Egy barátságos párbeszéddel kezdődik a regény, melyet Kien professzor folytat egy kilenc éves kisfiúval. Meglepetésére a fiú éppenséggel a kínai kultúra iránt érdeklődik, mely a professzor szakterülete. Azt hinnénk elsőre, milyen közvetlen ember ez a prof, mennyire tud bánni a tudásra éhes fiúcskával. De gyorsan kiderül, megbánja, hogy „minden kényszerítő ok nélkül beszélgetésbe elegyedett”. (K, 7) Hiszen egyébként senkivel sem szokott beszélgetni.
Az egyedül élő tudós a gyermeknevelésről gondolkodva elsősorban a kulturális veszélyeket látja. Ha a szülő nem elég óvatos, akkor a gyermek áldozatul esik az értéktelen irodalomnak. A könyvesboltok kirakatában látható könyvek hitványak, csupa vacak, ocsmány kacat, szennyirodalom. A gyermekre a professzor mint leendő tudósra tekint, akinek tulajdonképpen elzártan, egy magánkönyvtárban kellene felnevelkednie. Büszkén vallja, hogy egyedül neki van komolyan veendő magánkönyvtára, mely szükséges a gyermek szellemi növekedéséhez. További probléma lenne a gyermek ellátása, felügyelete. Erre való az anya.”S még ha egy anya csak anya volna! De hát melyik éri be tulajdonképpeni szerepével? Fő szakmájában mindegyik nő, és olyan igényeket támaszt, amilyeneknek kielégítésére becsületes tudós még álmában sem gondolhat” (K, 9)
Franz Metzger, a kisfiú, később hiába próbálja beváltani az ígéretet, Therese, a házvezetőnő durván elküldi. Ez a parancs. Kien is meghazudtolja a fiút:
„ – Hazudik. Nem ígértem semmit. Csak azt mondtam, hogy mutatok neki képeket Kínáról meg Indiáról, ha majd egyszer ráérek. De én sosem érek rá! Küldje el!”
Az ígéret visszavonva. Pedig akkor, ott, a könyvesbolt előtt önmagára ismert a fiúban. Ugyanaz a könyvek iránti szenvedély indította arra, hogy titokban egy éjszaka bent maradjon egy könyvesboltban. Képzelete már ekkor túlságosan erős volt: „Tízezer könyv, és mindegyiken egy kísértet kuporog. Azért van ilyen csend. Néha hallotta, amint lapoznak. Éppoly gyorsan olvasnak, mint ő.” (11 o.)
Önéletrajzi elem: a kisgyerek Canetti is zseblámpával olvasott éjszaka a takaró alatt . Testvérei olykor nagy diadalordítással lerántották róla a takarót. Édesanyjuk ilyenkor bejött, és elkobozta a könyvet.
Egy későbbi fejezetben megtudunk még valamit Kien gyermekkoráról. Így jobban megértjük, miért lett ő olyan, amilyen. Miután lezuhant a (könyvtári) létrájáról, s betegágyában feküdt, feléledtek emlékei: „… már gyermekkorában is gyenge lábakon állt”. A tornaórán olyan gyengén teljesített, hogy az már természetellenesnek tűnt. Társai elgáncsolták, télen hóemberbe építették… De a többi tárgyból viszont kiválóan teljesített. A könyvek vigasztalták. Nem csoda, hogy könyvemberré vált, a könyvek lettek társai, barátai.
Kien csak a múltban talál magához hasonló szellemeket: Mong-ce, a kínai filozófus vagy Konfucius. Ilyenekkel társalgott. Ahogy a könyvek között is vannak arisztokraták, illetve közönséges népek, úgy az emberi világban is léteznek kiemelkedő szellemóriások és hétköznapi figurák…
A könyvek esetében a külső is fontos, vigyázni kell rájuk: „… semmit sem gyűlölt jobban, mint a piszkos könyveket.” (K, 7.) Lehet, hogy a könyvekre kíváncsi fiú egyszer sinológus lesz, de „a kisfiúk általában futballoznak, a felnőttek pénzt keresnek, szabad idejükben szeretkeznek. Hogy nyolc órát alhassanak, nyolcat meg semmittevéssel tölthessenek el, a többit valamilyen gyűlölt munkára áldozzák. Nem a hasukat, hanem az egész testüket avatták istenükké.” (K, 9.)
Kien nemcsak a szellem embere, hanem a jellemszilárdság mintaképe is. Nem enged semmi külső csábításnak. A jellem általános funkciója Wilhelm Reich korabeli pszichológus meghatározása szerint „az ingerek elleni védekezés és a lelki egyensúly biztosítása.” (2)
Kien iszonyodott a hazugságoktól, bár néha, mint látjuk, megbicsaklik. Tudományával is az igazságot szolgálta. Ez azonban csak úgy lehet, ha elzárkózunk az emberektől. „ A mindennapok: hazugságok felszínes zűrzavara. Ahány járókelő, annyi hazug. Ezért is nem néz rájuk. Ugyan kinek volna a tömeget alkotó rossz ripacsok közül olyan arca, mely megragadná? (…) Az ő becsvágya a jellem szilárdsága volt. Nem csak egy hónapig, nem is egy évig: egész életében ugyanaz maradt. A jellem, ha van, meghatározza a külsőt is. Kien, mióta az eszét tudja, magas és nagyon sovány. (…) az arca keskeny, szigorú és csontos…” (K, 12)
Napirendje mindig a megszabott rend szerint zajlott. 6-kor kelt, 7-kor indult el sétálni, 8-kor kezdődött a munkája, éjfélkor feküdt le. Számtalan ősrégi kínai, hindu és japán szöveg megfejtése neki volt köszönhető. Leveleket írt néha, de személyesen nem találkozott senkivel. Tanítani sem tanított. Tudta, hogy az ő követelményei teljesíthetetlenek: fejében egy második könyvtár van.
(1) Elias Canetti: Első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007/1, 29. old. ford.: Halasi Zoltán
(2) Wilhelm Reich: Charakteranalyse, Saját kiadás, Bécs, 1933, 218. old.
