Költőverseny

     

Szabó T. Anna

      A Madách Színház Shakespeare-sorozatának egyik legérdekesebb állomása a költőverseny volt. Szabó T. Anna, Nádasdy Ádám és Váradi Szabolcs feladata az volt, hogy írjanak szonetteket egy, a közönség által kiválasztott témára: vajon mit gondolhatott Júlia, amikor meglátta az álarcos Rómeót, s az váratlanul megfogja a kezét. (Részlet a Zefirelli-filmből!)

     A költők némán elvonultak a színfalak mögé „szonettezni”. Ezután Spiró György Shakespeare színházáról beszélt. Félóra sem telt el, s megszülettek a szonettek, melyeket aztán Kocsák Tibor, Döme Zsolt és Szemenyei János zenésített meg.

     Ki-ki döntse el, melyik vers tetszik neki jobban. A művészetben lehetetlen győztest hirdetni, abszolút mércével mérni:

Íme a versek:

Kéz a kézben

Szabó T. Anna:

„Úgy bújtak össze ujjaink...”

Hogy rejtőznék a szerelem elől?
Hisz várva várom sebző, gyors nyilát.
Nem bánom én, ha átüt és megöl,
Mert üdvösségem nincs, csak rajta át.
Oltáromon a vágy tombolva ég,
És szűzi vérem nem nagy áldozat.
Kezemben érzem eleven kezét,
Hevével oltja fájó lángomat.
Imára eddig saját két kezem
Bújt össze forrón, sóvár-titkosan -
Most végre más kezével vétkezem:
     Igen, szentelj meg! - szólnék boldogan.
     A kezed égi örömről üzen.

Nádasdy Ádám:

Csak tudnám, mit akar. Bújkál előlem.
Bár látom, hogy figyel. S ez jólesik,
Esetleg kaphat többet is belőlem.
Ha férfi s nem csak itt szonettezik.

Na itt van végre! A kezem kinyújtom:
Juj, megragadja – a marka erős,
Erre muszáj a szememet lehunynom,
Félek, pedig nem vagyok ijedős.

Most szaval valamit – költő talán?
Bár azt se bánnám: jó forró a szája,
A kezem csókolja, mást is kíván?
Akárki is, a dolgát jól csinálja.

Én sem vagyok túl szép, se túl hiú
Csak vedd le már az álarcot, fiú!

Várady Szabolcs:

Hihetetlen, hogy már tegnap is éltem,
holott téged még nem ismertelek.
Most itt állok teljesen elcserélten,
és ámulok csak, hogy ez hogy lehet.
Ilyet csak isten adhat, neve Ámor,
fogja magát, és szívembe nyilaz.
Derült égből máris szakad a zápor,
ami száraz volt, csuromvizes az.
A semmiből hát így fakad a minden.
De mindenem, jaj, nem látlak sehol!
Riadt szemem akárhová tekintsen…
Ha nem talállak, ó, az a pokol!
     De jó, hogy ajkad rátalált kezemre!
     Csak aztán ajkamat nehogy feledje!

                       (Forrás: Fidélió)

    A szünet után, Hegedűs D. Géza kérdéseire válaszolva, Szabó T. Anna beszélt a szonettekről, Szabó Lőrinc fordításairól és saját készülő munkájáról.

     Shakespeare szonettjeit nagyon modern művészi alkotásoknak tartja. Könnyebb a shakespeare-i forma, mint Petrarcáé. A fő szabály az, hogy a végén mindig csattanónak kell lennie, melyben megismétlődnek a vers főbb motívumai. Fontos az "architektúra", illetve az olykor lefordíthatatlan játékosság. Egy-egy szónak legalább hatféle értelme van, s a költő ugyanazon a versen belül játszik jelentésükkel.

     Szabó T. Anna jól ismeri a magyar szonettfordítások történetét. Géher Istvánhoz írta  doktori disszertációját: Shakespeare szonettjei Szabó Lőrinc fordításában címmel (2004). Nagy merészségre vall, hogy a költőnő is belevágott - először csak tanulás céljából - a fordításokba.  A nagy előd fordítása klasszikus és alig felülmúlható, vallja, de az övé érdekesebb és játékosabb.

     Lássunk egy példát, hogyan folyik ez a be nem vallott költői verseny! Szabó Lőrinc egyik legszebb és legismertebb fordítása, a 75. szonett, így kezdődik:

     "Az vagy nekem, mi testnek a kenyér…"

      Szabó T. Anna fölfedezte, hogy a 21 éves Szabó Lőrinc, aki ekkor még alig tudott angolul,  ebben az esetben a német Stefan George fordítására támaszkodott:

     "So bist du meinem Sinn wie Brot dem Leibe…"

     Jóllehet eredetileg ez a sor így hangzott:    

     "So are you to my thoughts as food to life…"

     Azaz Szabó T. Anna pontosabb fordításában:

Te táplálsz, mint az élőket az étel,
vagy éhes földet édes záporok,
úgy bízom benned, hogy emészt a kétely,
mint zsugorit, ha pénzén kuporog:
örül és közben rettegésben él,
a tolvaj kortól félti birtokát;
arra vágyom, hogy csak velem legyél,
aztán, hogy látva lásson a világ;
felfallak szemmel, eltelek veled,
majd megint lesem pillantásodat,
nincs és nem is kell nagyobb élvezet,
csak az, amit a te látásod ad.
            Naponta gyötör étel s éhezés –
            hol a semmi sok, hol minden kevés.

                                (barkaonline.hu)