Tigriskaland (A dzsungel könyve)

                                                       "Tigris, tigris éjszakánk

                                                        erdejében sárga láng."

                                                                        (Kipling)        

     A dzsungel könyvében az állatok világa, társadalma nagyon hasonlít az emberi társadalomra. A legfontosabb, hogy van "törvényük": az összetartozás törvénye. "Egy vérből valók vagyunk", ez a jelszavuk. A farkasok rendszeresen gyűlést tartanak. Akela a vezérük, de csak addig , amíg elismerik a fölényét, nagyobb erejét.

     Van ellenpélda is. A majmok társadalmát Kipling nagyon elítéli, mert nincs törvényük, össze-vissza élnek, Mauglit is képesek elrabolni. Ám Kipling korántsem mint természettudós közelít a dzsungel lakóihoz. Vérbeli romantikus ő, olyan figurákat alkot, melyek  egy-egy emberi tulajdonságot testesítenek meg. Az apafarkas, ill. az anyafarkas megmenti, fölneveli a tigris által üldözött kisfiút. Védelmezik, elfogadtatják a hordával. Balu, a medve lesz a tanítója, Bagira, a fekete párduc a leghűségesebb testőre. Ká, a kígyó is segít a majmok elleni harcban, de démoni erővel bír, kiszámíthatatlan.

     Tigrisünk, Sir Khán, a gonosz jellemvonásaival felruházva, kezdettől fogva Maugli legnagyobb ellensége. Zsákmányának tartja, aki véletlenül kicsúszott a kezéból. A romantikus irodalomban mindig voltak ilyen életre-halálra küzdő ellenfelek. (Jókai, Gárdonyi, Victor Hugo). Maugli azért győzhetett, mert (mesei elem) segítik farkas barátai, és végül is ember, akinek nem félelmetes karmai, óriási foga, hanem  gondolkodása a fegyvere.

     A könyvben nem is ez volt az izgalmas, hanem az, hogy az "elfogadás" nem tart örökké. Az ifjú farkasok kivetik maguk közül Mauglit. Az emberek sem fogadják vissza, mert bár felismerik Maugli emberi vonásait, mégis annyira "más". Ily módon A dzsungel könyve ma a legaktuálisabb könyv. Ahogy Villon írta: "Befogad és kitaszít a világ." S hihetünk neki.

Farkaskaland

    Lupus in fabula. Farkas van a mesében, mint az alábbiakból kiderül. De ne ijedjünk meg ettől a farkastól. Nem fog nekünk ártani!            (wiki/Lupus_in_fabula / részletesebben)

     Már napok óta a farkasokról szóló irodalmi műveket lapozgatom, mivel a 6. osztály tanulói között heves vita támadt Toldi farkaskalandjával kapcsolatban. Az egyik kislány hevesen kikelt Toldi ellen, mondván, hogy Toldi már nemcsak embert gyilkolt, hanem még a farkasokat is agyonverte. Tény, ami tény, igaz, ami igaz, de a történetnek még nincs vége. Mentségére fölhoztuk (voltak rajtam kívül már Toldi-hívők is), hogy Toldi életét védve cselekedett. Még lényegesebb, hogy Arany a farkasokat Toldi György gonoszságával állítja párhuzamba:

„Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,

 Hanem gondolkozott az ő farkasáról,

 Őt elnyelni vágyó rossz szivű bátyjáról.” (V. 12.)

     Talán épp ezért is tér vissza Nagyfaluba, a szülői házba:

                                  „No megölhetnélek,

 Megérdemlenéd, ha rávinne a lélek.

 Hanem most egyszer nem leszek ártásodra,

 Csak hogy itt is voltam, azt adom tudtodra.” (VI. 6.)

     Ez tulajdonképpen Toldi legnagyobb győzelme, úrrá lett indulatain. Más úton fog bátyja fölé kerekedni. Hosszú az út odáig. Türelem, gyerekek. Az irodalomban nem minden fekete vagy fehér. Ezer árnyalat van. Egy motívum, például a farkas, minden műben más és más jelentéssel bír. Phaedrusnál, La Fontaine-nél (A farkas és a bárány) gonosz. Viszont Kipling dzsungelében fölneveli az elveszett Mauglit. A legrosszabbak azonban a báránybőrbe bújt farkasok!!

     Most – szinte az utolsó másodpercben – eszembe jut még Petőfi. Nem fűzök hozzá kommentárt:

A KUTYÁK DALA

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.


Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.


S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.


Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.


S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

Pest, 1847. január



A FARKASOK DALA


Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.


Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.


Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;


S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.


Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!


Pest, 1847. január

Toledo

                                                                                                     2013. február 15.

     Cordobától Toledóig 350 km. Újra hosszú útra készülődünk. A Castilla-La Mancha tartomány meglehetősen lakatlan, szegényesebb vidékén haladunk. Itt már nincsenek pálmafák. A síkság néhány városa, köztük El Toboso, Don Quijote történetéhez is kapcsolható. Hamarosan feltűnnek a tömzsi szélmalmok. Vitorláik már nem járnak, bár a szél majd elvisz minket.

Don Quijote biciklizik

           Toledót, egykor Spanyolország fővárosát, a muzulmán, keresztény és a zsidó kultúra alakította ki. Csodálatos a fekvése: a Tajo folyó feletti sziklára épült. Szűk, középkori hangulatú utcákon kezdjük kanyargós utunkat a városban, majd a régi zsinagógában tanulmányozhatjuk a mór építészet sajátosságait. A 12. században több mint 12000 zsidó élt Toledóban, s zsingógáikat a mór stílus határozta meg. De miután a 14. század végén a zsidókat elűzték, a zsinagógát keresztény templommá alakították át. Később a restauráció során helyreállították eredeti szépségét.

Sinagoga de Santa Maria Blanca

    

      Az Iglesia de Santo Tomé templomot csupán El Greco műve, az Orgaz gróf temetése miatt kerestük fel. Grecónak ez a korai alkotása a temetésnek azt a pillanatát ábrázolja, amikor Szent István és Szent Ágoston a grófot a mennybe viszi. A földi és az égi világot a toledói polgárok portrésorozata választja ketté. Greco önarcképét is megfesti, de ő kitekint a képből, mintha átható tekintettel minket vizsgálna.

     A Katedrális a keresztény katedrálisok között az egyik legnagyobb. A későgótikus főoltára több mester munkája. Kincsei közül kiemelkedik még a Mosolygó Madonna szobra, mely üdítő jelenség, mert mosolyog, mint minden anya, aki örül gyermekének.

Mosolygó Madonna

     De a sekrestye Greco-portréi adják meg a Katedrális igazi jelentőségét. Alakjai minden jel szerint nem e világból valók.

Egy jellegzetes Greco-apostol

     Az oltár fölött levő, Krisztust megfosztják ruháitól c. képet a drámai piros szín teszi különlegessé.

Krisztust megfosztják ruháitól

     Végül elbúcsúzunk Toledótól. Nem könnyű szívvel tesszük, mert nem volt időnk bejutni a Greco Múzeumba, de a Santa Cruzba sem, ahol láthattuk volna a mester Mária mennybemenetele c. képét. Amikor a kanyargós úton Madrid felé eltávolodtunk a várostól, még utoljára visszatekintünk, és úgy láttuk a várost, ahogy Greco látta:

Toledo
(Életem legszebb képe)

                                                             Lorca: Parti tánc

                                    (Harangkísérettel)

                            Azt mondják, hogy arcod

                             (balabimm)

                            mint a telehold.

                             (balabamm)

                            Mennyi harang, hallod?

                             (balabimm)

                            Vigyáznak reám.

                             (balabamm)

                            De a szemed … ó, jaj!

                             (balabimm)

                            … szemed alatt karikák…

                             (balabamm)

                            és az arany rózsa

                              (balabamm)

                            és ez a … engedd … ez a …

                            Kemény krinolin alatt

                            Harangnyelvek konganak. 

                            Ó, a bájad titka! Te…

                              (balabimm

                               bim

                               bim

                               bim…)

(8)