Maupassant: Erős mint a halál

      

                                                         Reich Károly rajza

                                                                                                                                            német

     „Erős a szeretet mint a halál”, olvasható az Énekek énekében Károli Gáspár szavaival, majd így folytatódik: „kemény mint a buzgó szerelem…”[i] Maupassant regényében is, mely inkább lelki küzdelmet ábrázol, összekapcsolódik a szerelem és a halál. Az újabb korban minden lehetséges, még az is, hogy a főhős, a festő, szenvedélyes szerelme az idő múltával átsugárzik az anyáról a lányára.

     A könyv anyám könyvespolcán pihent sok évtizede. Eddig nem szántam rá magam, hogy elolvassam: lektűrnek gondoltam. Az is, de a jobbik fajtából való. Tulajdonképpen Rónay György egy kis írásának megállapítása tett kíváncsivá: „Lefegyverez a művészete, ingerel a részvétlensége.” Valóban? Maupassant részvétlen volna? Természetesen: ebben a regényben a párizsi felső tízezer, a gazdag és sikeres emberek a főszereplők. Csupa arisztokrata, s közéjük kapaszkodott fel a tehetséges festő, Oliver, egy grófnő szerelmét is elnyerve.

     Részvétlenség persze van: amikor Annette, a festő szerelmének fiatalabb kiadása az egész családdal végighajtat Párizs legszebb útjain, az eddig vidéken élő fiatal lány utálattal és megvetéssel nézi a bérkocsikat:

-        Azt hiszem, nem lenne szabad megengedni, hogy bérkocsik is erre hajtsanak.

-        Kissé elmaradtál, kicsikém, és nem tudod, hogy most a demokrácia kellős közepén élünk. – válaszolta Oliver.

     Ugyancsak Annette egy szép parkban „figyelni kezdte az embereket, nyugtalankodva gondolt az életükre, a foglalkozásukra, és megdöbbent, hogy ilyen nyomorúságos külsővel meg mernek jelenni ebben a szép parkban.” Annette később a festő műtermében, miután elolvasta Victor Hugónak A szegények c.[ii] kisepikai alkotását, elsírja magát: „A lány abbahagyta az olvasást és maga elé bámult. A festő odalépett és megpillantott a szemében két tiszta könnycseppet, melyek legördültek az arcán.”

     Kétségtelen, Maupassant finom eszközökkel dolgozik. Semmihez nem fűz kommentárt, de érezhető, hogy Annette nem fog megváltozni, csak valami megrezdült a lelkében. Ám ugyanúgy tud örülni az életnek, várja a hamarosan elkövetkezendő esküvőjét egy fiatal, jóképű márkival. Ez az a kor, amikor a polgár is élvezte az impresszionisták rögzítette életet. Maupassant hasonlóképpen festette a pillanatot, a fények és a színek játékát: „Távolabb a fák alatt a hold finom sugáresője permetezett az ágak közé, lecsurrant a földre, megnedvesítette a leveleket, és apró tócsákba gyűlt, melyek sárgás fényben ragyogtak.”[iii]

     Végül fontos megemlíteni, hogy Maupassant megelőlegezi Proustot, akinél a madeleine-sütemény idézi fel a múltat. Maupassant-nál egy illat, a nedves fű, egy véletlenül hallott zongoraszó.

 

---

[i] Lásd még: Ady: Ifjú szívekben élek

[ii] Victor Hugo: Századok legendája c. kötetben

[iii] Maupassant: Erős mint a halál, Európa, 1967, fordította Király György

Mészöly Miklós: Jelentés öt egérről

 

„…az egész világ mögöttes jelentéssel van tele. […] Mi más lenne ez, ha nem a létezés többszólamúságának és kétértelműségének bizonyítéka?” (Mészöly) 

     A fenti gondolat Baudelaire-t idézi fel:„jelképek erdeje” a világ. Ugyanez vonatkozik a parabolára, ill. az allegóriára, ezekre az ősi költői eszközökre. Már Jézus is példabeszédekben szólt tanítványaihoz: „Akinek van füle a hallásra, az hallja.”
     A Jelentés öt egérről műfaja parabola, azaz látszólag csupán az egerek sorsát mutatja be, valójában azonban emberek olyan csoportjáról szól, akik olyan helyzetbe kerültek, ahonnan nem kerülhetnek ki élve. Félelem és a túlélés vágya hajtja e kis élőlényeket a pincétől a 2. emeletig, s nem sejtik, hogy nincs semmi esélyük túlélni a csapdát.
     Nem állatmese, hisz az egerek nem emberi tulajdonságokkal felruházott lények, de mint minden élőlény, szeretnék (túl)élni a fenyegető veszélyt. A parabola megértése azért lehetséges, mert a hasonlóság alapján párhuzamot fedezünk fel a ”kamrában” történtek és az embert érintő társadalmi-történelmi folyamatok között.
     Az elbeszélő a címnek megfelelően az objektivitás álarca mögé bújik. A jelentés „műfaja” pártatlanságot kíván meg, s a részletező precizitás nyomja rá bélyegét. Valójában a jelentést készítő sosem lehet teljesen pártatlan. Viszont ha nincs külső elvárás, akkor – mint jelen esetben – a tisztesség és az intelligencia – vezeti tollát.* Bármiről lehet „jelentést” írni, ami szokatlan, eltér a szabálytól, netán súlyos következményekkel járhat. Pl. egy háborús eseményről, népirtásról, váratlan halálesetről. S persze egy jelentésnek is lehet következménye.
     Az egerek története önmagában jelentéktelen, fontossá az író tette. Kezdetben mindent az egerek szemszögéből látunk: miként találnak egy biztosnak látszó menedékhelyre. Együtt érzünk velük, amikor kis „lábacskáikkal” kapaszkodnak a falon. Akkor is, amikor felszabadultan cikáznak a kamra labirintusában. Külön utakon járnak, de füttyel, cincogással tartják a kapcsolatot. Máskor „halkan horkantanak”. (Alliteráció, mely a mély hangrendű szavaival ellentétben van az előbbiekkel.) Épp ez a zenei kommunikáció teszi őket szimpatikussá.

     Az ember megjelenésével az egerek már más színben tűnnek fel: „garázdálkodnak […] undorítóak” ezek a betolakodók. Az emberek csapkodással próbálják elűzni őket. (Még nyitva az ablak!) Az egerek ekkor szorongva lapulnak, összepréselődnek, néha céltalanul futkosnak. Az éhség először két hasas egeret kezd gyötörni. Amikor fölfedezték a láda fiókrendszerét, ez átmenetileg biztonságot nyújtott. A kénfüst már a haláltusájukhoz vezetett. Észveszejtően köröztek, egymásba haraptak, majd lezuhantak a polcról. Ez a korábbi vidám kószálás ellentéte. S amit az egerek hátra hagytak, az iszonyú! Gúnyos felkiáltó mondatokkal érzékelteti az író az emberpár felháborodását, akik végül lelkiismeretük megnyugtatására kitalálják a geometriai progresszió műszavát. A cáfolhatatlan matematikai tétel állítja helyre lelkiismeretüket. Ismétlem, nem egerekről van szó. A szuggesztív leírás ne tévesszen meg minket.
     Stílusát Nádas Péter a következőképpen jellemzi: „A tárgyiasságnak és a tárgyilagosságnak teremtett a magyar prózában egyedülálló iskolát. Feszültséggel váltotta ki az érzelmességet.” Még hasonlatai is tárgyszerűek. Pl.: „Mint valami izomrostpreparáció, olyan volt a fal, s ez a hálózat volt az egyetlen biztos út a pincétől a kamraablakig.” Tömörségére példa: „És nem zúdult be se fehér, se fekete por.” Azaz hó, ill. szénpor.
     A novellára a múlt idejű történetelmondás (E/3) jellemző. Az igék a mozgás dinamikáját érzékeltetik, a pince, fal és a kamra leírása a bezártságot, a kilátástalanságot, s majd minden egér egyéniség. A felsőbb hatalom, az emberek, arcnélküliek.
     A történet december 20. és január 2. között játszódik. Érdekes, hogy ez éppen a karácsonyi időszak, de ünnepekről egy szó sem esik. S új időszámítás kezdődik akkor, amikor a „mészárlásnak” vége. Nem tudjuk közömbösen szemlélni sorsukat, sőt féltjük őket, már akkor is, amikor a fal üregében éjszakáztak, még jobban, amikor megfeledkeztek az óvatosságról, élvezve a kamra bőséges készletét. Milyen drámai az a hosszú harc, melyet az egércsapda diójáért folytatnak! S hogyan bénítja meg őket a félelem, amikor már szabad lett a dió!
     Öten voltak. A kamra maga volt a paradicsom, de az ember megjelenése, titokzatos csapdái szorongással töltötte el őket. A drótháló (szögesdrót) fölszerelése lezárta a visszautat. A kénfüst megpecsételte sorsukat. Az utolsó egér megfagyott testét a dróthálóval lezárt ablakban találták meg. Márton László írja: „Arról szól (az elbeszélés), hogy bármelyik éléskamra bármikor átváltozhat egy haláltábor gázkamrájává…” 

     *Mészölyön kívül van Kafkának is egy apró remekműve: Jelentés az Akadémiának címmel. Arról szól, hogyan vált egy majomból ember.
     Érdemes elolvasni még Steinbeck Egerek és emberek c. realista elbeszélését, melyben az állatok és az emberek sorsa párhuzamos. (Pl.: Candy és a kutyája)

Babits Mihály: Ádáz kutyám

Pacsi

Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Jegyzetek egy érettségizőnek

                           „Tudod, hogy itt valaki hatalmas

                            gondol veled, büntet és irgalmaz…”

                                                    (Babits)

     Vajon ez a vers csupán a költőről és a kutyájáról szól, kettejük kapcsolatáról készült, (nem lebecsülendő) életkép? Korántsem - amilyen viszony fűzi Ádázt a gazdájához, ugyanolyan a költő viszonya a felette álló, égi gazdához.

     A verset a Magyarország c. napilap közölte 1924-ben, majd a Sziget és tenger c. kötetben jelent meg.

     Babitsnak már a korai költészetében is jelen van a filozófiai elmélkedés, a legnehezebb kérdésekkel való viaskodás (A lírikus epilógja, Esti kérdés). Ebben a versben az a különlegesség, hogy a mindennapi élet apró, életképszerű jeleneteibe szövi bele elmélkedéseit, vágyait. Így válik a vers drámai monológgá, hisz a megszólított fél ebben a jelenetben némán veszi tudomásul a hozzá intézett szavakat.
     Látszólag csupán a vers címét is adó Ádáz kutya kiváltságos státuszáról, kalandjairól szól a vers. Ez azonban csak kevéssé lenne érdekes, ha nem beszélne a költő saját magáról, aki éppen ugyanolyan helyzetben van, mint Ádáz. Ő is keresi a megnyugvást, a biztonságot egy magasabb hatalomban bízva. Érezzük, hogy ez a vers éppannyira szól az emberről is: az elcsavargás/eltévelyedés, a visszatérés, a bizalom, a tudás/nem tudás egyben a lírai én legfontosabb kérdései is.

     Szerkezetileg a vers három részre (3x2) osztható. Az első versszak állókép: a gazda mellett pihenő, a gazda minden rezdülését figyelő kutya. A második versszakban megelevenedik a csendélet: Ádáz különféle csínyeket követ el a konyhában és a kertben.. Első két sora már előrevetíti a filozófiai motívumot: 

                     „Mert boldog, ki jámborul heverhet

                       valami nagy, jó hatalom mellett.”

     A középső egység újabb lépcsőfok: messzebbre jutni a „jámbor” mozdulatlanságból: elkeveredni, elkóborolni, veszélyes területre tévedni, majd visszatérni, szimatolva az egyetlen otthont. Van-e más lehetősége a jámbor kutyának, akinek csupán a neve Ádáz? Végül a csúcspont: az utolsó két versszak. A kutya és az ember (kezdettől meglevő) párhuzamos és ellentétes létezése.

     Az életképből szinte észrevétlen lendül át a vers a bölcselethez. Főleg az alakzatok eszközeivel él: ismétlésekből, ellentétekből, párhuzamokból épül fel az ütemhangsúlyos verselésű (4/3/3) költemény. Csak egy példa az ismétlésre: az utolsó előtti és a befejező szakaszban is szerepel a „játszik”. Az első esetben valóban felhőtlen játékot jelent a kutyával, a második esetben a játék vérre megy.

      A vers legfőbb alkotó eleme párhuzam is: amiként a kutya megbízik a gazdában, aki gyötri és bünteti, úgy a költőnek is szüksége van az „égi Gazdára”, még ha nem is érti ezt a felsőbb hatalmat. A különbség a feltételes módban van:

                   „Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,

                    bizalommal tudnék én is Annál

                    megpihenni, aki velem játszik…”

    A kutya vakon, ösztönösen bízik a Gazdában, az ember csak reménykedik. Az ész hiába próbál behatolni a titokba. Csupán a hit segíthet.

Németország és a németek

                                                                  Töredékes megjegyzések egy előadáshoz

                                                                Thomas Mann-Haus - most

      A Pacific Palisadesben található Thomas Mann-ház olvasásra hív. (Itt megtalálod!)  Manapság a világhálón egymást érik a jobbnál jobb irodalmi oldalak. (Ha mindenki ír, akkor ki olvas, s főleg ki dolgozik?) Mindenesetre Thomas Mann, akit már sokan leírtak, beszáll a versenybe. Most egy 1945-ben elhangzott beszédét tették közzé. Tessék hozzászólni! Címe: Németország és a németek. Merész vállalkozás Thomas Mann számára is azon rettenetes bűnök után megszólalni, amiket a náci Németország elkövetett. 

      Csupán néhány gondolatot tudok kiragadni a huszonegy oldalas írásműből. Először is nagyon szép a stílusa, nem is stílus ez, hanem költészet. Ahogy elkezdi: álomszerűnek tartja, hogy ő mint friss amerikai állampolgár beszélhet Németországról és a németekről a Kongresszusi Könyvtárban. Valóban különös, miként hányja-veti a sors. 1933-ban egy hosszabb utazás után nem tért vissza hazájába. Hogy miért? Szavait följegyezték, bátyjának, Heinrichnek és fiának, Klausnak könyveit máglyára vetették. Még idejekorán a „az excentrikus barbárság és a primitív-tömegdemokratikus vásári durvaság óriáshullámának” nevezte a nemzetiszocializmust: mely „tömeges görcsbeesés, bódécsörgettyűzés, hallelúja és monoton slágerszavak dervisszerű ismétlése, míg mindenkinek habzani nem kezd a szája.” (Beszéd a németekhez, Deutsche Ansprache,1930) Ezzel a beszéddel és a Mario és a varázslóval mindent elmondott. S érthető, hogy nem térhetett haza. 

     Először Franciaországba, majd Svájcba költözött. Közben útleve lejárt. Kérésére 1936-ban megkapta a cseh állampolgárságot. (Vajon miért nem a magyart?) Utána rögtön megfosztották a német állampolgárságtól. 1938-ban végleg az Egyesült Államokba költözött, majd 1941-ben Pacific Palisadesbe, Los Angeles „külvárosába”. (Háza ma kulturális központ.) Az amerikai állampolgárságot 1944-ben kapta meg. 

     A Németország és a németek (tulajdonképpen esszé) 1945 májusában, közvetlenül a kapituláció után hangzott el. Nemcsak az időpont teszi jelentőssé az esszét, hanem az is, ahogyan a készülő regényének, a Doktor Faustusnak, eszmevilága beszüremkedik a történeti áttekintésbe. Goethe Faustja is az ördöggel kötött szövetséget, írja Mann, s ahol az intellektus gőgje a középkoriassággal párosul, ott van az ördög, Luther ördöge, Faust ördöge, aki igazi német figura. A vele kötött szövetség „a lelki üdvösség eladása, azért hogy Faust egy időre a világ minden kincsét és hatalmát megnyerje.” Ezt tartja a német magatartás lényegének. 

     Sokat foglalkozik Lutherrel. Félig–meddig Luther is középkori alak. Hitt az ördög létezésében. Sőt meg is küzdött vele. Voltunk a wartburgi toronyszobájában, ahol tintatartóját az ördöghöz vágta. A tintafolt még mindig ott sötétedett a falon. Bibliafordítása óriási tett volt, miként a reformáció is az. Ezzel mentette meg a kereszténységet, létrehozván az ember és az isten közötti közvetlen kapcsolatot. Így elősegítette az európai demokrácia létrejöttét. Mert ha mindenki a saját maga papja, az a demokrácia. Miközben Luther semmit sem értett a politikai, állampolgári szabadságból. 

     Friedrich Ebert, az első német köztársaság elnöke, 1919-ben kijelentette: „Gyűlölöm a forradalmat, mint a bűnt.” Így gyűlölte, írja Mann, Luther a parasztfelkelést, mely, ha győzött volna, az egész német történelem másként alakult volna. „A vad kutyákat, a parasztokat agyon kell ütni, kiáltotta a fejedelmeknek, most a parasztállat (Bauernvieh) leölésével, megfojtásával elnyerhetjük a mennyei birodalmat.” 

     Kísérteties. Az ismétlődés. Mann inkább Rotterdami Erasmusszal szeretne társalogni. (A balgaság dicsérete) 

     Az író alakokban, képekben gondolkodik. Érzékletes a középkori hangulatot árasztó Lübeck rajza, Luther alakja, s ellenpontja, a würzburgi szobrász, Riemenschneider, aki a szegények mellé állt, s ezért börtönbe vetették, megkínozták. 

                                                                   Tilman Riemenschneider

* 

     „Egy nép, mely nem szabad, és nem visel felelősséget önmagáért, nem érdemli meg a külső szabadságot.” Az ilyen nép nem beszélhet a szabadságról, s ha ezt a hangzatos szót használja, „akkor rosszul használja”. A német szabadságvágy mindig kívülre irányult. Belül maradt a szabadságnélküliség, gyámság, tompa alávetettség, katonai szolgalelkűség. Az ok, hogy Németországban soha nem győzött a forradalom. A nemzet fogalmát és a szabadságot nem tudták egyesíteni. 

* 

     Csemege: franciául idézi Balzacot! 

     „Les Allemands, s’ ils ne savent par jouer des grands instruments de la Liberté, savent jouer naturellement de tous le instruments de musique.” 

* 

     A politika a lehetőségek művészete, közvetíthet szellem és élet, eszme és valóság, kívánatos és szükséges, lelkiismeret és tett, erkölcs és hatalom között. Sok rosszal jár, de a politika nem csak gonosz erő, nemcsak hazugság, gyilkosság, csalás, erőszak. Nem kell mindig az ördöggel cimborálni! 

     A bűnök megtörténtek, nincs bocsánat. Most egy érdekes (józan? cinikus?) megjegyzés jön: fölöslegesek voltak. A hatalmi és hódítási terveket e nélkül is meg lehetett volna valósítani – egy olyan világban, ahol trösztök uralkodnak, és kizsákmányolás van. 

* 

     Önkritikus írás, a történelmi pillanat nem is sugallhat mást. De visszatekintve a múltra, számba veszi a német szellem nagy teljesítményeit a zene, a filozófia, a művészet területén. A német romantika is sajátos érték volt, míg a tömegeknek szóló hazugsággá nem silányult. Mann a jelenben körülnézve, nem talál jelentős szellemi teljesítményt. 

* 

     Talán maradt volna Pacific Palisadesben, ha nem változott volna meg a politikai légkör, ha McCarthy szenátor nem indított volna el boszorkányüldözést a kommunista vagy kommunistának vélt személyek ellen. A képviselőházban Mannt Sztálin legelszántabb védőjének nevezték. 1952-ben költözött vissza Európába, Svájcba, melynek szabad levegőjét már fiatalkorában is nagyra becsülte. Zürichben telepedett le. 

     Goethe születésének 200. évfordulója alkalmából (1949) ellátogatott Frankfurtba és Weimarba. A szemrehányásokra így válaszolt: „Nem ismerek zónákat. Látogatásom magának Németországnak szól, Németországnak mint egésznek, nem pedig egy megszállt területnek.”

                                                              Thomas Mann-Haus - akkor

Az erőszak bűvöletében (Canetti: Káprázat 6)

     Karl Kraus, wikipedia

     Az Ehrlichstraße 24-et messze elkerülték a koldusok és a házalók. Itt házmesterkedett ugyanis Benedikt Pfaff, a nyugdíjas rendőr, aki megfigyelőrendszert épített ki, hogy távol tartsa a háztól a nemkívánatos személyeket. Akit elkapott, azt félholtra verte. Egyszer Kiennek is nekitámadt: „Te moslék szarházi, viszlek az őrszobára!” (K, 89) Szerencsére minden tisztázódott. Ettől kezdve Kien nagyobb összeggel dotálta a házmestert: fő a nyugalom. Pfaff nagyon erős volt, de a pénzt sem vetette meg. 

     Feleségét és lányát már agyonverte. Kiennek így szónokolt: „A nőket agyon kéne verni. Mind egy szálig. Én aztán ismerem őket. Most ötvenkilenc vagyok. Huszonhárom évig voltam nős. Majd a fele az életemnek. Furt csak az asszonnyal. Ismerem én a fehérnépet. Bűnöző egytől egyig. Tessék csak összeszámolni a mérgezéseket, a professzor úrnak van elég könyve, azon láthassa. A fehérnép gyáva. Én csak tudom. Ha például nekem odamond valaki valamit, egyszerűen behúzok neki egyet, hogy hóttig nem felejti el. Te szarházi, mondom, te nyomorult, még te merészelsz? Próbálja meg ezt a fehérnéppel. Rögvest eliszkol, lefogadom az öklömbe, pedig az ér valamit, ide süssön. Egy fehérnépnek mondhatok én, amit akarok, az ugyan meg se moccan. Hogy mért nem moccan? Mert begyullad! És mért gyullad be? Mert gyáva!” (K, 118) 

     Jellemző, hogy a betegen fekvő Kien, történelmi ismereteit felhasználva igyekszik meghatározni a Pfaff-jelenséget. Boldog, ha valamit valahova be tud sorolni. Így válik számára érthetővé a világ:        „Kient határtalan lelkesedés öntötte el. A házmester zsoldos, mi is lenne más? Tömzsi alakja, megsemmisítő hangja, aranyon vett hűsége, vakmerősége, amely semmitől, még a nőktől sem retten vissza, üres hetvenkedése, melldöngetése – a megtestesült zsoldos!

     Ettől kezdve már nem rettegett az ököltől. Csak egy jól ismert történelmi figura ült mellette. Tudta róla, mi fán, s azt is mire termett. Hajmeresztő ostobasága érthetővé vált. Viselkedése is olyan, amilyen egy zsoldoshoz illik. (…) hogy felülkerekedjünk valakin, elegendő történelmileg besorolni.” (K, 121) 

     A zsoldos múlt vagy jelen? Ártalmatlan árnykép vagy fenyegető valóság? Idézzük fel Canetti életre szóló élményét, 1927. júl. 15-ét! A rendőrattakot, a véres pénteket, mely előre vetítette a fasizmust! (1) Hanuschek így foglalta össze Karl Kraus leírását a történtekről: 

     „A rendőrök válogatás nélkül lőttek a nézelődők csoportjára, tekintet nélkül arra, hogy ott nők és gyerekek is álltak. Lőttek a tűzoltókocsira és az ideiglenesen felállított elsősegélyhelyekre. Letartóztatták, megkínozták, karddal ütötték a menekülőket, utánuk lőttek, akár tüntetők voltak, akár nem. Egy rendőr lelőtt a Német Népszínház előtti állványon kíváncsiskodó tizenöt éves fiút.” Majd Ernst Fischer szavaival folytatja: „… célbalövés mocskos, gyalázkodó szavak, nevetés közepette, míg testét szét nem lőtték. A fiú bukfencezve legurult, deszkáról deszkára, s a flaszteren a gyenge hús- és vércsomó szétloccsant.” (2) Megjegyzendő, hogy Karl Kraus volt az egyetlen, aki – más módot nem találva – plakátokon szólította fel lemondásra a 90 ember haláláért felelős Johann Schober rendőrkapitányt. 

     Kraus éppen ezzel vívta ki Canetti csodálatát: „Magányos hőstett volt ez, Karl Kraus volt az egyetlen ismert személyiség, aki ilyesmire vállalkozott, holott Bécsben szép számmal akadtak hírességek, de ezek vagy nem óhajtottak nyíltan kiállni az áldozatokért, vagy éppenséggel nem akarták nevetségessé tenni magukat, egyedül Karl Krausnak volt mersze felháborodni. Ezekben a napokban egyedül az õ plakátjai tartották bennem a lelket. Egyik plakáttól a másikhoz mentem, megálltam mindegyik előtt, és úgy éreztem, ami igazságosság létezik a földön, az mind Karl Kraus nevének betűibe költözött.” (3) 

     Nota bene: Schober rendőrkapitány is parancsra cselekedett. Hivatali szobájának mélyére rejtőzve Ignaz Seipel kancellár utasította Schobert a demonstráció leverésére: „Kíméletlenül!” 1929-ben Schober lett a kancellár. 

     Mivel a múltban szabadon járhatunk-kelhetünk, idézzük fel most a mozgalmas 1934-es évet! Miután Dollfuß diktatúrát vezetett be (parlament feloszlatása, pártok betiltása), s leverte a Schutzbund (munkásszervezet) felkelőit. Kraus most bírálta a felkelőket: későn jöttek, kevesen voltak, nem volt jól megszervezve. Canetti szemében egy bálvány dőlt le! Ráadásul Kraus látott Dollfußban valami kis pozitívumot, természetesen Hitler ellenében. De Dollfuß nem volt alternatíva, csak „előzmény”. A nácik még ebben az évben megölték. 

     Visszatérve a regényre, ott hagytuk abba, hogy Pfaff kétségtelenül zsoldos volt. Azt szolgálta, akitől hasznot remélt. Míg Kien az utcán hányódott-vetődött, Pfaff beköltözött Thereséhez. Összepasszoltak.

Jegyzetek: 

- Hans Christoph Buch terjedelmes cikket írt a „Die Welt”-ben az erőszak jelenlétéről a posztmodern társadalomban, ahol nincs ideológiai bizonyosság, mindenki áldozatnak, vesztesnek érzi magát, s ez agresszivitást hív elő. Nem beszélve a háborúkról s a válságövezetekről. (2020. 08. 25.) 

1. Sven Hanuschek: E. C., Hanser, 2005, 138.o. 

2. Uo.: 141 

3. Elias Canetti: Első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007/1, old. ford.: Halasi Zoltán

Sámson - kidobva (Canetti: Káprázat 5)

    Rembrandt: Sámson megvakítása, Städel, Frankfurt am Main

     Kien és Therese esküvője, mert a végzet ezt is sínre tette, meglehetősen szegényes volt. Vendégeket nem hívtak, nem is volt kit. Egy vén hordár és egy kedélyes suszter volt a tanú, akik mintha Gogol elbeszéléséből léptek volna elő. Kien figyelmetlen, esetlen volt, külseje, ruházata elhanyagolt. Therese lehetetlenül viselkedett, a villamoson (!) hangosan adta tudtára mindenkinek, hogy gyereket nem akarnak. Kétségtelen, Therese nem volt az a kimondott anyatípus, inkább szajha, ha figyelembe vesszük Weininger osztályozását. (1) 

     A nászéjszaka is balul ütött ki. Kien a díványt, az egyetlen fekvőhelyet, telerakta könyvvel. Természetesen kitört a háború, s az elkövetkező napokban Therese, először csak bútorvásárlással, egyre nagyobb teret foglalt el a lakásban. Kien, hogy ne is lássa őket, behunyta a szemét. Igen, akkor nem is léteznek. Megtanult vakon járni. Csupán olvasásra és írásra nyitotta ki a szemét. Mindenbe beletörődött, hisz: „A tudós ereje abban rejlik, hogy saját szakterületére korlátozza kételkedését. Itt aztán szabadjára engedi, mint valami szakadatlan, makacs hullámverést; egyebekben és egészében meghajlik az éppen uralkodó nézeteknek.” (K, 69) Ez a fajta szemlélet nyit utat minden erőszaknak. (2) 

     Költői és filozofikus sorokkal zárul ez a fejezet: „A vakság fegyver az idő és a tér ellen; létünk nem egyéb, mint irtózatos vakság, leszámítva azt a keveset, amit szűkös – jellegüket, hajtóerejüket tekintve egyaránt szűkös – értékszerveinkkel felfogunk.” Vagy: „Esse percipi, a lét – érzékelés, amit nem érzékelek, nem létezik. Jaj a gyönge teremtményeknek, akik úgy járnak-kelnek, néznek-látnak, ahogy éppen esik!” (K, 72-73) 

     A vakság motívuma átszövi az egész regényt. (Mi egyéb a műalkotás, mint szövevény, melynek rendjét érdemes fölfedezni?) Már az első fejezetben felbukkan egy állítólagos vak ember, akinek a sapkájába egy fiú pénz helyett gombot dobott. Később a „vak” végzetes szerepet játszik a középső részben. 

     S ha már a vakság szóba jött, meg kell említeni Rembrandt festményét is, mely a Sámson megvakítása címet viseli. Annál is inkább, mert Canetti A hallás iskolájában (önéletrajzának 2. kötete) külön fejezetet szentel a képeknek, s elsősorban a Sámson megvakításának. Canettinél minden személyes élmény: Frankfurtban látta a képet, a Städelben. Külön érdekesség, hogy a város egy bécsi gyűjteményből vásárolta meg 1905-ben. Hál’ istennek Canetti önéletrajzának csak az eredeti, német nyelvű változata van a kezemben, s itt a fejezetnek és a képnek a címe: Simsons Blendung, azaz Sámson megvakítása. Ez megegyezik a mi regényünk címével: Die Blendung, magyarul Káprázat. Sárközy Elga adta a regénynek ezt a címet – helyesen, de jó tudni, hogy a szónak van egy ilyen jelentése is: megvakítás. Rembrandt azt a jelenetet ábrázolja, amikor Sámsont (Kient) brutális kegyetlenséggel megvakítják. A háttérben – ollóval és a levágott hajjal – Delila (Therese). Nem erről van szó a regényben is? Itt Therese az áruló, aki miatt Kien vaknak tetteti magát, s a pusztulásba rohan. Ne kerteljünk, szellemes, de kegyetlen regényt írt Canetti. A Káprázat csupa erőszak, halál, gyűlölet, bosszúállás. Mindez természetesen családon belül, ahogy a nagy klasszikusoknál is (lásd: Szophoklész) 

     Kien megverve, összetörve az utcára kerül. 

1. Otto Weininger: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, ford.: Dávid Andrea, 175. o.

2. Széll, Zsuzsa: Ichverlust und Scheingesellschaft, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979, 63. o.

Therese fellép (Canetti: Káprázat 4)

     Nem tudom, kitől olvastam a következő megállapítást: „Az ember vagy férfi vagy nő” (1) Lehet hogy a Biblia első lapjain találkoztam vele? „Teremte Isten Embert az ő képére (…) férfiúvá és asszonyi állattá teremté őket” (2) Hogy miként függ össze nem és jellem, azt Otto Weininger kutatta a múlt század elején nagy buzgalommal. (3) Az ő összevetésében a nők sajnos a rövidebbet húzzák. 

     Therese ösztönlény. Mint feleség, már a birtokon belül, hadjáratot indít Kien ellen a vagyonért. Kien egyedüli eszköze a szellemi, a műveltségbeli fölény. Theresének viszont van egy lapát tenyere. 

Freud, aki ellen C. hadakozott, hu.wikiquote.org

     Kien apróhirdetéssel keresett új házvezetőnőt. A réginél eltűnt egy könyv. Így talált Theresére, aki egy ügyes mondattal - „Rendnek kell lennie” – megnyerte magának Kient. Rájött arra, hogy Kiennek a könyvek szolgálata a legfontosabb, nem a külső: (Therese) „kikeményített kék szoknyája a szőnyegig ért, nem látszott ki alóla a lába. Feje ferdén ült a nyakán. Füle lapátszerűen széles volt, és elállt. Mivel jobb füle a vállát súrolta, sőt egy része nem is látszott, a bal annál nagyobbnak tűnt. Ha járt vagy beszélt, billegett a feje. Két válla felváltva szolgáltatta hozzá a kísérőzenét.” (K, 22) A legjellemzőbb a kikeményített, kék szoknya, mely mint a kagyló héja, őrizte titkát.

     Persze minden szereplő önmagáról alkotott képe eltér a valóságostól, Therese sokkal szebbnek, vonzóbbnak és fiatalabbnak képzelte magát. (Kien 40, Therese 57 éves.) Mindenkit megvetett. A maga módján éppolyan embergyűlölő volt, mint Kien. Ugyanakkor szeretett volna magának egy férjet szerezni, aki tekintélyes férfiú, és kellő vagyonnal rendelkezik. Szeretett volna feljebb lépni a társadalmi ranglétrán. (Ebben Fischerléhez hasonlít, aki tényleg legalul van.) A könyvmoly Kienről megvan a véleménye: „… az ilyen ember bolond, el kell venni tőle a pénzét, nehogy elpocsékolja, aztán fusson, amerre lát.” (K, 32-33) 

     A Konfucius, a házasságkövető c. fejezetben olvashatunk Kien álmáról, amikor is „Az ég fekete volt, és zsebre tette minden csillagát.” Baljós előjel. Kien álma nagy félelemről tanúskodik: elvehetik tőle a könyveit. (4) Az álombeli fogoly felhasított mellkasából könyvek hullanak ki, „… ragacsos lángok kapnak beléjük. A vér felgyújtotta a máglyát, tűzbe vesznek a könyvek. (…) tűz nyaldossa a papírt, segítségért kiált minden lap, metsző sikoly száll fel minden oldalról. Kien kinyújtja karját a lobogva lángoló könyvek felé.” (K, 37) 

     Felriadva Kien elemezgeti álmát. Felidézi, mi foglalkoztatta a közelmúltban: az alexandriai könyvtár leégése, Michelangelo Utolsó ítélete a Sixtus-kápolnában, egy középkori fametszet, de valójában Therese áll e félelem mögött, s az egész könyv (500 oldal) ennek a rémálomnak beteljesüléséről szól. Freudot, mint a patás ördögöt, átmenetileg el lehet űzni, de hiába, visszatér. 

     Kien tökéletesen félreismeri Theresét. Nem csoda, hisz Konfucius az ő mentora, vitapartnere, soha nem beszélgetett hús-vér emberekkel. Ezért beszél úgy Thereséről, mintha a megváltóról szólna: „… egyszerre csak jön egy ember, akiben a szikrája sincs a műveltségnek, de tapintatossága, a szíve, a méltósága, az embersége nagyobb, mint az enyém, meg a tied, meg az egész tudós-iskoládé.” (K, 45) Hiába figyelmezteti Konfucius: „Vedd szemügyre az emberek természetét, figyeld meg cselekedeteik okait, vizsgáld, miben lelnek kielégülést. Mennyire el tud rejtőzni az ember! Mennyire el tud rejtőzni az ember!” (K, 46) 

Két lábjegyzet 

    Az első: Heine már 1821-ben az Almansor című drámájában megjósolta: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak égetni.” 

     A második: a 100 évvel ezelőtt született Ray Bradbury szintén rajongott a könyvekért, s megrettent, amikor 1935-ben Berlin utcáin könyveket égettek. Később ezt írta: „Nem szükséges könyveket égetni ahhoz, hogy a kultúra megsemmisüljön. Elég távol tartani az embereket attól, hogy olvassanak.” 

(Die Welt, 2020. 08. 25) 

1. Eszembe jutott: Otto Weininger lehet szerző. Hozzáteszi: ma már inkább az a kérdés, hogy vajon mennyire férfi vagy nő valaki. 

2. Cároli Gáspár fordítása. (Így írja nevét a Vizsolyi Biblia fordítója.) Állat = az áll, létezik igéből alakult származékszó. Cároli a ’lény’, ’lényeg’, ’személy’ jelentésében használja. Vö.: „az Isten lelki állat” (János, IV. 24) 

3. Otto Weininger: Geschlecht und Charakter, Wilhelm Braumüller, Wien und Leipzig, 1903. Magyarul: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, Dávid Andrea fordítása 

4 Ildikó Hidas: Die Sprache der Träume, in: Német Filológiai Tanulmányok XXVIII., Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007, 275. old.

Idilli kezdet (Canetti: Káprázat 3)

     Egy barátságos párbeszéddel kezdődik a regény, melyet Kien professzor folytat egy kilenc éves kisfiúval. Meglepetésére a fiú éppenséggel a kínai kultúra iránt érdeklődik, mely a professzor szakterülete. Azt hinnénk elsőre, milyen közvetlen ember ez a prof, mennyire tud bánni a tudásra éhes fiúcskával. De gyorsan kiderül, megbánja, hogy „minden kényszerítő ok nélkül beszélgetésbe elegyedett”. (K, 7) Hiszen egyébként senkivel sem szokott beszélgetni. 

     Az egyedül élő tudós a gyermeknevelésről gondolkodva elsősorban a kulturális veszélyeket látja. Ha a szülő nem elég óvatos, akkor a gyermek áldozatul esik az értéktelen irodalomnak. A könyvesboltok kirakatában látható könyvek hitványak, csupa vacak, ocsmány kacat, szennyirodalom. A gyermekre a professzor mint leendő tudósra tekint, akinek tulajdonképpen elzártan, egy magánkönyvtárban kellene felnevelkednie. Büszkén vallja, hogy egyedül neki van komolyan veendő magánkönyvtára, mely szükséges a gyermek szellemi növekedéséhez. További probléma lenne a gyermek ellátása, felügyelete. Erre való az anya.”S még ha egy anya csak anya volna! De hát melyik éri be tulajdonképpeni szerepével? Fő szakmájában mindegyik nő, és olyan igényeket támaszt, amilyeneknek kielégítésére becsületes tudós még álmában sem gondolhat” (K, 9) 

     Franz Metzger, a kisfiú, később hiába próbálja beváltani az ígéretet, Therese, a házvezetőnő durván elküldi. Ez a parancs. Kien is meghazudtolja a fiút: 

     „ – Hazudik. Nem ígértem semmit. Csak azt mondtam, hogy mutatok neki képeket Kínáról meg Indiáról, ha majd egyszer ráérek. De én sosem érek rá! Küldje el!” 

     Az ígéret visszavonva. Pedig akkor, ott, a könyvesbolt előtt önmagára ismert a fiúban. Ugyanaz a könyvek iránti szenvedély indította arra, hogy titokban egy éjszaka bent maradjon egy könyvesboltban. Képzelete már ekkor túlságosan erős volt: „Tízezer könyv, és mindegyiken egy kísértet kuporog. Azért van ilyen csend. Néha hallotta, amint lapoznak. Éppoly gyorsan olvasnak, mint ő.” (11 o.) 

      Önéletrajzi elem: a kisgyerek Canetti is zseblámpával olvasott éjszaka a takaró alatt . Testvérei olykor nagy diadalordítással lerántották róla a takarót. Édesanyjuk ilyenkor bejött, és elkobozta a könyvet. 

     Egy későbbi fejezetben megtudunk még valamit Kien gyermekkoráról. Így jobban megértjük, miért lett ő olyan, amilyen. Miután lezuhant a (könyvtári) létrájáról, s betegágyában feküdt, feléledtek emlékei: „… már gyermekkorában is gyenge lábakon állt”. A tornaórán olyan gyengén teljesített, hogy az már természetellenesnek tűnt. Társai elgáncsolták, télen hóemberbe építették… De a többi tárgyból viszont kiválóan teljesített. A könyvek vigasztalták. Nem csoda, hogy könyvemberré vált, a könyvek lettek társai, barátai. 

     Kien csak a múltban talál magához hasonló szellemeket: Mong-ce, a kínai filozófus vagy Konfucius. Ilyenekkel társalgott. Ahogy a könyvek között is vannak arisztokraták, illetve közönséges népek, úgy az emberi világban is léteznek kiemelkedő szellemóriások és hétköznapi figurák…

     A könyvek esetében a külső is fontos, vigyázni kell rájuk: „… semmit sem gyűlölt jobban, mint a piszkos könyveket.” (K, 7.) Lehet, hogy a könyvekre kíváncsi fiú egyszer sinológus lesz, de „a kisfiúk általában futballoznak, a felnőttek pénzt keresnek, szabad idejükben szeretkeznek. Hogy nyolc órát alhassanak, nyolcat meg semmittevéssel tölthessenek el, a többit valamilyen gyűlölt munkára áldozzák. Nem a hasukat, hanem az egész testüket avatták istenükké.” (K, 9.) 

     Kien nemcsak a szellem embere, hanem a jellemszilárdság mintaképe is. Nem enged semmi külső csábításnak. A jellem általános funkciója Wilhelm Reich korabeli pszichológus meghatározása szerint „az ingerek elleni védekezés és a lelki egyensúly biztosítása.” (2) 

     Kien iszonyodott a hazugságoktól, bár néha, mint látjuk, megbicsaklik. Tudományával is az igazságot szolgálta. Ez azonban csak úgy lehet, ha elzárkózunk az emberektől. „ A mindennapok: hazugságok felszínes zűrzavara. Ahány járókelő, annyi hazug. Ezért is nem néz rájuk. Ugyan kinek volna a tömeget alkotó rossz ripacsok közül olyan arca, mely megragadná? (…) Az ő becsvágya a jellem szilárdsága volt. Nem csak egy hónapig, nem is egy évig: egész életében ugyanaz maradt. A jellem, ha van, meghatározza a külsőt is. Kien, mióta az eszét tudja, magas és nagyon sovány. (…) az arca keskeny, szigorú és csontos…” (K, 12) 

     Napirendje mindig a megszabott rend szerint zajlott. 6-kor kelt, 7-kor indult el sétálni, 8-kor kezdődött a munkája, éjfélkor feküdt le. Számtalan ősrégi kínai, hindu és japán szöveg megfejtése neki volt köszönhető. Leveleket írt néha, de személyesen nem találkozott senkivel. Tanítani sem tanított. Tudta, hogy az ő követelményei teljesíthetetlenek: fejében egy második könyvtár van.

(1) Elias Canetti: Első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007/1, 29. old. ford.: Halasi Zoltán
(2) Wilhelm Reich: Charakteranalyse, Saját kiadás, Bécs, 1933, 218. old.

Kis Canetti-életrajz (Canetti: Káprázat 2)

     Ki volt tulajdonképpen Elias Canetti? Nem árt néhány eligazító mondat. Canetti 1905-ben a bulgáriai Ruszcsukban született (németesen Rustschuk, ma már Ruszénak nevezik). A Duna menti, festői kisváros korábban az Oszmán Birodalom fennhatósága alá tartozott, de 1878-tól már a részben független Bulgária része. Canetti ősei spanyol zsidók, szefárdok voltak, akik megőrizték nyelvüket, a ladinót, a spanyol nyelv egy régies változatát. (1) 

     A nagyapa neve szintén Elias Canetti, az apa Jacques Canetti (1881, Adrianopel {a mai Edirne} – 1912, Manchester. Az anya: Mathilde Arditti (1888, Ruszcsuk – 1937, Párizs) 

Szülőháza, flickr.com

     A sokágú kereskedő család legfiatalabb hajtása a mi Canettink apjának, Jacques Canettinek a vezetésével 1911-ben Manchesterbe tette át székhelyét. Már éltek ott Ardittiek - előőrsként. Ha végigolvassuk Canetti önéletrajzát, akkor az első két kötetből világosan kitűnik, hogy a fiatalabb nemzedék úgy érezte, valamiképpen el kell szakadnia az apáktól, a családtól, bármennyire fájdalmas is ez a küzdelem. Ez a legifjabb Eliasra is igaz lesz. Jellemző „apróság”, hogy a nagyapa megátkozza fiát, Canetti apját, amikor az kitartóan Angliába készül. (Nem Kafka jut eszébe mindenkinek? Az ítélet!) Természetesen a kisfiúnak (még csak 6 éves) villámgyorsan meg kellett tanulni angolul: ezen a nyelven kezdte el iskoláit. 

     Majd az apa korai halála után (31 éves volt csupán) az anya a gyermek Canettivel és testvéreivel (Nissim és Georg) Bécsbe költözött. Ez érthető: a szülők mindketten Bécsben tanultak ifjúkorukban, egymás közt is németül beszéltek. S a még mindig kisfiúnak erőltetett menetben el kellett sajátítania a német nyelvet. Ehhez jött 1915-ben a reálgimnázumban a latin. Bécsből 1916-ban Zürichbe vezetett az útjuk. Nem csoda: a háború vége felé Otto Wagner már éhezett, Klimt és Schiele a spanyolnátha áldozata lett. A gyermek Canetti Zürichben írta első irodalmi művét, egy 5 felvonásos drámát Junius Brutus címmel. Itt érezte magát legjobban, egy panzióban, ahol csupán lányok laktak. 

     A háború után, 1921-ben Frankfurtba költözött az egész család. Canettinek nem esett jól a csere: mintha a paradicsomból űzték volna ki. Ráadásul Németországot ekkoriban a gazdasági válság és az infláció sújtotta. Itt is a reálgimnáziumba iratkozott be, s a kémiát kapta meg mint új tantárgyat. Itt találkozott először a „tömeggel”, amikor Walter Rathenaut szélsőjobboldaliak meggyilkolták, s a munkások tüntettek. Canetti a járdán álldogált, s szeretett volna közéjük tartozni. 

     Itt tette le az érettségit. Roppant érdekes lenne többet tudni azokról a témákról, melyeket az akkori tanárok adtak fel. Canetti gondolkodásmódja, érvelésének ismertetőjegyei már ezekben az iskolai fogalmazásokban is jelen van. Lásd az ilyen karakteres mondatokat: „Az ember hordában élő állat. Az emberi hordát népnek nevezzük.” (2) Ne felejtsük el, hogy a világháború nem olyan régen ért véget. 

A visszaköltözés Bécsbe 1924-ben újra fordulatot hozott Canetti életében. Elkezdte tanulmányait az egyetemen, kémiát tanult, engedve az anyai nyomásnak, hogy olyanba fogjon, amiből meg tud élni. Ekkor lett Karl Kraus feltétlen híve. A neves publicistának 1924. ápr. 17-én volt a 300. felolvasása a Konzerthausban. Canetti ismerkedett meg későbbi feleségével, Vezával, azaz Venetiana Taubner-Calderonnal. Az anya Rachel Calderon, (szintén szefárd ősökkel rendelkezett), az apa Hermann Taubner, a második férje, ekkor már halott volt. Veza 8 évvel volt idősebb Canettinél. Közös nyelvük a ladino volt. Kapcsolatuk 1925-ben vált igazi szerelemmé. Veza nagyban „segítette” Canettit abban, hogy saját lábára álljon, függetlenedjen anyjától, ha anyagilag ez még nem is volt lehetséges. 

     Canetti a kémia mellett képezte magát: zenei téren Beethoven volt a nagy élmény, a képzőművészet sem maradhatott el (Klimt). Bécsben ez nem volt nehéz, ahol, mint mondják, itt még az utca is kultúrával volt kikövezve… A vizsgáit a még mindig török állampolgár (ez szerepel a diplomán is) „az akadémiai szabályoknak tökéletesen megfelelően” tette le, filozófiából kitűntetéssel szerepelt Heinrich Gomperznél. (1929) Ettől kezdve kémiával nem foglalkozott többé, de megjegyezte, hogy a természettudomány fegyelmezetté tette gondolkozását. 

     Önállósodásának következő állomása az volt, hogy barátjával, Hans Asriellel kirándulást tervezett a Karwendel hegységbe. Anyja nem akarta elengedni, arra hivatkozva, hogy ez költséges lenne. Canetti föllázadt, s nagy nehezen elérte célját. Itt a hegyekben mélyedt el Freud egyik könyvében (Tömegpszichológia és én-analízis, 1921). Mathilde Nissimmel és Georggal együtt hamarosan Párizsba költözött. Talán Veza volt szemében a tüske, aki: „elvette tőle az anyját, sőt összetörte, tervszerűen, tudatosan, szisztematikusan, rafináltan, lépésről lépésre eltörölte a régi anyaképet, és újat festett (…) gyűlölöm és megvetem Vezát” (Idézet Mathilde leveléből) Írt ő ennél még különbet is. Amikor Canetti 1927-ben Párizsba utazott látogatóba, ki kellett találnia más nőket Veza helyett. 

Hazafele Straßburg és Colmar voltak a megállói, az utóbbiban az Isenheimi oltárt akarta látni. Grünewald – eredetiben! „Az Isenheimi oltárral való találkozásról könyvet kellett volna írni, ha nem írtam volna meg: a Káprázatot. Ha szememre vetik, hogy könyvem sivár és kegyetlen, válaszként csak azt mondhatom el, hol tanultam ezt.” (3) 

Az Isenheimi oltár, hu.wikopedia.org

     1927 máj. 5-én költözött Hackingba, a Hagenberggasse 47-be. 1933 nov. 24-ig lakott itt, ez volt Bécsben a leghosszabb ideig otthona. Itt fejezte be tanulmányait, s itt kezdte el írni első nagy művét. (4) 

1. A ladino alapja a későközépkori kasztíliai nyelv. Ehhez kapcsolódik a héber, török, görög hatás. Héber betűkkel írták. Volt irodalma.

2. Id.: Sven Hanuschek: E. C., Hanser, 2005, 84.o.

3. Uo.: 131. o. 

4. Uo.: 134. o.

Miért a Káprázat ? (Canetti: Káprázat 1)

      

     "Egyedül az őrültek az igazi egyéniségek, a valódi jellemek, a maguk tökéletes egyoldalúságában, becsületességüket, akaraterejüket még egy Napóleon is megirigyelhetné. (Georges) Ismert köztük sziporkázó szatirikusokat, minden írónál tehetségesebbeket; ötleteik soha nem kerültek papírra..." 

                                                                                                                            (Káprázat, 448)

    Amikor a steinhofi Wagner-templomról szóló kis írásomat befejeztem, azt a házi feladatot adtam magamnak, hogy el kell olvasnom Elias Canetti Káprázat c. regényét. Egy mondat miatt: „Mindennap átláttam a Steinhofra, ahol hatezer őrült élt; ez a látvány ösztönzött munkára. Bizonyos vagyok benne, hogy ha nincs ez a szoba, soha nem írom meg a Káprázatot.” (1) Canetti ugyanis a Tiergarten melletti Hagenberggasséban vett ki szobát.

     Canettiról korábban nem tudtam semmit, csak annyit, hogy Nobel-díjat kapott, az indoklás szerint „tág horizontú, eszmékben gazdag, nagy művészeti erejű” írói munkásságáért (1981). A jelöltek között ott volt Gabriel Garcia Márquez is. (Bosszankodott is, hogy nem ő kapta: „Canetti nem is létezik!”)

     Igaz, Canetti első könyve, a Káprázat, nagyon régen jelent meg, 1935-ben. Nemigen vettek róla tudomást. Német nyelvterületen csupán a 1963-as, harmadik kiadás (Hanser, München) keltett feltűnést, de előtte a két angol nyelvű angol változat (1946, 1947) már megtette hatását. 

     Nem könnyű olvasmány. A kiemelkedő művek rendszerint próbára teszik az olvasót, s néha nagyon nehéz eldönteni, hogyan értelmezzünk bizonyos szituációkat, jellemeket, cselekedeteket. Canetti ugyanis belesűrítette könyvébe a század összes problémáját, s a könyvégetéssel előrevetítette az elkövetkezendőket. Lehet-e elzárkózni az adok-kapok harcba vesző, önmagát elveszejtő világtól? Ez a fő kérdése Kien professzor tragikus történetének. A válasz: nem.

     A vaskos regény után következtek a drámák, esszék (a legnagyobb szabású a Tömeg és hatalom c. óriásesszé), önéletrajzának három olvasmányos kötete, s végül a Feljegyzések, mely az Összes művek két kötetében 1000 oldalt tesz ki. (Hanuschek szerint a még ki nem adottaknak tizede. (2) )

     Canetti több írásában is foglakozott a Káprázat keletkezésével. A külső körülmények közül azt emeli ki, hogy a Lainzer Tiergarten felé vezető Hagenberggasséban, egy szép villa felső szintjén vett ki egy szobát. (1927) Innen jó kilátás nyílt a szemben lévő magaslatra, a Steinhofra. Láthatta az Otto Wagner-templom arany kupoláját, s a fallal körülvett elmegyógyintézet pavilonjainak sorát. Háziasszonyáról mintázta Therese alakját, de csak a külsejét! 

     Szintén meghatározó élmény volt a bécsi munkásfelkelés, az a dráma, amikor a munkások összecsaptak a rendőrséggel. Ennek következtében 89 halott feküdt Bécs utcáin. Canetti is résztvevője volt a tüntetésnek, melynek során fölgyújtották az Igazságügyi Palotát.
     A tömeg és a hatalom viszonya egész életében foglalkoztatta. Jóllehet a regény szereplőit bezárja egy térbe és önmaguk kalodájába, van egy "tömegjelenet" is a regényben, mely fölöttébb komikus és ugyanakkor tragikus vonásokat mutat. Ha jól sejtem, ezt nevezzük groteszknek. Amikor a főhős pszichiáter testvére, Georges, Párizsból megérkezik, már nem tud segíteni, az egész konstrukció összeomlik.

     De legfontosabb élménye Berlin volt. 1928-ben a nyári szünetben érkezett meg a városba. Itt Wieland Herzfelde, a Malik Kiadó alapítója bízta meg Sinclair egyik regényének a fordításával. Bécsben magányos volt, itt olyanok vették pártfogásukba, mint Georg Grosz, Iszaak Babel vagy Bertold Brecht: „Egyfelől teljes izgalomban tartott a féktelen megismerési vágy, másfelől ugyanennek az eredménye rémülettel töltött el. (…) Soha azelőtt nem éreztem úgy, hogy ennyire közel lennék a világhoz, ennyire közel minden részlethez, és ez a világ, ami fölött nem tudtam úrrá lenni, három hónapig az őrültek világának tűnt a szememben.” (3) 1929 nyarán újra Berlinbe jött, majd letette vizsgáit, s a Hagenberggasséban, az őrültek városával szemben szobájának falára felszögezte a Sixtus-kápolna mennyezetének képeit, s elkezdte tervezni regényeit. Eredetileg nyolc regényt és nyolc karaktert tervezett. Számára mindig is a jellemek voltak a fontosak. Az volt a kiindulópontja, hogy a világ nem ábrázolható egységes nézőpontból: szélsőséges karaktereket kell kitalálnia, s egymás mellé állítania. Az utolsó lett volna a "könyvmoly", de a végén összevonta a kéziratot, s így született meg 1931-ben a Káprázat. Kiadni nem volt könnyű, de a kéziratok türelmesek. 

     Canetti megjegyzi, hogy a 8. fejezet írása közben kezdte el olvasni Kafka Átváltozását, mely nagy hatással volt regényére. (Az átváltozás ugyanazt fejezi ki: az egyéniség megsemmisülését, csupán lényegesen rövidebben.) Kafka mellett Karl Kraust, Musilt és Brochot nevezte meg stockholmi beszédében, mint számára legfontosabb írókat. (4.) 

     A művészet persze időnként felborzolja a kedélyeket. Erre volt példa valamikor a Hernani csatája, később a szimbolisták újításai, illetve az avantgárd művészet. De a művészet csupán "utánozza" a valóságot. Emlékezetes, hogy amikor Picassónak szemrehányást tettek a Guernica c. festménye miatt, mondván: Picasso, mit csinált maga? A festő így válaszolt: Uraim, ezt önök tették! 

1. Sven Hanuschek írta meg Canetti első, minden részletre kiterjedő életrajzát. 

2. Canetti: Az első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007, 01

3. Uo. 

4. Sven Hanuschek,: E. C., Hanser, 2005, 611. old