában, Woolsthorpe-ban, mely Londontól északra 170 km-re található, itt nyilván nem zavarta semmi. Később ezt az évet annus mirabilisnek, csodálatos évnek nevezték, mert Newton nagy felfedezéseket tett a matematika, a fizika és az optika területén. 24 éves volt ekkor.
     Ám Londont a következő évben is súlyos csapás érte. Szeptember 2-án, vasárnap éjjel egy királyi pékségben a ki nem aludt parázs lángra lobbant. A tűz 13000 házat, 87 plébániatemplomot pusztított el. A régi Szent Pál-székesegyház is a tűz martalékává vált. Pozitívum: Christopher Wrent ekkor bízták meg a székesegyház újjáépítésével.

     „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.” (Hérakleitosz)