Sámson - kidobva (Canetti: Káprázat 5)

    Rembrandt: Sámson megvakítása, Städel, Frankfurt am Main

     Kien és Therese esküvője, mert a végzet ezt is sínre tette, meglehetősen szegényes volt. Vendégeket nem hívtak, nem is volt kit. Egy vén hordár és egy kedélyes suszter volt a tanú, akik mintha Gogol elbeszéléséből léptek volna elő. Kien figyelmetlen, esetlen volt, külseje, ruházata elhanyagolt. Therese lehetetlenül viselkedett, a villamoson (!) hangosan adta tudtára mindenkinek, hogy gyereket nem akarnak. Kétségtelen, Therese nem volt az a kimondott anyatípus, inkább szajha, ha figyelembe vesszük Weininger osztályozását. (1) 

     A nászéjszaka is balul ütött ki. Kien a díványt, az egyetlen fekvőhelyet, telerakta könyvvel. Természetesen kitört a háború, s az elkövetkező napokban Therese, először csak bútorvásárlással, egyre nagyobb teret foglalt el a lakásban. Kien, hogy ne is lássa őket, behunyta a szemét. Igen, akkor nem is léteznek. Megtanult vakon járni. Csupán olvasásra és írásra nyitotta ki a szemét. Mindenbe beletörődött, hisz: „A tudós ereje abban rejlik, hogy saját szakterületére korlátozza kételkedését. Itt aztán szabadjára engedi, mint valami szakadatlan, makacs hullámverést; egyebekben és egészében meghajlik az éppen uralkodó nézeteknek.” (K, 69) Ez a fajta szemlélet nyit utat minden erőszaknak. (2) 

     Költői és filozofikus sorokkal zárul ez a fejezet: „A vakság fegyver az idő és a tér ellen; létünk nem egyéb, mint irtózatos vakság, leszámítva azt a keveset, amit szűkös – jellegüket, hajtóerejüket tekintve egyaránt szűkös – értékszerveinkkel felfogunk.” Vagy: „Esse percipi, a lét – érzékelés, amit nem érzékelek, nem létezik. Jaj a gyönge teremtményeknek, akik úgy járnak-kelnek, néznek-látnak, ahogy éppen esik!” (K, 72-73) 

     A vakság motívuma átszövi az egész regényt. (Mi egyéb a műalkotás, mint szövevény, melynek rendjét érdemes fölfedezni?) Már az első fejezetben felbukkan egy állítólagos vak ember, akinek a sapkájába egy fiú pénz helyett gombot dobott. Később a „vak” végzetes szerepet játszik a középső részben. 

     S ha már a vakság szóba jött, meg kell említeni Rembrandt festményét is, mely a Sámson megvakítása címet viseli. Annál is inkább, mert Canetti A hallás iskolájában (önéletrajzának 2. kötete) külön fejezetet szentel a képeknek, s elsősorban a Sámson megvakításának. Canettinél minden személyes élmény: Frankfurtban látta a képet, a Städelben. Külön érdekesség, hogy a város egy bécsi gyűjteményből vásárolta meg 1905-ben. Hál’ istennek Canetti önéletrajzának csak az eredeti, német nyelvű változata van a kezemben, s itt a fejezetnek és a képnek a címe: Simsons Blendung, azaz Sámson megvakítása. Ez megegyezik a mi regényünk címével: Die Blendung, magyarul Káprázat. Sárközy Elga adta a regénynek ezt a címet – helyesen, de jó tudni, hogy a szónak van egy ilyen jelentése is: megvakítás. Rembrandt azt a jelenetet ábrázolja, amikor Sámsont (Kient) brutális kegyetlenséggel megvakítják. A háttérben – ollóval és a levágott hajjal – Delila (Therese). Nem erről van szó a regényben is? Itt Therese az áruló, aki miatt Kien vaknak tetteti magát, s a pusztulásba rohan. Ne kerteljünk, szellemes, de kegyetlen regényt írt Canetti. A Káprázat csupa erőszak, halál, gyűlölet, bosszúállás. Mindez természetesen családon belül, ahogy a nagy klasszikusoknál is (lásd: Szophoklész) 

     Kien megverve, összetörve az utcára kerül. 

1. Otto Weininger: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, ford.: Dávid Andrea, 175. o.

2. Széll, Zsuzsa: Ichverlust und Scheingesellschaft, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979, 63. o.

Therese fellép (Canetti: Káprázat 4)

     Nem tudom, kitől olvastam a következő megállapítást: „Az ember vagy férfi vagy nő” (1) Lehet hogy a Biblia első lapjain találkoztam vele? „Teremte Isten Embert az ő képére (…) férfiúvá és asszonyi állattá teremté őket” (2) Hogy miként függ össze nem és jellem, azt Otto Weininger kutatta a múlt század elején nagy buzgalommal. (3) Az ő összevetésében a nők sajnos a rövidebbet húzzák. 

     Therese ösztönlény. Mint feleség, már a birtokon belül, hadjáratot indít Kien ellen a vagyonért. Kien egyedüli eszköze a szellemi, a műveltségbeli fölény. Theresének viszont van egy lapát tenyere. 

Freud, aki ellen C. hadakozott, hu.wikiquote.org

     Kien apróhirdetéssel keresett új házvezetőnőt. A réginél eltűnt egy könyv. Így talált Theresére, aki egy ügyes mondattal - „Rendnek kell lennie” – megnyerte magának Kient. Rájött arra, hogy Kiennek a könyvek szolgálata a legfontosabb, nem a külső: (Therese) „kikeményített kék szoknyája a szőnyegig ért, nem látszott ki alóla a lába. Feje ferdén ült a nyakán. Füle lapátszerűen széles volt, és elállt. Mivel jobb füle a vállát súrolta, sőt egy része nem is látszott, a bal annál nagyobbnak tűnt. Ha járt vagy beszélt, billegett a feje. Két válla felváltva szolgáltatta hozzá a kísérőzenét.” (K, 22) A legjellemzőbb a kikeményített, kék szoknya, mely mint a kagyló héja, őrizte titkát.

     Persze minden szereplő önmagáról alkotott képe eltér a valóságostól, Therese sokkal szebbnek, vonzóbbnak és fiatalabbnak képzelte magát. (Kien 40, Therese 57 éves.) Mindenkit megvetett. A maga módján éppolyan embergyűlölő volt, mint Kien. Ugyanakkor szeretett volna magának egy férjet szerezni, aki tekintélyes férfiú, és kellő vagyonnal rendelkezik. Szeretett volna feljebb lépni a társadalmi ranglétrán. (Ebben Fischerléhez hasonlít, aki tényleg legalul van.) A könyvmoly Kienről megvan a véleménye: „… az ilyen ember bolond, el kell venni tőle a pénzét, nehogy elpocsékolja, aztán fusson, amerre lát.” (K, 32-33) 

     A Konfucius, a házasságkövető c. fejezetben olvashatunk Kien álmáról, amikor is „Az ég fekete volt, és zsebre tette minden csillagát.” Baljós előjel. Kien álma nagy félelemről tanúskodik: elvehetik tőle a könyveit. (4) Az álombeli fogoly felhasított mellkasából könyvek hullanak ki, „… ragacsos lángok kapnak beléjük. A vér felgyújtotta a máglyát, tűzbe vesznek a könyvek. (…) tűz nyaldossa a papírt, segítségért kiált minden lap, metsző sikoly száll fel minden oldalról. Kien kinyújtja karját a lobogva lángoló könyvek felé.” (K, 37) 

     Felriadva Kien elemezgeti álmát. Felidézi, mi foglalkoztatta a közelmúltban: az alexandriai könyvtár leégése, Michelangelo Utolsó ítélete a Sixtus-kápolnában, egy középkori fametszet, de valójában Therese áll e félelem mögött, s az egész könyv (500 oldal) ennek a rémálomnak beteljesüléséről szól. Freudot, mint a patás ördögöt, átmenetileg el lehet űzni, de hiába, visszatér. 

     Kien tökéletesen félreismeri Theresét. Nem csoda, hisz Konfucius az ő mentora, vitapartnere, soha nem beszélgetett hús-vér emberekkel. Ezért beszél úgy Thereséről, mintha a megváltóról szólna: „… egyszerre csak jön egy ember, akiben a szikrája sincs a műveltségnek, de tapintatossága, a szíve, a méltósága, az embersége nagyobb, mint az enyém, meg a tied, meg az egész tudós-iskoládé.” (K, 45) Hiába figyelmezteti Konfucius: „Vedd szemügyre az emberek természetét, figyeld meg cselekedeteik okait, vizsgáld, miben lelnek kielégülést. Mennyire el tud rejtőzni az ember! Mennyire el tud rejtőzni az ember!” (K, 46) 

Két lábjegyzet 

    Az első: Heine már 1821-ben az Almansor című drámájában megjósolta: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak égetni.” 

     A második: a 100 évvel ezelőtt született Ray Bradbury szintén rajongott a könyvekért, s megrettent, amikor 1935-ben Berlin utcáin könyveket égettek. Később ezt írta: „Nem szükséges könyveket égetni ahhoz, hogy a kultúra megsemmisüljön. Elég távol tartani az embereket attól, hogy olvassanak.” 

(Die Welt, 2020. 08. 25) 

1. Eszembe jutott: Otto Weininger lehet szerző. Hozzáteszi: ma már inkább az a kérdés, hogy vajon mennyire férfi vagy nő valaki. 

2. Cároli Gáspár fordítása. (Így írja nevét a Vizsolyi Biblia fordítója.) Állat = az áll, létezik igéből alakult származékszó. Cároli a ’lény’, ’lényeg’, ’személy’ jelentésében használja. Vö.: „az Isten lelki állat” (János, IV. 24) 

3. Otto Weininger: Geschlecht und Charakter, Wilhelm Braumüller, Wien und Leipzig, 1903. Magyarul: Nem és jellem, Kvintesszencia Kiadó, Debrecen, 2010, Dávid Andrea fordítása 

4 Ildikó Hidas: Die Sprache der Träume, in: Német Filológiai Tanulmányok XXVIII., Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007, 275. old.

Idilli kezdet (Canetti: Káprázat 3)

     Egy barátságos párbeszéddel kezdődik a regény, melyet Kien professzor folytat egy kilenc éves kisfiúval. Meglepetésére a fiú éppenséggel a kínai kultúra iránt érdeklődik, mely a professzor szakterülete. Azt hinnénk elsőre, milyen közvetlen ember ez a prof, mennyire tud bánni a tudásra éhes fiúcskával. De gyorsan kiderül, megbánja, hogy „minden kényszerítő ok nélkül beszélgetésbe elegyedett”. (K, 7) Hiszen egyébként senkivel sem szokott beszélgetni. 

     Az egyedül élő tudós a gyermeknevelésről gondolkodva elsősorban a kulturális veszélyeket látja. Ha a szülő nem elég óvatos, akkor a gyermek áldozatul esik az értéktelen irodalomnak. A könyvesboltok kirakatában látható könyvek hitványak, csupa vacak, ocsmány kacat, szennyirodalom. A gyermekre a professzor mint leendő tudósra tekint, akinek tulajdonképpen elzártan, egy magánkönyvtárban kellene felnevelkednie. Büszkén vallja, hogy egyedül neki van komolyan veendő magánkönyvtára, mely szükséges a gyermek szellemi növekedéséhez. További probléma lenne a gyermek ellátása, felügyelete. Erre való az anya.”S még ha egy anya csak anya volna! De hát melyik éri be tulajdonképpeni szerepével? Fő szakmájában mindegyik nő, és olyan igényeket támaszt, amilyeneknek kielégítésére becsületes tudós még álmában sem gondolhat” (K, 9) 

     Franz Metzger, a kisfiú, később hiába próbálja beváltani az ígéretet, Therese, a házvezetőnő durván elküldi. Ez a parancs. Kien is meghazudtolja a fiút: 

     „ – Hazudik. Nem ígértem semmit. Csak azt mondtam, hogy mutatok neki képeket Kínáról meg Indiáról, ha majd egyszer ráérek. De én sosem érek rá! Küldje el!” 

     Az ígéret visszavonva. Pedig akkor, ott, a könyvesbolt előtt önmagára ismert a fiúban. Ugyanaz a könyvek iránti szenvedély indította arra, hogy titokban egy éjszaka bent maradjon egy könyvesboltban. Képzelete már ekkor túlságosan erős volt: „Tízezer könyv, és mindegyiken egy kísértet kuporog. Azért van ilyen csend. Néha hallotta, amint lapoznak. Éppoly gyorsan olvasnak, mint ő.” (11 o.) 

      Önéletrajzi elem: a kisgyerek Canetti is zseblámpával olvasott éjszaka a takaró alatt . Testvérei olykor nagy diadalordítással lerántották róla a takarót. Édesanyjuk ilyenkor bejött, és elkobozta a könyvet. 

     Egy későbbi fejezetben megtudunk még valamit Kien gyermekkoráról. Így jobban megértjük, miért lett ő olyan, amilyen. Miután lezuhant a (könyvtári) létrájáról, s betegágyában feküdt, feléledtek emlékei: „… már gyermekkorában is gyenge lábakon állt”. A tornaórán olyan gyengén teljesített, hogy az már természetellenesnek tűnt. Társai elgáncsolták, télen hóemberbe építették… De a többi tárgyból viszont kiválóan teljesített. A könyvek vigasztalták. Nem csoda, hogy könyvemberré vált, a könyvek lettek társai, barátai. 

     Kien csak a múltban talál magához hasonló szellemeket: Mong-ce, a kínai filozófus vagy Konfucius. Ilyenekkel társalgott. Ahogy a könyvek között is vannak arisztokraták, illetve közönséges népek, úgy az emberi világban is léteznek kiemelkedő szellemóriások és hétköznapi figurák…

     A könyvek esetében a külső is fontos, vigyázni kell rájuk: „… semmit sem gyűlölt jobban, mint a piszkos könyveket.” (K, 7.) Lehet, hogy a könyvekre kíváncsi fiú egyszer sinológus lesz, de „a kisfiúk általában futballoznak, a felnőttek pénzt keresnek, szabad idejükben szeretkeznek. Hogy nyolc órát alhassanak, nyolcat meg semmittevéssel tölthessenek el, a többit valamilyen gyűlölt munkára áldozzák. Nem a hasukat, hanem az egész testüket avatták istenükké.” (K, 9.) 

     Kien nemcsak a szellem embere, hanem a jellemszilárdság mintaképe is. Nem enged semmi külső csábításnak. A jellem általános funkciója Wilhelm Reich korabeli pszichológus meghatározása szerint „az ingerek elleni védekezés és a lelki egyensúly biztosítása.” (2) 

     Kien iszonyodott a hazugságoktól, bár néha, mint látjuk, megbicsaklik. Tudományával is az igazságot szolgálta. Ez azonban csak úgy lehet, ha elzárkózunk az emberektől. „ A mindennapok: hazugságok felszínes zűrzavara. Ahány járókelő, annyi hazug. Ezért is nem néz rájuk. Ugyan kinek volna a tömeget alkotó rossz ripacsok közül olyan arca, mely megragadná? (…) Az ő becsvágya a jellem szilárdsága volt. Nem csak egy hónapig, nem is egy évig: egész életében ugyanaz maradt. A jellem, ha van, meghatározza a külsőt is. Kien, mióta az eszét tudja, magas és nagyon sovány. (…) az arca keskeny, szigorú és csontos…” (K, 12) 

     Napirendje mindig a megszabott rend szerint zajlott. 6-kor kelt, 7-kor indult el sétálni, 8-kor kezdődött a munkája, éjfélkor feküdt le. Számtalan ősrégi kínai, hindu és japán szöveg megfejtése neki volt köszönhető. Leveleket írt néha, de személyesen nem találkozott senkivel. Tanítani sem tanított. Tudta, hogy az ő követelményei teljesíthetetlenek: fejében egy második könyvtár van.

(1) Elias Canetti: Első könyvem: a Káprázat, in: 2000, 2007/1, 29. old. ford.: Halasi Zoltán
(2) Wilhelm Reich: Charakteranalyse, Saját kiadás, Bécs, 1933, 218. old.