Széchenyi Döblingben 1

     

Most

     Jó sokat gyalogoltunk, míg megtaláltuk az 1784-ben épült Henikstein villát, melyben Bruno Görgen 1830-ban megnyitotta „magántébolydáját”. Híres páciensei közé tartozott, Széchenyin kívül Nikolaus Lenau, a költő.   A legnagyobb magyar 1848 őszétől volt a döblingi szanatórium ápoltja és foglya. Az augusztusban bekövetkező idegösszeomlása juttatta ide. Szeptember elején Esztergomban, a hajóhídról a Dunába vetette magát: 

 „A hídnál egy, a dúltságtól megnyugodni látszó férfi támolyog ki a hintóból, aggódó tekintetektől kísérve és óvó kezektől támogatva. Egy villanásnyi idő, és a féltett valaki a korláton át a vízbe vetette magát. A szolgálatban levő matrózok a szárazra vonszolták.”  
                                 (Szállási Árpád: Egy orvosi feljegyzés Széchenyi Istvánról)

     Válságos napok voltak, Jókai szavával: „lélekcserélő idők”. Szeptember 3-ról 4-re virradó éjszakán a nádor ismertette az ún. Wessenberg-féle emlékiratot, melyben Bécs követelte a magyar függetlenség feladását és az áprilisi törvények visszavonását. Széchenyi összeomlik, lemond miniszteri posztjáról. Természetesen ekkor sem következett el a történelem vége, még Széchenyi számára sem. Nyolc év múlva fog újra megszólalni a Blickkel, illetve az Önismerettel, melynek befejező része a Nagy szatíra. De ekkor már nem alakította a korát szóval és tettel, mint amikor a Hitelt, Világot, és a Stádiumot fogalmazta, e „három – nem kézzel írt könyv”-et. 
                                                        (Arany János: Széchenyi emlékezete)

  Éveken át szinte bénultan sodorta magával a történelem folyója, melyből nem tudott biztos partra úszni.

     Sőtér István így fogalmazta meg tragédiáját:

     „ Életének tragédiáját abban kell látnunk, hogy az ország átalakítását csak az osztrák birodalom keretei közt merte elképzelni. Emiatt élete delén tudatos elszántsággal, végsőkig vitt önuralommal, magára kényszerített jeges következetességgel: az uralkodóházhoz hű, az osztrák birodalomtól nem elszakadó, sőt az osztrák segítségre igényt tartó politikus magatartását alakította ki, és tartotta fönn mindaddig, amíg a magatartás föltételei 1848. szeptember elején meg nem semmisültek. Vele együtt az ő léte is megsemmisült, de e megsemmisülés együtt járt a magára találással.”

     Ezt az újbóli magára találást az 1856-os év hozta el:

     „A Nagy szatíra felségsértő, osztrákellenes, Habsburg-gyűlölő indulatainak megállíthatatlan újra-újraéledése, szertelensége és leleményessége, a szarkazmus csaknem boldognak mondható megkönnyebbülésem minden tapintat és meggondolás fölényes félrevetése, az osztrák államrendszer és polgárosítás gyilkos bírálata (…) semmiféleképpen sem fér össze Széchenyi addigi politikai magatartásával. (…)  Ismerjük azonban a Naplói-t. (…) (Ezek) „első kötetei árulják el, hogy Széchenyi a pályakezdet korszakában az osztrák összbirodalomról, a Habsburgokról, a magyar nép sorsáról, bár kevesebb tapasztalattal, de ugyanúgy gondolkodott, mint a Nagy szatíra megírásakor.”  
             (Sőtér István: Széchenyi naplói, in: Félkör, 1979, (a Nagy szatíra az Önismeret c. naplófolyam befejező része).

     Alig száz méterre a Burgtól, a Herrengasse egyik palotájában született, s Bécs külvárosában (Döbling) halt meg, a két végpont közötti időt a magyarságnak szentelte.
  

Fénykorában