2017. július 12., szerda

Shakespeare-monológok



     Nők és férfiak monológjai a Madách-színházban. Kerekes Éva és Fekete Ernő előadása.

Vajon mi álmok jőnek a sok olvasás után?

     Lehetséges-e Shakespeare-fesztivál Hamlet nagy kérdése nélkül, A "lenni vagy nem lenni nélkül"? Gábor Miklós nevének kimondása nélkül? A Madách Színházban?

     A szöveg - úgy látszik - él, a színész neve azonban lassan feledésbe merül. Szikora János egy másik alkalommal úgy vélekedett, hogy ez a monológ nem illik a Hamlet meg- megdöccenő cselekményébe.

     Olvassuk el a monológot Arany János és Nádasdy Ádám fordításában, Kállay Géza kommentárjával! (A Nádasdy-fordítás eltünteti az évszázadokat, így válik olyan frissé és aktuálissá ez a Hamlet.)

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni
Talán álmodni: ez a bökkenő
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt
Ez visszadöbbent. E meggondolás az
Mi a nyomort oly hosszan élteti
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást
A hivatalnak packázásait
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó – le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? – Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti »tett« nevét.





Lenni vagy nem lenni: ez a nagy kérdés;
az-e a nemesebb, ha tűri lelkünk
a pimasz sors minden gonosz nyilát,
vagy az, ha fegyvert fogunk a bajokra,
s véget vetünk nekik? A halál: alvás,
nem több; s ha ezzel megszüntethető
a szívfájdalom, a milljó ütődés,
amit átél a húsunk – ezt a véget
csak kívánni lehet. A halál: alvás;
az alvás: talán álom – itt a baj:
hogy milyen álmok jönnek a halálban,
mikor az élet gubancát leráztuk,
ez meggondolkodtat – ezért van az,
hogy hosszú életű a szenvedés.
Mert ki tűrné a sok szégyent, csapást,
zsarnokságot és nagyképűsködést,
lenézett szerelmet, kijátszott törvényt,
a vezetők arcátlanságait,
a csöndes embert érő száz rugást,
ha nyugalmát megadhatná magának
egy puszta pengével? Vinnénk-e terhet
izzadva, nyögve egy életen át,
ha nem félnénk, hogy mi lesz azután,
az ismeretlen országban, ahonnan
még nem tért meg utas – ez visszatart;
inkább az ismert rosszat tűrjük el,
mint hogy fussunk a nem-ismert felé.
A lelkiismeret így kényszerít
Mindenkit gyávaságra; így lohasztja
az akarat természetes szinét
sápadt-betegre a meggondolás;
a nagyravágyó, szép vállalkozások
így futnak zsákutcába, csúfot űzve
a „cselekvés” nevéből.


     Mi jobb? Élni, vagy meghalni? A lét, vagy a semmi, hordozzuk-e, "izzadva, nyögve" egy fáradt, megunt élet "nyűgét s nyilait", vagy vessünk neki véget, De hogyan lehet ezt "abbahagyni"? Van-e igazi "vég"? Semmit sem tudunk arról, mi vár ránk odaát, a "nem ismert tartományban". Akkor jobb tűrni? Dehogy jobb: kell, muszáj. Nincs igazi választás, nincs valódi "vagy". Hiszen nem tudunk itt, ezen a parton "egy kicsit nem lenni", megismerni az "igazi semmit", hogy összehasonlítsuk a mindennapok megkopott, szürke, jellegtelen, áskálódó, kicsinyes, ostoba, igazságtalan létezésével, hogy azután eldöntsük, hogyan jobb nekünk, miként is legyen. Marad az a lét, az az élet, amelybe vettettünk. Ki-ki a magáéba.
                                          (Kállay Géza, részlet a Shakespeare-monológokhoz írt dramaturgiai levélből)

Nincsenek megjegyzések: