Búcsú

 

                                  Blacky (2001-2013), Lina (2013-2023)

                                              Előrementetek.                                         Találkozunk az örök vadászmezőkön, jobban mondva örök sétaútjainkon.

                                                      Bendzsi - Cila (2021- )

     Gazdik (1949- ), (1948- ) 

Epizódok a "nagy háború" történetéből

 

                                                                  Utunk a szlovén határtól. Caporetto ma Kobarid.

1.      „Mindenkinek az első csatája volt, sokaknak az utolsó.” (Luis Trenker[1])

2.      „Fu-u-ujjjiii … bum … bururu-u … bumm … bumm …

                           Siü-cupp, paka-paka-paka-paka-brura-ü-ü-ü-ü …

                           Fru-urru-u-u-u … pikk … frrrrrrrrr-u-u-u-u,

                          A porban égő rózsabokrot forgat a szél.”

                         Ó jaj! … Testvér! Jézus kínszenvedése! … Márjámanyám!

                                                                   (Kassák Lajos)

3.      Tót óriási nekikészüléssel nyújtózik egyet. Jólesően nyögi. Jaj, anyám, szegény, jó anyám…

Őrnagy rögtön kijön. Idegesen. Mi a baj? Megsebesült valaki?

                                                                (Örkény István) 

     Amikor Szlovéniából jövet, átléptük az olasz határt, s egyre közelebb értünk a Dolomitokhoz, mondta valaki, hogy ez a szinte teljesen kiszáradt medrű folyó az Isonzó, majd később: ez itt a Piave. Vagyok annyira magyar, hogy először a magyar katonák jutottak eszembe, a lövészárok, a szuronyroham, a golyózápor, a mérges gáz. Később Hemingway könyve, a Búcsú a fegyverektől (1929). S arról is meditáltam, hogy a nagy háború egy békés korszaknak (van ilyen?) korszaknak vetett véget. Az utána következő új világban dühösen támadtak fel a sértett nacionalizmusok, előkészítvén az újabb háborúkat. Ezután némi magába szállás következett el, hogy ott folytatódjon minden, ahol abbamaradt.

     Fönt voltunk a Marmolada hatalmas csúcsa alatt, ahol a Monarchia és Itália között a határ húzódott, ahol szemben álltak a katonák. A frontvonal 1000 km hosszú volt, Trieszttől az Ortler csúcsáig. Az Alpok gyönyörűszép síterepei az embertelen erőfeszítések és az ember ember elleni harc terepévé váltak. Hómezőkön, gleccsereken, vad szakadékok szélén kapaszkodtak föl a katonák, hogy befészkeljék magukat a csúcsokon s a hegygerinceken az üregekbe. Lövészárkokat ástak vagy robbantottak a sziklába, és ott várták az ellenséget.

                                                                          Mednyánszky László: Szerbiában

*

     Nem is olyan nagyon régen az öregek még emlegették Isonzó, Piave és Doberdó nevét (a Don-kanyart nem!), ahol 1915 és 1918 között számtalan (pontosan 12) csatát vívtak meg a Monarchia és Olaszország csapatai. A legkíméletlenebb harcok az Isonzónál zajlottak. Ennek déli szakaszánál volt a Doberdó-fennsík, melynek védelme főleg a magyar katonákra hárult. „Doberdó! Furcsa szó. Dobok peregnek és valami dübörgésszerű komorság. (…) A Doberdó szónak visszhangja a magyar fülben: dob, doboló… (…) Tizenhat elején ez az elnevezés egyértemű volt a halálmezővel.” [2] Gyötrelmes állóháborúk voltak ezek, nem beszélve arról, hogy a Dolomitok hegyláncaira is föl kellett kapaszkodni a katonáknak. Hál’ istennek a fennmaradt naplókból s irodalmi művekből pontos képet kaphatunk arról, mi történt az olasz fronton: „Egyre sűrűbb füstbe kerülök. Már a Monte Santó csúcsát sem látom, csak a mindent elborító, fojtó fekete füstöt. A gránátok, aknák is mintha sokkal nagyobb tömegekben zuhognának. Lépten-nyomon földhöz vág a robbanások ereje, de minden erőmet megfeszítve vonszolom magamat tovább, előre. A kis csim-bumm gránátok robbanása csak szúnyogdongáshoz hasonlítható a sok gargalizálva érkező öreg gránát mellett. A legszörnyűbb égiháború is csak gyermekjáték ehhez képest. Olyan rettenetes zúgás, suhogás van a levegőben, mintha a poklok ördögei menekülnének az utolsó ítélet elől.” (Hary József naplójából)[3]

*

      Bár 1917 októberében az olaszok Caporettónál (a 12. csata) megsemmisítő vereséget szenvedtek, később az antant segítségével mégis megszerezték Dél-Tirolt.[4] Hemingway nem itt volt, jóllehet a Caporettónál történteket is beleszőtte regényébe, hanem a Piavénál, ahol a még csak 18 éves fiú 1918. júl. 8-án megsebesült. Sebesülését a regényben így írja le: „… akkor felszikrázott valami, mint amikor kinyílik egy nagyolvasztó ajtaja, s egy fehéren izzó dörgés következett, mely lassan megvörösödött és szélvésszé változott. Megpróbáltam lélegzethez jutni, de a levegő megállt a torkomban, és egyszerre éreztem, hogy kiszakadok saját magamból, mind följebb, és följebb, és följebb, és körülölel a szél.”

                                                                           Gyógyulóban

     Megrendítő a regényben olasz bajtársának halála, akinek a lábát letépte a gránát. Kevéssel előtte éppen arról beszélgettek, hogy mi értelme van a háborúnak. Henry, a főhős ekkor még azon a véleményen volt, hogy „a háborút végig kell csinálni. Ha az egyik fél kidől, és nem harcol tovább, azzal még nincs vége a háborúnak. Csak rosszabb lesz minden, ha nem harcolnánk tovább.”

     Az világos, hogy ebből a háborúból senki sem léphet ki büntetlenül. Akit a carabinierik (csendőrök) parancsmegtagadásért agyonlőttek, annak „őrszem áll a háza előtt, föltett szuronnyal. Apját, anyját, húgait nem látogatja senki, a papa elvesztette polgári jogait, és még szavaznia sem szabad. Törvényen kívül vannak. Bárki elviheti, amijük van.”

     Miután a felgyógyult Henry visszatér a frontra, balszerencséjére a visszavonulók közé keveredik (Caporetto). A csendőrök kiemelik a tiszteket, s meg is hozzák az ítéletet: : ”Itália nem vonulhat vissza soha. … Cserben hagyta a csapatát. Golyó általi halálra ítéljük.”

     S mielőtt ez főhősünkkel megtörténne, a folyóba veti magát, a víz alá bukik, s egy fadarabba kapaszkodva menti életét: nem más ez, mint búcsú a fegyverektől.

     A regény persze fikció. A regény főhőse, Henry nem azonos magával Hemingwayjel.  Nem ő ugrott a jéghideg vízbe, nem volt ott Caporettónál, még Kansasban írta cikkeit. Tíz év kellett ahhoz, hogy a közvetlen élményekből kikristályosodjon az időtálló mű. Ugyanakkor ha nem írt volna egy sort sem, akkor is nagyra tartanám bátorsága miatt, mert önként vállalta a veszélyt.

*

     Miként Tamási Áron.

                                                                               Tamási Áron 1917-ben

     Tamási Áront 1916-ban mint sorköteles fiatalembert besorozták. A székelyudvarhelyi gimnáziumban magántanuló lett. A kiképzés után Boszniába küldték, egyelőre csak postásnak.  Majd a gyulafehérvári tisztiiskolába irányították. Végül 1918-ban az olasz frontra, a Piave mellett állomásozó 46. gyalogezredhez vezényelték, ahonnan még sikerült hazautaznia, hogy májusban letegye a „hadiérettségit”. Júniusban a katonák újra készülődtek, a döntő támadásra, a 13. isonzói ütközetre. Tamási mint rajparancsnok június 15-én kelt át legényeivel a megáradt Piavén, s foglyul ejtett 10 olasz katonát.[5]

     Ez azonban mit sem változtatott az összképen: a Monarchia csapataira minden vonalon a vereség várt. Tamási egyébként nem nagyon emlegette „hősiességét”. Őt - érthető okokból - a szülőföldjének sorsa foglalkoztatta. Műveinek legfőbb mondanivalója az volt: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Hemingway viszont az egész világnak „játszott”. Ez úgy értendő, hogy egész életművének a kulcsa itt rejlik: részt venni a háborúban, a küzdelemben, mégha rádöbben is annak hiábavalóságára. 

*

     Ezekről olvasván, féltem, hogy valóban szembekerült egymással a két ifjú ember, két leendő író. Nem sokon múlott. Tamási átkelt a Piavén, s a szemben levő sziklás Montello hegyen kereste az ellenséget. Hemingwayt néhány nappal korábban, 30 km-rel lejjebb, Fossalta di Piavénál sebesítették meg egy gránát repeszei. Életét az mentette meg, hogy a gránát a mellette álló bajtársát kapta telibe, aki később belehalt sérüléseibe.

     Tamási is lejegyzi később, hogy a századból csak 17-en maradtak meg: „Hol és mikor rejlett az ítélet, hogy emez megmaradjon s amaz eltűnjék a halálban örökre? A legnagyobb egyenlőség abban rejlik, hogy ezt nem tudja senki.”[6]

Utóirat

1.     Hary József szakaszparancsnoknak általában futár hozta írásban a parancsot. De adódott alkalom arra is, hogy maga dönthetett arról, mi a jó. 1917-ben a Monte Santón, a vas és kőzáporban ki kellett volna küldenie egy őrszemet: „Sorshúzás folytán a kicsi Antal Jóskának kellett kimennie, egy 19 éves fiatal gyereknek. Veszi a fegyverét és már indulna kifelé, de én visszatartottam. Hiábavaló emberpazarlás lenne ez most, hiszen mindenki halálfia, aki ebben az őrületes tűzben kimegy innen.”

2.     Kint vannak a kavernából, és várják az olaszokat: „Néhány perc telhetik el a kínos várakozásban, amikor egy halálra vált arcú olasz bukkan fel előttünk közvetlen közel. Sajnálom a szerencsétlent agyonlőni, ezért rákiáltok, mire ő eldobva fegyverét, egyetlen ugrással már bent is van köztünk. Hálás és nem érti, miért hagyom meg életét?!”

Ennek az epizódnak folytatása is van. Hary József 1936-ban felkutatja a megmentett katona családját. A torinói gimnáziumi tanár már nem élt, de a feleség beszámolt arról, hogy férje sokszor emlegette hálával azt a magyar katonát, aki életben hagyta.

                                                                             Ezt a fényképet adta A. Lambertini Hary Józsefnek

---

[1] Luis Trenker dél-tiroli író, regénye a Berge in Flammen (Lángoló hegyek), 1931-ben jelent meg.

[2] Zalka Máté: Doberdó. Szépirodalmi, Bp. 1987, (4)

[3] Hary József: Az utolsó emberig. Püski, Bp. 2011. 83. (Napló) Hary József a nagyváradi 37. gyalogezred 4. zászlóaljának szakaszparancsnoka volt. Ez a naplórészlet a 2. isonzói csata után keletkezett.

[4] A Központi hatalmak: 1882-től: Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia. Olaszország az antant mellé állt (1915). Románia 1916-ban, az Egyesült Államok 1917-ben. Japán már 1914-ben hadat üzent Németországnak. Ebből a harapófogóból nehéz kibújni.

[5] Sipos Lajos: Tamási áron. Élet- és pályarajz. Elektra, Bp. 2006

[6] A Piave partján – Az én oldalam, In: Tamási Áron: Szellemi őrség. Esszék, cikkek, útirajzok, 1936-1965, DIA

 

 

Alfred Dussel / Fritz Pfeffer

 Anna Frank Naplójából

                                                                      Apa és fia, Bas von Benda-Beckmann könyvéből

     Nem olyan régen írtam már Anne Frank Naplójáról. Az az írás átfogó jellegű volt, ennél fogva sok részlet rejtve maradt. Már akkor gondoltam arra, hogy újra nekivágok, és felidézem a napló sejtelmes alakját, Hannélét[1], Anne barátnőjét, aki miatt annyit gyötrődött: vajon mi lehet vele. Végül mégis Alfred Dussel mellett döntöttem, mert egy hesseni lapban megjelent egy könyvismertetés[2], mely többek között Alfred Dussel valóságos életét is bemutatja. Ez a könyv magyarul is megjelent.[3]

     Anne Naplójában 1942. november 10-én említi, hogy jön egy „nyolcadik rejtőzködő, akiről lehet tudni, hogy egy fiatalabb, nagyon kedves keresztény nővel él. Nyugodt, művelt ember.” Ami meglepő, hogy Annéval egy szobában fog lakni, nővére, Margot helyén.

     De ki is volt valójában Alfred Dussel, ahogy Anne nevezte a jövevényt?[4] A valódi neve Fritz Pfeffer volt. 1889–ben Gießenben[5] született, és 1944 decemberében a neuengammeni koncentrációs táborban halt meg.

     Békés világ volt a 19. sz. utolsó évtizedében, amikor Fritz Pfeffer megszületett. A szülőknek ruhaüzletük volt a Marktplatz 11-ben. A fiúcska Gießenben nőtt fel, Würzburgban és Berlinben tanult orvosi, ill. fogorvosi karon. Részt vett az I. világháborúban, tiszti rangot szerzett, mint Otto Frank. Első házasságából született Werner nevű fia.[6] Kettejük portréja bensőséges apa-fiú kapcsolatra utal. Ez a fénykép térített vissza Anne naplójához!

     Arról nem ír Bas, hogy Pfeffer 1933-ban miért vált el. (A gyermek Pfeffernél maradt.)De nem sokkal ezután ismerkedett meg a nem zsidó Charlotte Kalettával. Bár hivatalosan nem házasodtak össze, házaspárnak tekintették magukat, csupán az 1935-ben hozott nürnbergi törvények miatt nem házasodhattak össze, sőt egy egyezmény miatt ez még Hollandiában sem volt lehetséges.[7] Ugyanis 1938-ban Amsterdamba költöztek.

     Szegény Fritz Pfeffer! Fogalma sem volt arról, hogy a rabságon kívül még Anne tollára is kerül: már a névadásban is van nem kevés él. A Dusselt ugyanis Együgyűnek is lehetne fordítani. Anne persze igazi lázadó volt, talán túlságosan is az. Indulatait a kicsiny térbe zárva alig tudta kezelni. Még jó, hogy keze ügyében volt a napló: „Az égvilágon semmit nem hagynak rajtam kifogásolatlanul, a viselkedésemet, a jellememet, a modoromat egytől egyig és töviről hegyire megszólják és becsmérlik, de számomra eddig teljesen szokatlan módon, gorombán és kiáltozva, amit nekem az illetékesek szerint jámborul tűrnöm kellene. De én nem tűröm!"

     Valóságos szentségtörésnek tűnik, amit anyjáról ír: "Anyát egyszerűen ki nem állhatom, úgy kell visszafognom magam, hogy folyton a képébe ne másszak, hogy nyugton maradjak, legszívesebben az arcába csapnék, magam sem érzem őt ilyen iszonyúan ellenszenvesnek."

     Ilyesfajta érzelmi kitörések többször előfordulnak. Az apa is, Pim a beceneve, szenved ettől, próbálja csillapítani lánya kamasz lázadását. A legvégén persze eljön a megbánás, a belátás.

     Nem csoda, hogy a „nyugodt, művelt” Dussselről is kiderül egy s más. Úgy tűnik az akkori felnőtteknek a legfontosabb az volt, hogy a kisemberek viselkedése megfelelő legyen. Anne Dusselt a legvaskalaposabb nevelőnek tartja, mert „hosszú prédikációkat tart a helyes viselkedésről.”  Az együttélésnek, az egy szobában való lakásnak megvannak a szépségei: "... leginkább vasárnap reggelenként dühít fel, egész korán lámpát gyújt, és tíz percig tornászik. Nekem, boldogtalannak viszont óráknak tűnik, mert a székek, amelyekkel az ágyam meg van hosszabbítva, egyfolytában jobbra-balra csúszkálnak álmos fejem alatt. És miután néhány gyors karkörzéssel befejezi a testgyakorlást, az uraság elkezd öltözködni. Az alsónadrágja a fogason lóg, odamegy érte meg visszajön. A nyakkendője az asztalon hever, azért is odamegy meg vissza, lökve-taszigálva a székeket." 

      Vannak a kényszerű együttélésnek kínzó percei, alig észrevehetőek, de nagyon fájdalmasak. Dusselnek voltak, itt nem részletezendő, egyéb "bűnei" is. Nyilván mindenki megütközik az alsónadrágon, a nyakkendőn kevésbé. Pedig a bujkálásban nyakkendő? Más világ volt.

     Van Daan úr felesége, az „őnagysága", volt Dussel első páciense. Fertőtlenítés kölnivízzel. Meglehetősen fájhatott a lyukas fogban való kapirgálás: „… őnagysága kézzel-lábbal vad csapkodásba fogott, amitől Dusselnek kicsúszott a kezéből a kapirgáló műszer, és (...) ott maradt az odvas fogban. Őnagysága tovább hadonászott maga körül, már zokogott is (...) és próbálta a műszert kiszedni a szájából, de egyre csak mélyebbre tolta. Dussel úr halálos nyugalommal és csípőre tett kézzel szemlélte a színjátékot. A nézők többi része pedig ellenállhatatlan nevetésben tört ki." 

   

                                                                Középkori foghúzás, Wikipedia.hu

     Jellemző, hogy Annének egy középkori metszet jutott eszébe, sőt már címet is adott a képnek. Közben nyilván nem tudatosodott, hogy ő is készített egy metszetet, ha nem is középkorit - szavakkal. Dussel később Anne fogát is kezelte, aki később egy súlyosabb megfázás kapcsán így ír: „A legrosszabb az volt, amikor Dussel elkezdett doktor bácsit játszani, és pomádés fejét a mellemre hajtva fülelte a benti zörejeket. Nemcsak azért, mert a haja szörnyen csiklandozott, hanem mert szégyelltem is magam előtte, noha harminc éve már, hogy lediplomázott és doktori rangot is kapott. De minek borul egy ilyen fickó a szívemre, ha egyszer nem a kedvesem? Azt ugyan meg nem hallja, hogy beteg vagyok-e vagy sem, ahhoz előbb ki kellene mosni a fülét, hisz kis híján süket.”

     Augusztus 1-én volt az utolsó bejegyzés. Augusztus 4-én megállt a ház előtt egy autó. Letartóztatták a nyolc rejtőzködőt és két segítőjüket, Kuglert és Kleimant. (Nem csak ők mentették a Frank-családot!)

     Új fejezet kezdődött a Prinsengracht 236 foglyai számára. Innentől kezdve homályban tapogatózunk. Nincs krónika többé, Anne nem írja tovább feljegyzéseit: kivel mi történt, hogyan bírta az elviselhetetlent.

     Ekkor válik fontossá Bas von Benda-Beckmann szerepe, aki kinyomozta, mi volt a további sorsuk. A túlélőktől szerzett információk sokfélék, olykor ellentmondanak egymásnak. Volt, aki vigasztalhatatlannak látta Westerborkban a Frank-családot. Viszont Winter-Levy emlékei szerint Anne „boldogan és szabadon járt-kelt a táborban. Szívesen érintkezett másokkal, ráadásul mindig Peter van Pels társaságában jelent meg.” (102)[8]

     Fritz Pfefferről nincs feljegyzés.

  Westerborkból hamarosan Auschwitzba vitték őket. Háromnapos út után, 1944 szeptember 6-án érkeztek meg. Pfeffer viszont sok orvostársával együtt a Hamburgtól 20 km-re fekvő Neuengamméba érkezett. Már 1938 óta működött itt a tábor. Wim Alosery, akit ugyanabban az időben vittek ide, így emlékezik: „Saját történetemet össze tudom foglalni néhány mondatban, de amit ott éreztem, azt nem tudom átadni. A félelmet, a hideget, az éhséget, a szadizmust, ezek leírhatatlanok.” (320)[9]

     Az utolsó cédulám: „Valamikor 1944 telén Pfeffer súlyosan megbetegedett. A neuengammei halottaskönyvben az áll, hogy az ötvenöt éves „Fritz Pfeffer 1944. december 20-án reggel kilenc órakor enterocolitisben, azaz vékony- és vastagbélgyulladásban elhunyt.”[10]

 

---

[1] Hannele Goslar, akit Anne sokkal kiszolgáltatottabbak gondolt túlélte a holokausztot.

[2] Karola Schepp: Anne Frank nannte ihn „Alfred Dussel”. In: Gießener Allgemeine, 2022. 01. 01.

[3] Bas von Benda-Beckmann: A Napló után.Anne Frank és társai sorsa a lágerekben, Corvina, Bp. 2022. (ford. Bérczes Tibor)

[4] Mikor Annét idézem, akkor Dusselt fogok írni, egyébként Pfeffert

[5] Gießen önmagában is érdekes. Először is egyetemi város. Másodszor: itt tanult Georg Büchner. Itt alapította meg az Emberi jogok társaságát. (Gesellschaft für Menschenrechte) Itt adta ki nevezetes röpiratát (Der Hessische Landbote), melynek jelszava volt: „Békét a kunyhóknak, háború a palotáknak!” Ismerős a megfogalmazás.

[6] Pfeffer első feleségét, Werner édesanyját, Auschwitzban ölték meg. Fiuknak egy „Kindertranszport segítségével sikerült kijutnia Londonba, majd a háború után az Egyesült Államokba, ahol felvette a Peter Pepper nevet.

[7] Egy multilaterális szerződés még akkor is megakadályozta, hogy házasságot kössenek egymással.” Bas Benda-Beckmann ? Posztumusz házasságkötés.

[8] Bas von Benda-Beckmann, 102. o

[9] Uo.: 320. o

[10] Charlotte Kaletta továbbra is Amsterdamban élt. Házasságát Fritz Pfefferrel 1953-ban 1937. május 31-i dátummal elismerték.

Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól

    

    Magyari Istvánról nem maradt fönn arckép. A prédikátornak csupán „egybeszedegetett könyvecskéje” közvetíti hitvallását, elkeseredését, reményeit. Annál inkább Nádasdynak: egész alakos képe a Nemzeti Múzeumban függ, lándzsás szobra a sárvári vár előtt áll.

    Tulajdonképpen Pázmányt akartam olvasni, mert Kosztolányi nagyon tüzesen dicsérte stílusát. Magyari Istvánnak szóló vitairatával, első művével (Felelet) kezdtem volna. Aztán maradtam Magyarinál, aki kevéssel maradt el Pázmánytól. Talán csak teológiai műveltségének kisebb-nagyobb hiányosságát vetik szemére. De ragyogó író volt ő is, jól érzékeltette Magyarország „megromlott” helyzetét. Ráadásul ekkor még a felekezetek is harcban álltak egymással, hogy teret nyerjenek, s bizonyítsák, hogy éppen ők az igazság birtokosai. Olyan korban éltek, amikor hősökre volt szükség, bár Brecht szerint, jaj annak az országnak, népnek, melynek hősökre van szüksége.

    Álltam a wittenbergi vártemplom kapuja előtt, ahol Luther tézisei - bronzba öntve - ma is olvashatóak. Mértem lépéseimmel a genfi emlékmű hosszát, keresve a „szablyás Bocskait”, s Illyés Gyulával[1] kérdeztem, vajon megérte-e az áldozat…

    Magyari műve: Az országokban való sok romlásnak okairól[2] igazi vitairat, melyben először is a lutheránus egyház hitvallását szegezi szembe a pápák irányította katolikus egyházzal. Mindjárt a Nádasdy Ferencnek címzett Ajánlásban, annak első mondatában kapcsolódik a legfőbb tanításhoz: „Az egy felséges mindenható Úristennek csoda nagy jó volta tündöklik ebben mihozzánk, kegyelmes Uram, hogy az mi időnkbenn is az ő Sz. igéjének, szent evangéliumának világos szövétnekét illyen nagy tündökléssel gerjesztette fel ez hálaadatlan világnak…”. A szent evangélium, ez a legfontosabb. Ahogy Luther Márton a kiszögezett tételek közül a 62.-ben mondja: „Az egyház kincse valójában Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma.” Ebből a magból kelt ki, s nőtt nagyra a reformáció a különféle felekezeteivel, maradandó irodalmi műveivel.

    Magyari vitairata 1602-ben jelent meg Sárváron, Manlius János nyomdájában, s jóllehet a reformációt és irodalmát a reneszánsz nagy korszakában helyezzük el, ez a vitairat szenvedélyességével, túlzásaival, óriási körmondataival már a barokk stílusjegyeit viseli magán. Magyari Nádasdy Ferenc „káplánya” volt, ahogy ő írta, prédikátor, szenior. Nagyon keveset tudunk életéről. Bencze Imre feltételezi[3], hogy 1565-1570 között született a Sárvártól nem messze fekvő Magyar nevű faluban. Felsőfokú tanulmányait Csepregen vagy a Szepes megyei Nagyőrben végezte. 1600-ban seniornak, mai szóval esperesnek nevezte magát. Később supremus senior, azaz főesperes lett. Az első biztos adat Magyari életében, hogy 1595-ben Nádasdy oldalán ott volt Esztergom ostrománál, ezért tudott hitelesen írni a hadviselésről. Mint tudjuk, itt kapott halálos sebet Balassi, amikor az elsők között rohant a várfalra. Az Esztergomnál szintén ott levő Illésházy jegyezte fel Nádasdy mondását, mely szerint: „hátat ne mutassanak az ellenségnek, hanem arccal reá menjenek.”[4] Ahogy Balassi tette.

    Nádasdy Ferenc a lutheránus ágazatot támogatta. Ott elnökölt a csepregi hitvitán (1591), amikor is szétváltak a lutheránusok és a kálvinisták. A Zwingli által elkezdett, majd Kálvin nevéhez fűződő református irányzat radikálisabb volt. A Nádasdy-birtokok papjainak írásbeli hitvallást kellett aláírniuk, az ún. Formula Concordiae-t (1596). A főurak közül sokan a reformáció híveivé váltak. Nyilván szembenállás volt ez Béccsel, ami nem lehetett teljes szakítás, hisz a három részre szakadt ország nyugati felében a Habsburg-királyé volt a hatalom. Példa erre, hogy Bornemisza Pétert az Ördögi kísértetek miatt újra letartóztatták. (1579)[5] A birodalom keleti fele: Csehország, Morvaország, Szilézia, Lausitz, Alsó- és Felső-Ausztria áttért az „új hitre”, ahogy Magyarország, sőt Erdély nagy része is.[6] Magától értetődő, hogy a katolikus egyház ellentámadásba lendült.[7] Pedig a magyar fejlődésnek, polgárosodásnak jobban megfelelt volna a protestantizmus: önkormányzat, szorgalom és a munka megbecsülése. Polgári erények ezek.[8]

    A 15 éves háború nem az építést szolgálta. Az ország védelme volt az első. Nádasdy ennek a háborúnak volt a kiemelkedő hadvezére: szinte mindenütt ott volt, bár csupán Zrínyi György lemondása után nevezték ki őt – kénytelen-kelletlen - dunántúli főkapitánynak. (1598) A háború Sziszek (város, Zágrábtól délkeletre) ostromával 1591-ben kezdődött, amikor a boszniai pasa megostromolta a várat. Elég erős és kitartó volt, s a magyar seregeknek csak 1593-ban sikerük őt elűzni onnan. Igaz, a török ebbe nem akart belenyugodni, sőt hadat üzent magának a császárnak. Ezeket a csatákat örökíttette meg Nádasdy unokája, szintén Ferenc[9], a sárvári vár dísztermének a mennyezetén. Nádasdy vezeti a keresztény lovasokat. A török természetesen menekül. Pápa és Tata ostromát is láthatjuk, ill. Kanizsa és Győr visszafoglalását.

    Alig tudjuk elképzelni, hogy az állandó háborúskodás milyen pusztítással járt. Magyarország sorsának ilyetén alakulását a kortársak Isten büntetésének tartották.[10] Már Luther is ezt gondolta a török fenyegetésről. Megnevezte az okokat is: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben”. Kölcsey még a 19. században is visszhangozta a reformátorok szavát. Az eltévelyedés az ok, a török következmény. Luther szerint előbb vissza kell térni Isten igéjéhez, csak ezután jöhet el a felszabadulás.[11] Ezt veszi át Magyari, sőt Zrínyi, a költő, akinél szebben senki nem fogalmazott a bűnökről és az isteni szándékról:

„Az nagy mindenható az földre tekinte,
Egy szemfordulásbol világot megnézé:
De leginkább magyarokat eszben vette,
Nem járnak az úton, kit Fia rendelte.

(…)

De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
Irigység, gyülölség és hamis tanácslás,
Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,
Lopás, ember-ölés és örök tobzódás.

(…)

De ha hozzám térnek, megbánván bünöket,
Halálról életre ismég hozom üket.
Jaj, török, néked, haragom vesszejének!
Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek.”[12]

    Szegény török, nem tudta, hogy csak eszköz. Magyari vitairata csak egy a sorban, hasonlóképpen bibliásan indokolta a török pusztítást Bornemisza, Károlyi Gáspár, Farkas András is. Az utóbbi versben.[13]

    Térjünk vissza, ha még lehet, Magyari Istvánhoz, aki az említett Ajánlásban védekezik az ellen a vád ellen, hogy ők, mármint a hitújítók, lennének az okai minden, a hajdan oly virágzó országra szakadt nyomorúságnak. Ellenkezőleg, a pápisták „támadtak fel az igaz tudomán elnyomására”, és „akár árvíz, döghalál s drágaság s akár az pogán ellenség hatalmazzék el rajtunk, legottan minket kapnak elő.” (MI, 8) Hosszasan taglalja a katolikus egyház tévtanait, tévelygéseit. Talán legérdekesebb egy Janus Pannonius-epigramma, mely arról szól, hogy VIII. János pápa a körmenetben babázott le, s így derült ki, hogy nő. Jól hangzik, de csak legenda. Bizonyára nem igaz, hogy „Róma azóta az ily csapdától félve sokáig / Jól megnézte, mit a pápa ruhája takar.” (Gáspár Endre ford.)

    Az Ajánlás végén megható szavakkal szól Nádasdyról: „Nagyságod nemcsak a prédikátoroknak a táplálója és ótalmazója, az skóláknak építője, hanem az mi édes hazánknak is az pogányok ellen erős paissa is.” (MI,22)[14] Később – szinte költőként – így fogalmaz: „… napról napra édes országunkkal, ékes városainkkal… fogyatkozunk.” (MI,28)

    De mire is intett Luther? Az okokat kell megszüntetni. Magyari szavaival: „… ha valaki meg akarja folyásánál az folyó patakot állítani, annak legelőször is az víz eredetét és forrását kellessék felkeresni…”

    Most vigyázzunk, mert a barokkos szenvedély túlcsordul Magyari tollán:

    „Íme köztünk vagyon bálványozás, viszhavonyás, gyilkosság, fertelmesség, hitötlenség, irigység, kevélység, árultatás, részegség, tobzódás és mindenféle gonoszság. Tisztesség adassék minden jámbornak, de ha jól meggondoljuk, csak igen kevezet találunk, ki tisztiben, hivatallyában eljárna híven. Az lelkipásztorok restek az tanításban, keveset éppítnek jó példájokkal, az pap urak és szerzetesek gyengeségnek, pompaságnak, bujaságnak és kazdagságnak keresésének szolgálnak. Az fejedelmek és urak gondviseletlenek. Az magisztrátusoknak kell csak az jó lakás, henyélés, perpatvar, irigység és sok gonoszság: Az vitézlő nép nem az szép örvendetes szabadságnak, hanem az nyereségnek és prédának örvendez, kóborol, dúl, foszt és minden latorságot cselekszik: akárki nyerje, csak ő ragadománnyal telhessék meg, azzal keveset gondol: az tisztviselők nem az közönséges jóra, hanem magok hasznokra viselnek gondot. Az városbeliek, falubeliek, kereskedők és mesteremberek sem jobbak, ők is fösvények, álnokok, az más kárával magoknak mint használhassanak, azon törik éjjel –nappal fejeket. Nézd el immár törvénytevőket, írástudókat, prókátorokat és nótáriusokat, ajándékban telhetetlenek, és kiben fogyatkozás nem volna, csak igen keveset találsz: ím még az gyerekek között is eláradt az sok gonoszság.” (MI,30)

    Visszatérve az első esztergomi ostromhoz, végtelenül elkeserítő, ahogy Illésházy beszámol a katonák (főleg az idegen zsoldosok) viselkedéséről. Mátyás főherceg egyáltalán nem tudott vagy nem is akart rendet tartani: „… számtalan emberölések esnek vala; egy nap sem volt, hogy magyart nem öltek; paráznasággal, részegséggel, vendégséggel, kalmár-áruval, udvari pompával úgy annyira meg volt rakva vala az tábor, hogy az szent istennek, de még az jámbor embernek is iszonyú vala benne maradni (…) öt-hat mérföldig mindenfelé az falukot, várasakat mind elpusztították…”[15]

    Nem csoda, hogy Magyari a hadviseléssel kapcsolatban is megfogalmazza követelményeit, melyet később Zrínyi teljesít ki a Tábori kis tractában, ill. A török áfium elleni orvosságban. (áfium=ópium)

    Fejezzük be Magyarinak a békéhez intézett fohászával, mely tulajdonképpen Erasmus egyik írásából fordított magyarra.[16] Erasmus a megszemélyesített Béke panaszát szólaltatja meg, Magyari pedig fohászkodik a Békéhez:

    „Az Úristen az embert nem az vérontó hadakozásra teremté (…) Az had alatt hallgatnak a jó törvények, szabadságot vesznek magoknak minden latorságok, akkor az gonoszok büntetés nélkül ölnek, vágnak, dúlnak, fosztnak és ragadoznak.” (MI,157-158)

    Teljesen más az, ha „hadban kell az ellenséggel szállanunk, minthogy Istenünkért, hitünkért, országunkért, maradásunkért, özvegyekért, árvákért etc., néha-néha fegyvert is kénszeríttetünk fogni, mert az békességet az ellenség vagy nem akarja, vagy csalárdul, tehát az legyen fő gondunk, hogy mennél kevesebb kárral legyen meg az hadviselés.”(MI, 160)

    Nádasdy sem volt vasból, megbetegítette a hadviselés, vagy sebet kapott. Nem lehet pontosan tudni. 1604-ben halt meg. A halotti beszédet Magyari tartotta, majd nemsokára követte urát. Pázmány még sokáig élt, s műveiben sokszor visszatért Magyarira. Nem hagyta nyugodni, még holtában sem, a szenvedélyes prédikátor.

---

[1] Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt

[2] Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Magyar Helikon, Bp. 1979, (A továbbiakban: MI)

[3] Bencze Imre: Magyari István sárvári prédikátor élete és munkái. Evangélikus országos Múzeum, Bp. 1995. 13-18

[4] Türtaiosz: A spártai harcosokhoz

[5] Megjegyzendő, Bornemisza bécsi tanulmányait Nádasdy Tamás nádor, a ”fekete bég” apja finanszírozta. 

[6] Erdélyben gyökeret vertek az unitáriusok, akik tagadták a szentháromságot (antitrinitarizmus), valamint az anabaptisták (újrakeresztelők), ill. a szombatosok, akik a zsidó vallás törvényeiből is merítettek. Egyedül itt fogadták el (1568), hogy „minden prédikátor a saját értelme szerint hirdesse az evangéliumot.” (Bitskey István: Hitviták tüzében. Gondolat, 1978. 100.)

[7] Újvári Zsuzsanna: „Nagy két császár birodalma között”. Gondolat, Bp., 1984. 88

[8] Uo., 90

[9] Az unoka részt vett Zrínyi Péterrel, Frangepán Ferenccel együtt a Wesselényi-féle összeesküvésben. A bécsi városházán végezték ki. Az előbbi kettőt Bécsújhelyen.

[10] „A teológiai történelemértelmezés bibliai gyökereit a B ír á k k ö n y ­ v é b e n találták meg. E szerint, ha a nép vétkezik Isten akarata ellen, Isten idegen uralmat küld rá büntetésül. Ha a nép megtér, bűnbánatot tart, Isten kegyelme szabadítót küld, akinek vezetésével a nép visszanyeri szabadságát és önállóságát. Nagyon erőteljesen jelenik meg a magyar református teológiában az Izráel népe és a magyar nép közötti sorspárhuzam.”  Bölcskei Gusztáv: A magyar református teológiai gondolkodás vázlatos története. Alföld 2017. 10. sz.

[11] Magyari szerényen megjegyzi, a lutheránusok is emberek, ők is követnek el bűnöket.

[12] Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, I. ének

[13] Egyfelől verete pogán törökökkel, / Másfelől némettel és ah sok pártolókkal.”

[14] „Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki kereszténységnek viseled paizsát.” (Balassi Bálint)

[15] Újvári, 42

[16] Erasmus: Dulce bellum in expertis (Édes annak a háború, aki nem próbálta)