2016. december 28., szerda

Gumbrecht az idősíkokról (új)

     Hans Ulrich Gumbrecht, az Amerikában élő, német professzor az elnökválasztás után meglehetősen pesszimistán nyilatkozott arról, hogy mennyire nem lehet előre látni a jövőt. A közvéleménykutatók tévedtek: Hillary Clinton helyett Trump futott be. Ugyanígy korábban a brexit is valószínűtlennek tűnt. Érthető Gumrecht keserűsége, de gondolkodó ember lévén, megrajzolja az időhöz való viszonyunkat a 18. századtól máig.
     Azzal kezdi (és végzi), hogy a jelen státusza megváltozóban van. Valamikor a jelen világosan elkülönült az emlékezetben élő múlttól és a kiszámítható jövőtől. Ha teret nyer az a vélekedés, márpedig nagy az esély rá, hogy az események és a struktúrák ismétlődnek, s egybeolvadnak az idődimenziók, akkor az idő végeredményben lapos, alaktalan és végtelen jelenné válik. 
     A "mai" amerikai politika tükrözi ezt a változást. Tudni illik, hogy a parlamentáris demokrácia alapjai a 18. században alakultak ki. Azt vallották, hogy a jövő alakítása ésszerű megfontolások alapján lehetséges. Most az időhöz való új viszony abban is megmutatkozik, hogy a mai politikusok jó része közvetlen, azonnali hatásra törekszik. Eltekintenek az érvek logikus rendjétől, nem riadnak vissza a következetlenségtől. Ezáltal bizonytalanságot sugallnak, politikai szándékaikat nem lehet előre látni. Nincs kizárva semmiféle lehetőség, a nukleáris háborút is beleértve. A jövő alakítása helyett a politika egy állandósult krízis menedzselésévé lett, tartós jelenné, gyorsuló "mindig ugyanazzá", amely sosem fog átcsapni egy minőségileg más jövőbe.
     Még néhány gondolat lezárásképpen. Gumbrecht szerint meg kéne védeni a hagyományos konszenzust a politikai viták és döntések tekintetében. Amíg a politikusok és a polgárok (a szó jogi értelmében) elfogadják, hogy az ember jövője alakítható, szükségszerűen megegyeznek a leírás, az elemzés és az előrejelzés bizonyos szabályaiban. Fontos, hogy ezt a "szükséges fikciót" fenntartsuk.
     Imigyen  szóla Gumbrecht professzor.

     Forrás

Gumbrecht nálunk és Indiában (archív, 2016. 07. 27.)



I.
     
Hans Ulrich Gumbrecht (Würzburg, 1948) a Stanfordi Egyetem professzora 2011-ben az ELTÉ-n tartott előadásokat. Kifejtette többek között az időélményünk megváltozásáról vallott felfogását:
     ”Korábban azt gondoltuk, hogy - akár akaratunk ellenére is - kénytelenek vagyunk magunk mögött hagyni a múltat. Ma a múlt által megszállva élünk.”
     Mintha a világ is megöregedett volna, az idő nem előre, hanem visszafelé folyik, vagy legalábbis elakadt, hullámai felduzzadtak, s hirtelen Krúdy vagy Csehov világában találjuk magunkat:
     „…a jövő korábban a lehetőségek tárházát jelentette, most elsősorban fenyegetés. (…) a korábbi téridőben folyamatosan magunk mögött hagytuk a múltat, és folyamatosan beléptünk a jövőbe, a jelen pedig csak felfoghatatlanul rövid átmenet volt. A 70-es, 80-as évek óta az agresszív, elhagyhatatlan múlt és az elérhetetlen, félelmetes jövő között ott a vég nélkül táguló, terjeszkedő jelen.”
     Gumbrecht persze sokféle tevékenységgel igyekszik kitölteni a végét nem lelő időt.

II.
     Mindennapi élményeit a FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) mellékleteként megjelenő blogjában írja le. 2016 májusában három hetet töltött az indiai Haidarábátban, melynek immár 8 millió lakosa van.
     Gumbrecht első élménye az volt, hogy milyen agresszívan vette körül őt a koldusok raja, amikor a motoros riksával a rendkívüli forgalom miatt egy kis időre le kellett állniuk. Arcukra rányomta bélyegét a rendkívüli nyomor. Gumbrecht magán is megdöbben, amikor a mézet körüldongó darazsakhoz, fertőző rovarokhoz, végül kiéhezett farkasokhoz hasonlítja őket, s nem tudja bennük az embert látni.
     A legmegrendítőbb a fekete lepelbe burkolózó leprás asszony látványa, aki nem koldult, akit nem kellett türelmetlen mozdulatokkal elhessegetnie, mégis: „Ettől az arctól nem fogsz tudni megszabadulni, mert beleeszi magát az emlékezetedbe, benned van, éjszaka fölébreszt, nappal is rajta gondolkozol.” Még jó, hogy Ahmed, a sofőr, bízik Allah gondoskodásában.
     Ahmed az egyetem egyik dékánját szállítja minden nap. Átszámítva 130 Eurót kap havonta, s a duplájára van szüksége, hogy héttagú családját eltartsa. Ezért dolgozik még hajnalban és késő este is. Gumbrecht kétszer annyit ad neki, mint ami jár.
       Ezután Gumbrecht azon meditál, hogy mindketten a kapitalizmus világába tartoznak. Ahmed, bár szegény, de megvan az a privilégiuma, hogy kizsákmányolhatják. Aki azonban a rendszeren kívül reked, már nem is érdemes kizsákmányolni. Egyszerűen nincs rá szükség. Nem törődik vele senki.

Források:

Germanus és Gumbrecht Indiában





     Egykor

     Újra Gumbrecht indiai naplóját olvasom (Gumbrecht blogja), s közben teljesen véletlenül (?) bele- belelapozok Germanus Gyula könyveibe is. Legendás nyelvészünk az ősidőben, a lassan eltűnő 20. században többször feltérképezte Indiát. 1929 és 1932 között három évet töltött Indiában. Az itt szerzett élményeiről szól G. Hajnóczy Rózsa regénye, a Bengáli tűz. A roppant élvezetes és tanulságos művet feltehetően maga Germanus Gyula írta - feleségének naplójegyzetei és levelei alapján. Jártak Haidarábátban is: ugyanazon az egyetemen tartott előadásokat, mint Gumbrecht, csak éppen majd száz évvel előtte.
     Még itt a nyár, ezért egy üdítő epizódot elevenítek fel Germanus Gyula indiai „kalandjaiból”. A tudós professzort Haidarábátban vendégül látta a maharadzsa, akinek állatkertjében született a tudós legkülönösebb, legmeghatóbb „barátsága”. Annak ellenére, hogy ebben az egy esetben kénytelen volt beismerni nyelvi tudatlanságát:
     „Egyik délután ellátogattam a fejedelem gyönyörű állatkertjébe. Tiszta, ápolt ketrecekben tanyáztak oroszlánok, tigrisek, ritka madarak és csúszómászók. Itt kötöttem életem egyik legmeghatóbb barátságát.
     Szép, gyeppel bélelt tágas ketrecben, amelynek közepére fát ültettek, fiatal, talán egy-kétéves orangután lakott. Orangután maláji nyelven „erdei embert” jelent. Gyönyörű példány volt, és mintha Darwin elméletét akarta volna igazolni, okos szemével barátságosan, szinte rokoni érzéssel nézett rám, amikor banánnal kínáltam meg. Az őr azt állította, hogy nemcsak szelíd, hanem bámulatosan intelligens is, és érti, amit urdu nyelven mondanak neki. Állítását azonnal bizonyította. Kiengedte ketrecéből, ráparancsolt, hogy köszönjön: szelám karo! Az orangután két lábon állva jobb kezét homlokához emelte, majd felém nyújtotta. Egészen emberi módon kezet szorított velem és valamit makogott, amit én nyelvi tudatlanságom miatt nem értettem. De ezért nem haragudott. További néhány banán ajándékozása után belém karolt és eljött velem az állatkertbe sétálni. Meg-megálltunk a fenevadak ketrece előtt, és én megmagyaráztam neki minden állat tulajdonságát. Szavaimat hamiskás pislogással és makogással fogadta, mintha azt akarta volna tudomásomra hozni, hogy ő mint az őserdő volt lakója mindezt nálam jobban tudja. Egy órai séta után visszavezettem erdei emberbarátomat ketrecéhez, újból kezet szorítottunk, és amikor puha, szőrös hátát megvakartam, megölelt. Testvérének fogadott.
     Minden délután, bármi lett légyen a dolgom, ellátogattam hozzá, és mindinkább összeszoktunk. Négy óra felé már állt ketrecének ama rácsa mögött, amely irányból jöttem és várta látogatásomat. Megérkezésemet kitörő örömmel, ugrándozva fogadta. A kötelező gyümölcsajándékok elfogyasztása után egymásba karolva, bensőséges beszélgetésbe merülve rendes sétánkra indultunk. Így ment ez két hétig.
     Amikor letelt az időm és el kellett utaznom, megható búcsút vettem tőle.
      Már régen Szantiniketanban voltam, amikor barátaim megírták, hogy az én kedves „erdei emberem” napokon át várt rám a szokott délutáni órában, és mivel nem jöttem, azt hitte, csalódott hűségemben. Sem enni, sem inni nem akart hosszú ideig és nagyon elszomorodott. Ó, hűséges barátom, vajon találok-e ilyen őszinte ragaszkodást embertársaim között?”
                                                                  (A félhold fakó fényében, IX., 1957)


És most

       „A kasztrendszer erőszak nélküli népirtás.” (Gumbrecht)

     Manapság persze nincsenek ilyen mesébe illő kalandok. Gumbrecht professzorral nem bántak ilyen fejedelemhez illő módon – az a világ eltűnt. Ennélfogva ő maga kereste az alkalmat, hogy előadássorozata után kapcsolatot teremtsen hallgatóival.
     Már a szervezés sem volt egyszerű. Végül is az étteremben találtak helyet.
     A társalgás nehezen indult. Valaki azt javasolta, hogy mindenki énekeljen egy dalt, de roppant kínos volt, hogy egy érinthetetlen hangja csengett a legszebben.
     Kasztrendszer Indiában? Miután 1950-ben eltörölték? Igen. Az érinthetetlenek, az őslakosok leszármazottai, egyik kasztba sem tartoznak: ők a páriák vagy dalitok.
     Gumbrechtnek ezen az estén tűnt fel, hogy a tizenhét tanítványból hárman külön asztalnál ülnek. A kirekesztés itt is működik, a messziről jött ember számára alig észrevehetően, de hozzátartozik a szociális magatartás koreográfiájához, amint Gumbrecht szépen mondja. Jóllehet egy dalit írta meg az ország alkotmányát, és az ezredfordulón egy dalitot választottak meg az ország elnökének. A Gandhi által hirdetett tolerancia, úgy tűnik, megengedi a távolságtartást és a kirekesztést. Ez utóbbi tetten érhető abban is, hogy egy dalit író vagy költő csak angolul publikálhat.
      Gumbrecht beszámol arról, hogy az egyetemre megérkezésekor érezhető volt a rendőri jelenlét. Később kiderült, hogy mi volt az oka: három dalit hallgató éhségsztrájkba kezdett, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az államilag biztosított kvóta ellenére, milyen kevés dalit fejezi be az egyetemet.
     Murali a tehetséges, ifjú professzor (dalit), elmondja, hogy Rohlit, az egyik éhségsztrájkoló, öngyilkosságot követett el. A Rohlitról szóló írását nem közölték, mert leírta, hogy tanulmányai idején tizenöt éven át az egyik tanárának a kertjében kellett dolgoznia – önként.
     Fennmaradt viszont Rohlit angol nyelvű búcsúlevele, melynek néhány sora rávilágít a „rendszerre”. Ugyanakkor érezhető az önvád is, a Gandhi-féle tolerancia:
     „Már nem leszek, amikor ezt a levelet olvasod. Ne légy rám dühös. Tudom, hogy közületek néhányan valóban törődtetek velem, szerettetek, és jól bántatok velem. Senkire nem panaszkodom. Gondjaimnak én voltam az oka. Növekvő űrt érzek lelkem és testem között. És szörny lett belőlem. Mindig író akartam lenni. (…)
     Lehetséges, hogy egész idő alatt tévedtem abban, ahogy a világot értem. A szerelmet, a kínt, az életet és a halált. Semmi sem volt sürgős, de én mindig rohantam. Elszántan elkezdeni az életet.
     Mindig vannak emberek, akik számára az élet átokká válik.
     Születésem baleset volt. Soha nem tudok kigyógyulni magányos gyerekkoromból. A semmibe vett gyerek a múltból! Most nem bánt semmi, nem vagyok szomorú. Csak gyenge. Közömbösen tekintek magamra. Szánalmas dolog. Ezért teszem meg… (…)
Temetésem legyen csendes és egyszerű. Gondold, épp csak megjelentem, s már mentem is. Ne hullajts értem könnyeket. Vedd úgy, hogy boldog halott vagyok, boldogabb, mint az élők sorában.”    
                                         (Saját fordításom, a kiemelés is tőlem való)


2016. december 27., kedd

Június (archív, 2015. 06. 14)





     Vasárnap délután kirándulás Kőbányára, második hazámba (X. kerület).  Ott van ugyanis a Szent László Gimnázium. A Pataky Művelődési Házat átnevezték Kőbányai Kulturális Központtá. Pataky István szobrának a helyét átvette Lechner Ödön. Ő tervezte a templomot és a gimnáziumot. Az utóbbit Vágó Józseffel együtt. (Patakyt 30 évesen kivégezték Sopronkőhidán, de ellenállónak lenni ma nem érdem.)
                                                           *
     Nagy ugatásba kezd Lina hajnali ötkor. Kinézek az ablakon, semmi különös, de Lina biztosan olvasta Szabó Lőrinc versét: Semmiért egészen!
                                                           *
 Illyés: Nyári újév
1
     Kánikulában buja rózsafáról
     nyesi a szomszéd már a — hervadót.
     Úgy szólnak — s abban is az elmúlásról —
     hogy túlvigan rikongnak a rigók.

2
     A bohó-piros, a híg-édes cseresznye
     mellett már savanyú-mosolyú meggy.
     Kettős ízükkel nyelvem az eszembe
     azt juttatja: minden jó s rossz: elegy.

3
     Nem Szilveszter az év igazi vége —
     Férfinak annál zordabb forduló
     a június nap-éj-egyenlősége —
     (Nyárfák pihéje dől, akár a hó.)

4
     Januárban még minden újrakezdés,
     naponta több fény: diadal, remény
     föl s föl! S e nyárcsúcsban is ott a lent! és
     megállni — hol? — túl év s remény felén!

5
     Kínja örömét: lányom holnap hozza
     haza — már tizenkét napos! — fiát.
     Új időszámítást kap szoba, konyha.
     Perceit is másképp veri a világ.

     A fenti verset Illyés első unokájának születésére írta (1976). A naplóbejegyzés rávilágít a versírás folyamatára is. "Délután újabb farigcsálás a versen. Nem küldöm el. Szinte babonás érzés: ne üssem hírré, hogy Bálintunk van. (Még nincs beceneve.) Flórának változatlanul tetszik a vers, de a legelső formájában." (Napló, 5, 424)
                                                                  *
    Weöres Sándor A teljesség felé c. kötetének Szembe-fordított tükrök c. verséből származik a két sor, amit majd a Holdon helyezhet el a Puli űrszonda. ( Forrás: Kultúrpart) Nekünk szerencsénk volt, az iskolai könyvtár ajtajára függesztette ki Enikő:
     „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
      Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”


Medvecky Jenő portréja Weöres Sándorról, 1946



Az iskolai könyvtárban



2016. december 20., kedd

Panis angelicus



  




     César Franck (Liège, 1822 – Párizs, 1890) alkotása a Panis angelicus c. rövid motetta. Szövege az Aquinói Szent Tamás által írt „Sacris solemniis” kezdetű himnusz utolsó előtti versszaka:

                    Panis angelicus
                    fit panis hominum;
                    Dat panis coelicus
                    figuris terminum:
                    O res mirabilis!
                    Manducat Dominum
                    pauper, servus et humilis,
                    pauper, servus et humilis.

                    Mennyei kenyér 
                    Ez lesz az egész emberiség kenyere; 
                    Kenyér az angyali seregtől 
                    Ez minden képzelet vége. 
                    Ó, csodálatos dolog! 
                    Isten e teste táplálja 
                    Még a legszegényebbeket is, 
                    A legszerényebb szolgát. 


2016. december 19., hétfő

Brahms: 1. zongoraverseny

     A mű megalkotásának folyamata hosszúra nyúlt. Első változata, egy zongoraszonáta, 1854-ben született meg. A teljes mű 1857-re készült el, bár az 1. tételt Brahms többször átdolgozta.
     Bemutatójára 1859-ben került sor. Brahms ekkor huszonöt éves volt. Öt nappal később Lipcsében kifütyülték.
     Az érzelmi indíttatást Schumann öngyilkossági kísérlete adta. Ez nyomja rá a bélyegét az 1. tétel nagy ellentételeire. Szenvedély, gyász, boldogság, ünnepélyesség és kétségbeesés - szonátaformában.
     Az adagióban (2. tétel) Brahms Clara Schumann gyengéd portréját rajzolja meg. Benedictus qui venit in nomine Domini. (Áldott, aki az Úr nevében jön.) Ezt jegyezte föl Brahms az adagio kottalapjára.
     A rondó (3. tétel) felépítése Beethoven 3. zongoraversenyéhez hasonló. A lendületes témát, melyet a zongora vezet be, a zenekar megismétli és variálja.

Íme egy előadás:

 
    


Petri: Smiley reggelije (archív, 2015.06.21.)








Ó, ez a foszlós semmi!
Elomlik az ember szájában,
mint a tejeskalács.

Új év, új gyilkolások, cselszövések,
amik újabb gyilkolásokhoz vezetnek;
hiába becézik ma logisztikának:
kés, damil, hangtompítós pisztoly,
jégcsákány, cián –
ebben végződünk, mint körömben az ujj.

Egy „helyi” háborút kirobbantunk
a saját helyi érdekeink védelmében.
Hergelj fel pár száz hülye indiánt,
kicsit lövöldöznek, azt hiszik…
Aztán jön a hadsereg hernyótalpa.
Nem is olyan nagy baj,
egy kicsit éltek.
A külügy elhatárolja magát
(mellesleg tényleg nem emlékezik,
hogy mit is gondol tulajdonképpen,
mert közben a politikai mező
merőben átrendeződött.)

Nyugdíjas vagyok. Méz aranylik,
szőlő szemez velem, vajgolyócskák,
friss füge Tuniszból,
piritós damasztszalvétában,
kávé illatozik.
Ülök a téliesített verandán,
kockás skót takaró vén térdemen.
Az ablakon át mókusokra látni,
fantasztikus, ahogy fürkésznek, szaladgálnak.

A francba! Megvan még a jó öreg Waltersem!
Meg a tizenkét hamis útlevelem,
amit basztam leadni, amikor úgymond
bejöttem a hidegről.
Seggfejek. Van pár tízezer fontom.
Ez az én akcióm lesz. Senki
Sir Ez meg Az. Most majd meglátják.

Végre valamit majd jóvá teszek.
Mindig csak a parancsok, most
egy uram lesz, a lelkiismeret.
Nem ismerek
többé Istent, csak embert…

Bassza meg! A méz mindig a szakállamba ragad!
Hová is? Valamelyik …-isztánba megyek.
Ott ismerem az összes megkenhető ügynököket,
majd azt hiszik, meghülyült az öreg,
nyilván lábába száradt az esze,
de ha adok ezer fontot, nesze, nesze!
Akkor lesz hálózat, infrastruktúra,
TNT, madzag, kiképzőbázis, minden, ami kell,
dezinformátorok, kettős ügynökök,
szükséges áldozatként bájos kicsi nők,
és akkor elbánok akárkivel.

Miket is beszélek itt össze-vissza?
Hogy nem szégyellem magam?
Egy életen át áltattam magam.
De akkor legalább nem holmi eszmét
szolgáltam, csupán csak egy hivatalt;
jóllehet akkor is áltattam magam,
azt képzeltem, hogy rosszból lesz a jó,
így lettem odvas, szárazon koppanó dió.

És ez a reggeli is!
Hogy néznek ki az olvadt vajgolyók!
Megposhadt a posírozott tojás is,
s az egykor pompás piritóskenyér,
mint vénember- vagy csecsemőtenyér,
a szilkében megikrásodott a méz.
És én? Mint a dzsemen a hirtelen penész.

Az egész világ megpenészedett,
de alant forr valami, nem tudom,
hogy mi, vagy inkább nem akarom
tudni, mivelhogy nagyonis tudom.

No, jer hű Waltersem, sohasem vettelek
igénybe, na, ne könnyezz, vén gyerek,
ez a sok ész hiúnak, hülyének bizonyult,
tolong a jelen, üres urna a múlt.
Gyerünk, Walters, ehhez nem kell szülész, se bába,
elintézzük a könyvtárszobába’


John le Carre, www.libri.hu
John le Carre, www.libri.hu

     A vers 1994 márciusában jelent meg a Holmiban. A címben is szereplő George Smiley, titkosügynök John le Carré regényeiben szerepel. A nyugdíjba vonult hős reggelije közben meditál az ügynökök szerepéről általában, majd új akciót tervez, de most már csak a saját lelkiismeretére hallgatva. Ugyanakkor érzi, hogy tevékenysége hiábavaló lenne. A kétségbeesetten kapkodó Smileyban Petri félig-meddig önarcképét festette meg. Drámai monológ, mely azért mulatságos, mert egyforma súllyal esik latba a szakáll és a hangtompítós pisztoly.
     Érdekes  az egyik sora: "alant forr valami". Petri jó jósnak bizonyult 1994-ben.

Azzal vádolnak... (archív, 2015. 11. 25))







Vigyázok rád
     Azzal vádolnak, kutyám, hogy 0-24 órában ugatsz. Ugye nem igaz! Néha evésre is használod nagy pofádat.
                                                            *
     Ars poetica
     Valéry 1919-ben így válaszolt a „Miért ír Ön?” körkérdésre: „gyengeségből.” (Kalligram, 2015. jún.)
                                                           *
      Szophoklész a Philoktétészben bemutatja, hogy a megbántott Philoktétésznek is megvan a maga igazsága, s a közösségnek, mely Trója vesztére tör, szintén. Az utóbbi az erősebb.
                                                           *
      Schillert olvasva
      Az Ármány és szerelem sok dologban hasonlít a Rómeó és Júliához. Shakespeare-nél a vétek a másik családhoz, klánhoz, táborhoz való tartozás. Schiller drámájában a polgári osztály védtelen a felsőbbrendű gőg ellen.
      A „Don Carlos”-ból drámaírónk hozzávetőleg ezer sort húzott ki. Így is majd vagy háromszáz oldal. Mégsem kell sokáig várnunk, hogy találkozzon a címszereplő és a királynő, aki szépséges mostohaanyja Don Carlosnak. 
      Ez után, azt hiszem, Euripidész Hippolütoszát fogom olvasni. Ott Phaidra lobban szerelemre mostohafia iránt.

      Az élet bonyolultabb, mint gondolnánk.
                                                          *
      Álom
      „Lefogadom, hogy nem olvastad az Isteni Színjátékot, nem csodálom, ki olvas ilyet? Piszok egy szöveg, megmondom, belevaló tag, aki átrágja rajta magát, nem csoda, hogy én is elakadtam. Voltaképp arról szól, hogy Dante bejárja az alvilágot, persze nem tök egyedül. Vergilius vezeti, nekem ez sok, és nem azért, mert legyeket ajnározott. Őszintén! Ki a franc ismeri Vergiliust? És egyébként is, nem sokkal jobb egy családtag? Már ha van odaát közülük valaki. Ha én vagyok Dante, akár válogathatok is, és engem holt biztosan a fater vezet. (…) Nyomós okom van rá, hogy Vergiliust a faterra cseréljem, és legyen elég ennyi.

- Látod, apa? Itt tanítottál horgászni.
A fater meg csodálkozó szemeket mereszt és ragyog a boldogságtól:
- Csakugyan?
Aztán megállunk valahol a városban egy sarki cukrászdánál.
- Itt vettél nekem hókiflit minden nap, amikor az óvodába vittél.
Mondani se kell, sosem horgásztunk, a büdös életben nem ettem hókiflit, azt sem tudom, mi az, óvodába meg a nagyi hordott.”
                              (Centauri: Jégvágó, 374)
                                                         *
      Bepasiztunk! 
     Ez a címe annak a zenés játéknak, melyet most láttunk a Madách Színházban. Détár Enikő, Koós Réka, Ladinek Judit jó hanggal, szuperszonikus energiával énekelnek. A színpad előnye, hogy három dimenziós, közvetlen élmény. Látsz valakit, akivel sajnos sose találkoznál, s azt hiszed, csak neked énekel. (Bár a bepasizni szót nem kedvelem, a társait sem: besírni, behalni…)
      Elénekelték Tina Turner egyik híres dalát is. Rolling on the river:


2016. december 17., szombat

Itt az írás, olvassátok (archív, 16.I.19)

     

     Érdemes újraolvasni, mi volt fontos egy évvel ezelőtt. Szorgalmasan olvastam, de van még restanciám. Biztos, hogy azóta újabb listák készültek. Jó lenne tudni, mi változott.



     Lista

      2015 végén a Zeit összeállított egy 15-ös listát az ifjú évszázad legjobb regényeiből. Ismered őket? Mondd, te mit választanál?

1. Jonathan Franzen: Javítások (amerikai, magyarul 2012)
2. Jennifer Egan: Look at Me (amerikai, 2001)
3. Orhan Pamuk: Hó (török, magyarul 2005)
4. Daniel Kehlmann: A világ felmérése, (német, magyarul 2006)
5. Marie NDiaye: Három erős nő (francia írónő, anyja francia, apja szenegáli, Berlinben él, magyarul 2012)
6. Nádas Péter: Párhuzamos történetek, (2005)
7. Haruki Murakami: 1Q84 (japán, magyarul 2011-2012)
8. Herta Müller: Lélekzethinta (német, magyarul, 2010)
9. Vlagyimir Szorokin: Hóvihar (orosz, magyarul 2011)
10. Michel Houellebecq: Térkép és táj (francia, magyarul 2011)
11. John M. Coetzee: Diary of a Bad Year (dél-afrikai, Ausztráliában él, 2007)
 
12. Chimamanda Ngozi Adichie: Americanah (nigériai, Amerikában és Nigériában él, 2013)
13. Karl Ove Knausgaard: Min Kamp (norvég, 2009-2011)
14. Rainald Goetz: Klage (német, internetes napló, 2008)
15. Roberto Bolano: 2666 (chilei, 2004, olvasom, hogy 2003-ban meghalt.)

     

      Franzen
    
     Franzen
 
a Diszkomfortzóna c. kötetében (2015) sokat foglakozik Charles M. Brown képregény-figuráival, akikben önmagára ismer. Érdemes lenne megnézni a Peanuts (Semmiségek) c. sorozat alapján készült animációs filmet. Decemberben mutatták be. A csetlő-botló Charlie Brown és kutyája, Snoopy persze elsősorban a gyerekek számára lenne nagy öröm. (Bár ki tudja?)
     A felnőtteknek nem kevesebbet ajánlok, mint a
 Faustot. Franzen erről is szól! 
     Érdemes lenne összevetni a két alkotást. Itt a főhős ugyan nem kisiskolás, inkább nyugdíjas korban van. De neki is szüksége van egy segítőtársra, aki először kutya képében közeledik, s csak később derül ki róla, hogy ő bizony nem más, mint Mefisztó.
      (
Lina csöndesen alszik. Meddig őrzi makacsul inkognitóját?)



      Rubin
 
      Szeretem az óriási nagy tréfákat, vagyis az életet.
 Rubin Szilárd a Római négyes c. könyvét a következő apróhirdetéssel kezdi: 
      
 „Kiskeresetű, öregedő, idegbeteg agglegény – atyai ágon galíciai zsidó - , súlyos gerincelmeszesedéssel és gyógyíthatatlan bőrbajjal, feleségül venne régi katonatiszti családból származó, kivételesen jól kereső, fiatal, fiús, nimfácska típusú leányt. Válaszokat ’Vidékre is elmennék jeligére’!”



     Shakespeare
 
     
 „Shakespeare egy maga a teremtés fele.” (Petőfi) Más vélemény szerint műveit nem is ő írta, hanem valaki más, aki szintén Shakespeare-nek nevezte magát. (Homéroszról sem tudni, hogy élt-e, de hogy vak volt, az biztos!)

      Beszorong

      Újabb gyöngyszem a ’be’ igekötő használatához: beszorong. Értem én, hasonló különbség van a ’sokall’ és a ’besokall’ között. De nagyon rossz érzés fog el, ha hallom. Nem felel meg az ízlésemnek.
      További példák: ’beszól’ (ettől szenvedek). Pedig régen is volt efféle, pl. a ’beolvas’ ige. Úgy látszik, amibe beleszületünk, azt természetesnek fogadjuk el. ’Bekérdez’, nem tudom mit jelent. Most olvasom, hogy Demjén Rózsi ’bevédte’ Ákost. (Ne a nevekre figyeljünk!) Persze régen is volt ’bevédte’, akkor mondták, ha a kapus nem tudta kivédeni a lövést, s gól lett belőle.

      Mozdulat

 
      Leesett egy kottalap az állványról. A pulpituson B. T., mellette B. Sch., a virtuóz hegedűs, aki halkan megkérdezi a karmestert, szüksége van-e arra a lapra… Nincs. Így Sch. lábával az emelvény alá pöcköli a papírt. Kezdődhet az előadás.

      Leleplezés

       December elején óriási botrány rázta meg Németországot. A hétvégén sok millió gyermek esett áldozatul egy aljas csalónak. A tettesnek szakálla volt és piros sapkát viselt. (Újsághír)

       Egy blogbejegyzésből

      - Van egy barátom… Várj csak! Hisz az a hűtőszekrényem!

     Mi a skizofrénia?

      „A skizofrénia nem ott kezdődik, amikor valakiben többen laknak, hanem amikor szétköltöztek már.”
(
Centauri: Kék angyal, 179)
      Vizes

      Elegáns utca a Nemzeti Múzeumtól nem messze. Az egyik kapualjban – ócska takaróba burkolózva egy hajléktalan ember mocorog. Fél szemmel tartja a kapcsolatot a világgal. A szemközti palotából kijön egy jól öltözött férfi, s odakiáltja a pislogónak:
- Egy vizes zsemle nem kell?!
      (Utólag szégyenkezem, hogy nekem még ez sem jutott eszembe.)

      Még előtte

      A mai ember más, mint mondjuk a száz évvel ezelőtti. Nézd meg Szentendrén Ferenczy Károly (és gyermekei) műveit. Komolyságot, tisztaságot sugároznak portréi. Még előtte vannak a XX. századnak. A mai embert meggyötörte a történelme.

      Egy angol mondat (nyelvtanulás céljából, nem tudom, honnan való)
    
  „Peace cannot be kept by force, it can only be archieved by understanding.”