A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Shakespeare. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Shakespeare. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. május 6., szerda

A home office-ból



     Valamikor, hallgatva a szóbeli feleleteket, eszembe jutott egy-egy kérdés. De meg kellett tanulnom, hogy ne tegyem fel őket. Csupán zavart okoznának. Itt van pl. a következő. Rómeó, mint tudjuk, Mantovába menekül. Baltazártól azt a hírt kapja, hogy Júlia meghalt. Vajon miért nem jut el hozzá Lőrinc barát levele? (Segítő kérdés: csak nem a vesztegzár miatt?) A válasz itt van:

                           „… ott meg azt hitték a városőrök,
                            Hogy mind a ketten egy helyről jövünk,
                            Bezártak és egy lépést sem tehettünk.”

                                               (V. felvonás, Mészöly Dezső ford.)

     Emelt szinten a kérdés így hangzott volna: ki volt Hamnet. Látom szegény vizsgázó arcán a megdöbbenést. Akar valamit mondani, de érzi, jobb, ha nem mond semmit. Bizony, kevesen tudják, hogy Shakespeare Hamnet nevű fia Judittal, ikertestvérével együtt 1585-ben született Stratfordban. A fiú 1596 augusztusában halt meg, feltehetően pestisben. Constantia szavaival emlékezhetünk meg róla:

                           „Búm tölti bé távol fiam helyét,
                             Az fekszik ágyán, az jár-kél velem:
                             Felölti kedves arcát, szavait
                             Ismétli, minden tagja kellemét
                             Eszembe hozza, és üres ruháit
                             Növendék termetével tölti be…”

                                   
(János király, III. felvonás, Arany János fordítása)

     A dráma keletkezését Géher István 1593-ra teszi, mások az 1594-96 közötti évekre. Ha feltételezzük, hogy a fenti sorok Hamnetre vonatkoznak, akkor az évszám: 1596.

                                                    *

     A Tagesanzeiger számol be arról, milyen kelendő manapság, Boccaccio és Camus mellett, Laura Spinney könyve (2017), mely A lázas világ (Die Welt im Fieber) címmel jelent meg németül. A jelenleg Párizsban élő angol írónő a spanyolnáthajárványt a XX. század legnagyobb katasztrófájának nevezte. Becslése szerint az áldozatok száma akár a 100 milliót is elérhette. (Az I. vh. 17, a II. vh. 60 millió ember életét követelte.) Az írónő megjósolta az újabb világjárványt, s azt is, hogy a globalizáció meggyorsítja a terjedés sebességét, tudván azt is, hogy természetes egészségügyi határzárak (cordons sanitaires) nincsenek. A hatásos védekezés a járvány ellen ma is ugyanaz, mint száz évvel ezelőtt: otthon maradni, távolságot tartani. A spanyolnátha két év után tűnt el.

                                                    *

     A londoni pestis is egy idő után kimerülni látszott:

     „Ez pedig nem valamiféle újonnan feltalált gyógyszer következménye volt, sem holmi új gyógymódé vagy oly tapasztalaté, amelyet az orvosok és felcserek kezelés közben szereztek, hanem nyilvánvalóan ama Lény rejtélyes, láthatatlan kezétől származott, aki a pestist ítéleteként reánk küldte; és mondhat az emberiség ateista része e soraimról, amit akar, ez nem vakbuzgóság, ezt akkoriban az egész emberiség elismerte. A ragály erejét vesztette, rosszindulata elapadt, és akárhonnét eredt is ez, bárhogy keressék is magyarázatát a természetben a filozófusok, igyekezzenek bárhogyan csökkenteni Teremtőjükkel szembeni adósságukat, még a legkevésbé vallásos orvosok is kénytelenek voltak elismerni, hogy mindez természetfeletti és rendkívüli volt, és hogy nem lehet rá magyarázatot találni.
     És ha azt mondanám, hogy ez nyilvánvaló felhívás volt mindannyiunknak a hálaadásra, különösen pedig nekünk, akik megéltük a pestis fokozódásának rémségeit, talán egyesek most, amikor már nem érzik annyira át a történteket, úgy vélekednének: mindez csupán kenetteljes kántálás vallásos dolgokról, történelemírás helyett prédikáció, a tanítót játszom, ahelyett, hogy megfigyeléseimet közölném, és ez bizony meggátol abban, hogy folytassam e fejtegetésemet, ahogyan azt máskülönben tettem volna. De ha tíz leprás meggyógyíttatik, és csak egy közülük visszatér, hogy hálát adjon, hadd legyek én az az egy, hadd adjak hálát a magam nevében.”

     Költők és írók különösen vigyázzanak magukra. Hírmondónak is kell maradni valakinek. Ha mindenki elesik a csatában, ki énekli meg a hősöket?

                                                  *

     A pestis évében (1665) vonult home office-ba Isaac Newton. Szülőfalujában, Woolsthorpe-ban, mely Londontól északra 170 km-re található, itt nyilván nem zavarta semmi. Később ezt az évet annus mirabilisnek, csodálatos évnek nevezték, mert Newton nagy felfedezéseket tett a matematika, a fizika és az optika területén. 24 éves volt ekkor.
     Ám Londont a következő évben is súlyos csapás érte. Szeptember 2-án, vasárnap éjjel egy királyi pékségben a ki nem aludt parázs lángra lobbant. A tűz 13000 házat, 87 plébániatemplomot pusztított el. A régi Szent Pál-székesegyház is a tűz martalékává vált. Pozitívum: Christopher Wrent ekkor bízták meg a székesegyház újjáépítésével.

     „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik. De mindennap születik valami, amiért érdemes élni.”
(Hérakleitosz)

2017. július 24., hétfő

Túlcsordul



     A Madách Színház Shakespeare Fesztiváljának keretében Takács Ferenc a Shakespeare-kultuszról tartott előadást. Előrebocsátotta, hogy ünneprontó akar lenni, mint III. Richárd, persze nem olyan mértékben.

     Takács Ferenc részletesen bemutatta, hogy vált az évszázadok során Shakespeare "félistenné", akiről Petőfi kijelentette, hogy a "teremtés fele". Ugyanakkor megidézte azokat is, akik merészeltek kritikai megjegyzéseket tenni a géniuszról.

*

     Elsőként – bizonyára személyes élmény - felidézte Ruttkay Kálmán alakját, aki az 50-es években az akkori összkiadás utószavában a Periclesről akarta megfogalmazni kifogásait, melyek sehogy se illettek a Shakespeare-ről szóló himnikus beszédbe. Enyhítenie kellett a kritika élét a kívánalmaknak megfelelően. S amikor a BBC-sorozatban újra megjelent a Pericles, ismét Ruttkay Kálmán foglalta össze a tudnivalókat Shakespeare-nek erről a kevésbé sikerült művéről. A darab gyengesége másoknak is feltűnt:  Alexander Bernát így mentegette Shakespeare-t: "Egészen lehetetlen, hogy Shakespeare írta ezt a művet, ezt mindenki láthatja, akár futólag olvassa, akár nagy figyelemmel tanulmányozza a darabot. Semmi ehhez hasonlót Shakespeare nem írt és nem írhatott." (W. Sh.: Pericles, Ruttkay Kálmán utószavából, 1986)

*

     A véletlen jóvoltából 1978-ban Kecskeméten láttam a Periclést. Lenyűgöző előadás volt. Ruszt József rendezése varázsolta remekművé?

*

     Nagyobb súllyal eshetett latba Shakespeare megítélésében T. S. Eliot véleménye a Hamletről. Eliot ítélete a Hamletről lesújtó: „A darab nem Shakespeare remekműve; ellenkezőleg, mindenképp művészi fiaskó." (T. S. Eliot: Káosz a rendben, 1981, ford.: Takács Ferenc) Mint műalkotást a Coriolanust, illetve az Antonius és Kleopátrát sokkal jobbnak tartja. De miért elhibázott a Hamlet? Mert "Hamlet az ember olyan érzelem rabja, mely kifejezhetetlen, ugyanis túlcsordul a megjelenő tényeken."

*

     Érdekes ez a túlcsordulás-elmélet. Lehet, hogy annak idején pont ezt élveztük Gábor Miklós játékában? Amikor a fegyelmezett, fekete-fehér színészből kitör a sötéten izzó indulat: „Látszik asszonyom? Látszikot nem ismerek! És jön, egyik sor a másik után… Nem e sötétszín köntös, jó anyám, sem a szokott gyászöltözet… ingerültségem horgai már belekapnak a húsba, már ficánkol a hal, vagy inkább én ficánkolok, a vers ritmusa, a jelentős mondatok, a sűrű kifejezések, a képek ellenállhatatlan ereje egyszerre megfeszítik a zsinórt: elvesztem, a harc elkezdődött (…) a szavak váratlanul, gyorsan támadnak rám, egy pillanatra sem lehetek hanyag, mert már ki is mondtam őket, elszabadultak tőlem… „ (Gábor Miklós: Tollal, 1968)

*

     Előadásának vége felé megenyhül az előadó, s Szabó Magdát idézi:  

     "Valamikor kislánykoromban megfogadtam, hogy ha egyszer sikerül eljutnom Stratfordba, Shakespeare szülőhelyére, a templomba, ahol eltemették, letérdepelek sírja előtt – hadd térdeljek már én is egyszer életemben, ahogy a máshitűek szoktak.…

     Nem lehet leírni, mit érez az ember, ha ott áll a költő templomában egy furcsa, nyakbodros, kifestett, kopasz, pufók férfi mellszobra alatt, s a földön, a kripta tetején azt olvassa, hogy itt nyugszik az a költő, aki a legnagyobb irodalmi élménye volt, s még holtában is átkot mond – sírja felirata szerint – azokra, akik megzavarnák lenti nyugalmát. Csak állok, nagyon buta képet vághatok, mert nagyon meg vagyok hatva. Még fenn a nap, rézsútos, szelíd sugarak hullanak a hajamra. …

     Most már magam vagyok, egészen egyedül. Letérdepelek, kicsit nehezen, mert hiszen engem nem tanítottak térdepelni. Ráhajtom a homlokomat a kezemre, s arra gondolok, nem tudom azt mondani magamban, hogy „Szervusz, Vilmos!” Nem tudok mondani semmit. A perc súlyt és dimenziót kap, pörögve hullni kezd, aztán megállapodik, s örökre megáll az időben az emlékek között. (Hullámok kergetése, 1963)

2017. július 12., szerda

Shakespeare-monológok



     Nők és férfiak monológjai a Madách-színházban. Kerekes Éva és Fekete Ernő előadása.

Vajon mi álmok jőnek a sok olvasás után?

     Lehetséges-e Shakespeare-fesztivál Hamlet nagy kérdése nélkül, A "lenni vagy nem lenni nélkül"? Gábor Miklós nevének kimondása nélkül? A Madách Színházban?

     A szöveg - úgy látszik - él, a színész neve azonban lassan feledésbe merül. Szikora János egy másik alkalommal úgy vélekedett, hogy ez a monológ nem illik a Hamlet meg- megdöccenő cselekményébe.

     Olvassuk el a monológot Arany János és Nádasdy Ádám fordításában, Kállay Géza kommentárjával! (A Nádasdy-fordítás eltünteti az évszázadokat, így válik olyan frissé és aktuálissá ez a Hamlet.)

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni
Talán álmodni: ez a bökkenő
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt
Ez visszadöbbent. E meggondolás az
Mi a nyomort oly hosszan élteti
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást
A hivatalnak packázásait
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó – le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? – Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti »tett« nevét.





Lenni vagy nem lenni: ez a nagy kérdés;
az-e a nemesebb, ha tűri lelkünk
a pimasz sors minden gonosz nyilát,
vagy az, ha fegyvert fogunk a bajokra,
s véget vetünk nekik? A halál: alvás,
nem több; s ha ezzel megszüntethető
a szívfájdalom, a milljó ütődés,
amit átél a húsunk – ezt a véget
csak kívánni lehet. A halál: alvás;
az alvás: talán álom – itt a baj:
hogy milyen álmok jönnek a halálban,
mikor az élet gubancát leráztuk,
ez meggondolkodtat – ezért van az,
hogy hosszú életű a szenvedés.
Mert ki tűrné a sok szégyent, csapást,
zsarnokságot és nagyképűsködést,
lenézett szerelmet, kijátszott törvényt,
a vezetők arcátlanságait,
a csöndes embert érő száz rugást,
ha nyugalmát megadhatná magának
egy puszta pengével? Vinnénk-e terhet
izzadva, nyögve egy életen át,
ha nem félnénk, hogy mi lesz azután,
az ismeretlen országban, ahonnan
még nem tért meg utas – ez visszatart;
inkább az ismert rosszat tűrjük el,
mint hogy fussunk a nem-ismert felé.
A lelkiismeret így kényszerít
Mindenkit gyávaságra; így lohasztja
az akarat természetes szinét
sápadt-betegre a meggondolás;
a nagyravágyó, szép vállalkozások
így futnak zsákutcába, csúfot űzve
a „cselekvés” nevéből.


     Mi jobb? Élni, vagy meghalni? A lét, vagy a semmi, hordozzuk-e, "izzadva, nyögve" egy fáradt, megunt élet "nyűgét s nyilait", vagy vessünk neki véget, De hogyan lehet ezt "abbahagyni"? Van-e igazi "vég"? Semmit sem tudunk arról, mi vár ránk odaát, a "nem ismert tartományban". Akkor jobb tűrni? Dehogy jobb: kell, muszáj. Nincs igazi választás, nincs valódi "vagy". Hiszen nem tudunk itt, ezen a parton "egy kicsit nem lenni", megismerni az "igazi semmit", hogy összehasonlítsuk a mindennapok megkopott, szürke, jellegtelen, áskálódó, kicsinyes, ostoba, igazságtalan létezésével, hogy azután eldöntsük, hogyan jobb nekünk, miként is legyen. Marad az a lét, az az élet, amelybe vettettünk. Ki-ki a magáéba.
                                          (Kállay Géza, részlet a Shakespeare-monológokhoz írt dramaturgiai levélből)

2017. június 28., szerda

Költőverseny



     
Szabó T. Anna
      A Madách Színház Shakespeare-sorozatának egyik legérdekesebb állomása a költőverseny volt. Szabó T. Anna, Nádasdy Ádám és Váradi Szabolcs feladata az volt, hogy írjanak szonetteket egy, a közönség által kiválasztott témára: vajon mit gondolhatott Júlia, amikor meglátta az álarcos Rómeót, s az váratlanul megfogja a kezét. (Részlet a Zefirelli-filmből!)
     A költők némán elvonultak a színfalak mögé „szonettezni”. Ezután Spiró György Shakespeare színházáról beszélt. Félóra sem telt el, s megszülettek a szonettek, melyeket aztán Kocsák Tibor, Döme Zsolt és Szemenyei János zenésített meg.
     Ki-ki döntse el, melyik vers tetszik neki jobban. A művészetben lehetetlen győztest hirdetni, abszolút mércével mérni:

Íme a versek:

Kéz a kézben
Szabó T. Anna:
„Úgy bújtak össze ujjaink...”
Hogy rejtőznék a szerelem elől?
Hisz várva várom sebző, gyors nyilát.
Nem bánom én, ha átüt és megöl,
Mert üdvösségem nincs, csak rajta át.
Oltáromon a vágy tombolva ég,
És szűzi vérem nem nagy áldozat.
Kezemben érzem eleven kezét,
Hevével oltja fájó lángomat.
Imára eddig saját két kezem
Bújt össze forrón, sóvár-titkosan -
Most végre más kezével vétkezem:
     Igen, szentelj meg! - szólnék boldogan.
     A kezed égi örömről üzen.
Nádasdy Ádám:
Csak tudnám, mit akar. Bújkál előlem.
Bár látom, hogy figyel. S ez jólesik,
Esetleg kaphat többet is belőlem.
Ha férfi s nem csak itt szonettezik.
Na itt van végre! A kezem kinyújtom:
Juj, megragadja – a marka erős,
Erre muszáj a szememet lehunynom,
Félek, pedig nem vagyok ijedős.
Most szaval valamit – költő talán?
Bár azt se bánnám: jó forró a szája,
A kezem csókolja, mást is kíván?
Akárki is, a dolgát jól csinálja.
Én sem vagyok túl szép, se túl hiú
Csak vedd le már az álarcot, fiú!
Várady Szabolcs:
Hihetetlen, hogy már tegnap is éltem,
holott téged még nem ismertelek.
Most itt állok teljesen elcserélten,
és ámulok csak, hogy ez hogy lehet.
Ilyet csak isten adhat, neve Ámor,
fogja magát, és szívembe nyilaz.
Derült égből máris szakad a zápor,
ami száraz volt, csuromvizes az.
A semmiből hát így fakad a minden.
De mindenem, jaj, nem látlak sehol!
Riadt szemem akárhová tekintsen…
Ha nem talállak, ó, az a pokol!
     De jó, hogy ajkad rátalált kezemre!
     Csak aztán ajkamat nehogy feledje!
                       (Forrás: Fidélió)
    A szünet után, Hegedűs D. Géza kérdéseire válaszolva, Szabó T. Anna beszélt a szonettekről, Szabó Lőrinc fordításairól és saját készülő munkájáról.
     Shakespeare szonettjeit nagyon modern művészi alkotásoknak tartja. Könnyebb a shakespeare-i forma, mint Petrarcáé. A fő szabály az, hogy a végén mindig csattanónak kell lennie, melyben megismétlődnek a vers főbb motívumai. Fontos az "architektúra", illetve az olykor lefordíthatatlan játékosság. Egy-egy szónak legalább hatféle értelme van, s a költő ugyanazon a versen belül játszik jelentésükkel.
     Szabó T. Anna jól ismeri a magyar szonettfordítások történetét. Géher Istvánhoz írta  doktori disszertációját: Shakespeare szonettjei Szabó Lőrinc fordításában címmel (2004). Nagy merészségre vall, hogy a költőnő is belevágott - először csak tanulás céljából - a fordításokba.  A nagy előd fordítása klasszikus és alig felülmúlható, vallja, de az övé érdekesebb és játékosabb.
     Lássunk egy példát, hogyan folyik ez a be nem vallott költői verseny! Szabó Lőrinc egyik legszebb és legismertebb fordítása, a 75. szonett, így kezdődik:
     "Az vagy nekem, mi testnek a kenyér…"
      Szabó T. Anna fölfedezte, hogy a 21 éves Szabó Lőrinc, aki ekkor még alig tudott angolul,  ebben az esetben a német Stefan George fordítására támaszkodott:
     "So bist du meinem Sinn wie Brot dem Leibe…"
     Jóllehet eredetileg ez a sor így hangzott:    
     "So are you to my thoughts as food to life…"

     Azaz Szabó T. Anna pontosabb fordításában:

Te táplálsz, mint az élőket az étel,
vagy éhes földet édes záporok,
úgy bízom benned, hogy emészt a kétely,
mint zsugorit, ha pénzén kuporog:
örül és közben rettegésben él,
a tolvaj kortól félti birtokát;
arra vágyom, hogy csak velem legyél,
aztán, hogy látva lásson a világ;
felfallak szemmel, eltelek veled,
majd megint lesem pillantásodat,
nincs és nem is kell nagyobb élvezet,
csak az, amit a te látásod ad.
            Naponta gyötör étel s éhezés –
            hol a semmi sok, hol minden kevés.
                                (barkaonline.hu)