Német requiem

2012. október

Brahms, 1853, wikipedia.org

      Brahms ezt a művét Schumann halála évében kezdte el (1856), s 1866-ban készült el vele. Azért kapta a német requiem címet, mert német szövegre, Luther bibliafordítására komponálta a zenét, mely inkább oratórium (többtételes drámai kompozíció), mint requiem (gyászmise).   
     Valamikor abban a szerencsében volt részem, hogy hallgathattam Németh G. Béla előadásait az egyetemen. Később sorra jelentek meg tanulmánykötetei is. Az egyikben megemlítette Brahms Német requiemjét. Igyekezett az ember meghallgatni a nagyra tartott művet. Közben évek, évtizedek teltek el. Most újra hallgatom a kötelezően magamra rótt feladatot, a Requiemet, s próbálom felidézni, mit is írt a professzor úr, a német kultúra nagy ismerője, Brahmsról.

     Hát persze, Arany Jánosról írott tanulmányában olvasható: „Brahmséhoz hasonló élmény és magatartás, Brahmséhoz hasonló kivitel. (…) Klasszicizált romantika, romantikus életérzésű klasszika…” (In.: Mű és személyiség, 1970, 25. old.)
     Igen, Brahmsban ez fogott meg, a rend, a felépítés. A héttételes Requiem tengelyében a 4. tétel áll:

     „Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregek Ura!”

     Hagymaszerkezetnek nevezem ezt a szerkezetet, mert a tételek héjként fogják közre a 4. tételt: 1-7, 2-6, 3-5. Az egyes tételek felépítésénél megfigyelhető, hogy a fájdalom és a gyász kifejezésétől elérkezünk a vigasztalás lelkesítőbb hangjához. Kivéve a 4. rész, mely fokozhatatlan, hisz az isteni hajlékról szól, és a 7. rész, melyben valamiféle végső igazságot fogalmaz meg:

     „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg…”          

     De nemcsak a távolabbi részek felelgetnek egymásnak, hanem az egyes tételeken belül is felfedezhető ez a sajátosság. A fájdalommal teli, kérdező ember számára ott a felelet. Érdemes követni a szöveget. Brahms maga állította össze a Biblia legkülönbözőbb helyéről.

      Meglepődtem, amikor azt olvastam (fülem nem vette észre), hogy a hegedűket mellőzte Brahms, elmélyítendő a témának megfelelő komor hangulatot. Bár ez a mű „a legszelídebb és legbiztatóbb requiem a műfaj teljes irodalmában.” (Csengery Kristóf, in.: Muzsika, 2004. ápr.) Egyébként így van ez a csodálatos A-dur szerenád esetében is. Brahms művészete valóban sötét tónusú. Az egyéni sorson túl persze a kor szelleme is determinálta alkotásait: „Általában tragikus jelenség ez a költő. 1880-ban nyilván nem lehetséges többé, ami 1820-ban még lehetséges volt, ahogyan a november már nem engedi meg, amit a szeptember még megengedett.” (Szabolcsi Bence: A zene története, 1940)

      Októberben írom ezeket a sorokat. Még fénysugár csillog a lombok közt.

A 2. tétel

Brahms: 1. zongoraverseny

     A mű megalkotásának folyamata hosszúra nyúlt. Első változata, egy zongoraszonáta, 1854-ben született meg. A teljes mű 1857-re készült el, bár az 1. tételt Brahms többször átdolgozta.

     Bemutatójára 1859-ben került sor. Brahms ekkor huszonöt éves volt. Öt nappal később Lipcsében kifütyülték.

     Az érzelmi indíttatást Schumann öngyilkossági kísérlete adta. Ez nyomja rá a bélyegét az 1. tétel nagy ellentételeire. Szenvedély, gyász, boldogság, ünnepélyesség és kétségbeesés - szonátaformában.

     Az adagióban (2. tétel) Brahms Clara Schumann gyengéd portréját rajzolja meg. Benedictus qui venit in nomine Domini. (Áldott, aki az Úr nevében jön.) Ezt jegyezte föl Brahms az adagio kottalapjára.

     A rondó (3. tétel) felépítése Beethoven 3. zongoraversenyéhez hasonló. A lendületes témát, melyet a zongora vezet be, a zenekar megismétli és variálja.

Íme egy előadás: