Magyari Istvánról nem maradt fönn arckép. A prédikátornak csupán „egybeszedegetett könyvecskéje” közvetíti hitvallását, elkeseredését, reményeit. Annál inkább Nádasdynak: egész alakos képe a Nemzeti Múzeumban függ, lándzsás szobra a sárvári vár előtt áll.
Tulajdonképpen Pázmányt akartam olvasni, mert Kosztolányi nagyon tüzesen dicsérte stílusát. Magyari Istvánnak szóló vitairatával, első művével (Felelet) kezdtem volna. Aztán maradtam Magyarinál, aki kevéssel maradt el Pázmánytól. Talán csak teológiai műveltségének kisebb-nagyobb hiányosságát vetik szemére. De ragyogó író volt ő is, jól érzékeltette Magyarország „megromlott” helyzetét. Ráadásul ekkor még a felekezetek is harcban álltak egymással, hogy teret nyerjenek, s bizonyítsák, hogy éppen ők az igazság birtokosai. Olyan korban éltek, amikor hősökre volt szükség, bár Brecht szerint, jaj annak az országnak, népnek, melynek hősökre van szüksége.
Álltam a wittenbergi vártemplom kapuja előtt, ahol Luther tézisei - bronzba öntve - ma is olvashatóak. Mértem lépéseimmel a genfi emlékmű hosszát, keresve a „szablyás Bocskait”, s Illyés Gyulával[1] kérdeztem, vajon megérte-e az áldozat…
Magyari műve: Az országokban való sok romlásnak okairól[2] igazi vitairat, melyben először is a lutheránus egyház hitvallását szegezi szembe a pápák irányította katolikus egyházzal. Mindjárt a Nádasdy Ferencnek címzett Ajánlásban, annak első mondatában kapcsolódik a legfőbb tanításhoz: „Az egy felséges mindenható Úristennek csoda nagy jó volta tündöklik ebben mihozzánk, kegyelmes Uram, hogy az mi időnkbenn is az ő Sz. igéjének, szent evangéliumának világos szövétnekét illyen nagy tündökléssel gerjesztette fel ez hálaadatlan világnak…”. A szent evangélium, ez a legfontosabb. Ahogy Luther Márton a kiszögezett tételek közül a 62.-ben mondja: „Az egyház kincse valójában Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma.” Ebből a magból kelt ki, s nőtt nagyra a reformáció a különféle felekezeteivel, maradandó irodalmi műveivel.
Magyari vitairata 1602-ben jelent meg Sárváron, Manlius János nyomdájában, s jóllehet a reformációt és irodalmát a reneszánsz nagy korszakában helyezzük el, ez a vitairat szenvedélyességével, túlzásaival, óriási körmondataival már a barokk stílusjegyeit viseli magán. Magyari Nádasdy Ferenc „káplánya” volt, ahogy ő írta, prédikátor, szenior. Nagyon keveset tudunk életéről. Bencze Imre feltételezi[3], hogy 1565-1570 között született a Sárvártól nem messze fekvő Magyar nevű faluban. Felsőfokú tanulmányait Csepregen vagy a Szepes megyei Nagyőrben végezte. 1600-ban seniornak, mai szóval esperesnek nevezte magát. Később supremus senior, azaz főesperes lett. Az első biztos adat Magyari életében, hogy 1595-ben Nádasdy oldalán ott volt Esztergom ostrománál, ezért tudott hitelesen írni a hadviselésről. Mint tudjuk, itt kapott halálos sebet Balassi, amikor az elsők között rohant a várfalra. Az Esztergomnál szintén ott levő Illésházy jegyezte fel Nádasdy mondását, mely szerint: „hátat ne mutassanak az ellenségnek, hanem arccal reá menjenek.”[4] Ahogy Balassi tette.
Nádasdy Ferenc a lutheránus ágazatot támogatta. Ott elnökölt a csepregi hitvitán (1591), amikor is szétváltak a lutheránusok és a kálvinisták. A Zwingli által elkezdett, majd Kálvin nevéhez fűződő református irányzat radikálisabb volt. A Nádasdy-birtokok papjainak írásbeli hitvallást kellett aláírniuk, az ún. Formula Concordiae-t (1596). A főurak közül sokan a reformáció híveivé váltak. Nyilván szembenállás volt ez Béccsel, ami nem lehetett teljes szakítás, hisz a három részre szakadt ország nyugati felében a Habsburg-királyé volt a hatalom. Példa erre, hogy Bornemisza Pétert az Ördögi kísértetek miatt újra letartóztatták. (1579)[5] A birodalom keleti fele: Csehország, Morvaország, Szilézia, Lausitz, Alsó- és Felső-Ausztria áttért az „új hitre”, ahogy Magyarország, sőt Erdély nagy része is.[6] Magától értetődő, hogy a katolikus egyház ellentámadásba lendült.[7] Pedig a magyar fejlődésnek, polgárosodásnak jobban megfelelt volna a protestantizmus: önkormányzat, szorgalom és a munka megbecsülése. Polgári erények ezek.[8]
A 15 éves háború nem az építést szolgálta. Az ország védelme volt az első. Nádasdy ennek a háborúnak volt a kiemelkedő hadvezére: szinte mindenütt ott volt, bár csupán Zrínyi György lemondása után nevezték ki őt – kénytelen-kelletlen - dunántúli főkapitánynak. (1598) A háború Sziszek (város, Zágrábtól délkeletre) ostromával 1591-ben kezdődött, amikor a boszniai pasa megostromolta a várat. Elég erős és kitartó volt, s a magyar seregeknek csak 1593-ban sikerük őt elűzni onnan. Igaz, a török ebbe nem akart belenyugodni, sőt hadat üzent magának a császárnak. Ezeket a csatákat örökíttette meg Nádasdy unokája, szintén Ferenc[9], a sárvári vár dísztermének a mennyezetén. Nádasdy vezeti a keresztény lovasokat. A török természetesen menekül. Pápa és Tata ostromát is láthatjuk, ill. Kanizsa és Győr visszafoglalását.
Alig tudjuk elképzelni, hogy az állandó háborúskodás milyen pusztítással járt. Magyarország sorsának ilyetén alakulását a kortársak Isten büntetésének tartották.[10] Már Luther is ezt gondolta a török fenyegetésről. Megnevezte az okokat is: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben”. Kölcsey még a 19. században is visszhangozta a reformátorok szavát. Az eltévelyedés az ok, a török következmény. Luther szerint előbb vissza kell térni Isten igéjéhez, csak ezután jöhet el a felszabadulás.[11] Ezt veszi át Magyari, sőt Zrínyi, a költő, akinél szebben senki nem fogalmazott a bűnökről és az isteni szándékról:
„Az nagy
mindenható az földre tekinte,
Egy
szemfordulásbol világot megnézé:
De leginkább
magyarokat eszben vette,
Nem járnak az
úton, kit Fia rendelte.
(…)
De sok
feslett erkölcs és nehéz káromlás,
Irigység,
gyülölség és hamis tanácslás,
Fertelmes
fajtalanság és rágalmazás,
Lopás,
ember-ölés és örök tobzódás.
(…)
De ha hozzám
térnek, megbánván bünöket,
Halálról
életre ismég hozom üket.
Jaj, török,
néked, haragom vesszejének!
Te vagy, de
eltörlek, ha ezek megtérnek.”[12]
Szegény török, nem tudta, hogy csak eszköz. Magyari vitairata csak egy a sorban, hasonlóképpen bibliásan indokolta a török pusztítást Bornemisza, Károlyi Gáspár, Farkas András is. Az utóbbi versben.[13]
Térjünk vissza, ha még lehet, Magyari Istvánhoz, aki az említett Ajánlásban védekezik az ellen a vád ellen, hogy ők, mármint a hitújítók, lennének az okai minden, a hajdan oly virágzó országra szakadt nyomorúságnak. Ellenkezőleg, a pápisták „támadtak fel az igaz tudomán elnyomására”, és „akár árvíz, döghalál s drágaság s akár az pogán ellenség hatalmazzék el rajtunk, legottan minket kapnak elő.” (MI, 8) Hosszasan taglalja a katolikus egyház tévtanait, tévelygéseit. Talán legérdekesebb egy Janus Pannonius-epigramma, mely arról szól, hogy VIII. János pápa a körmenetben babázott le, s így derült ki, hogy nő. Jól hangzik, de csak legenda. Bizonyára nem igaz, hogy „Róma azóta az ily csapdától félve sokáig / Jól megnézte, mit a pápa ruhája takar.” (Gáspár Endre ford.)
Az Ajánlás végén megható szavakkal szól Nádasdyról: „Nagyságod nemcsak a prédikátoroknak a táplálója és ótalmazója, az skóláknak építője, hanem az mi édes hazánknak is az pogányok ellen erős paissa is.” (MI,22)[14] Később – szinte költőként – így fogalmaz: „… napról napra édes országunkkal, ékes városainkkal… fogyatkozunk.” (MI,28)
De mire is intett Luther? Az okokat kell megszüntetni. Magyari szavaival: „… ha valaki meg akarja folyásánál az folyó patakot állítani, annak legelőször is az víz eredetét és forrását kellessék felkeresni…”
Most vigyázzunk, mert a barokkos szenvedély túlcsordul Magyari tollán:
„Íme köztünk vagyon bálványozás, viszhavonyás, gyilkosság, fertelmesség, hitötlenség, irigység, kevélység, árultatás, részegség, tobzódás és mindenféle gonoszság. Tisztesség adassék minden jámbornak, de ha jól meggondoljuk, csak igen kevezet találunk, ki tisztiben, hivatallyában eljárna híven. Az lelkipásztorok restek az tanításban, keveset éppítnek jó példájokkal, az pap urak és szerzetesek gyengeségnek, pompaságnak, bujaságnak és kazdagságnak keresésének szolgálnak. Az fejedelmek és urak gondviseletlenek. Az magisztrátusoknak kell csak az jó lakás, henyélés, perpatvar, irigység és sok gonoszság: Az vitézlő nép nem az szép örvendetes szabadságnak, hanem az nyereségnek és prédának örvendez, kóborol, dúl, foszt és minden latorságot cselekszik: akárki nyerje, csak ő ragadománnyal telhessék meg, azzal keveset gondol: az tisztviselők nem az közönséges jóra, hanem magok hasznokra viselnek gondot. Az városbeliek, falubeliek, kereskedők és mesteremberek sem jobbak, ők is fösvények, álnokok, az más kárával magoknak mint használhassanak, azon törik éjjel –nappal fejeket. Nézd el immár törvénytevőket, írástudókat, prókátorokat és nótáriusokat, ajándékban telhetetlenek, és kiben fogyatkozás nem volna, csak igen keveset találsz: ím még az gyerekek között is eláradt az sok gonoszság.” (MI,30)
Visszatérve az első esztergomi ostromhoz, végtelenül elkeserítő, ahogy Illésházy beszámol a katonák (főleg az idegen zsoldosok) viselkedéséről. Mátyás főherceg egyáltalán nem tudott vagy nem is akart rendet tartani: „… számtalan emberölések esnek vala; egy nap sem volt, hogy magyart nem öltek; paráznasággal, részegséggel, vendégséggel, kalmár-áruval, udvari pompával úgy annyira meg volt rakva vala az tábor, hogy az szent istennek, de még az jámbor embernek is iszonyú vala benne maradni (…) öt-hat mérföldig mindenfelé az falukot, várasakat mind elpusztították…”[15]
Nem csoda, hogy Magyari a hadviseléssel kapcsolatban is megfogalmazza követelményeit, melyet később Zrínyi teljesít ki a Tábori kis tractában, ill. A török áfium elleni orvosságban. (áfium=ópium)
Fejezzük be Magyarinak a békéhez intézett fohászával, mely tulajdonképpen Erasmus egyik írásából fordított magyarra.[16] Erasmus a megszemélyesített Béke panaszát szólaltatja meg, Magyari pedig fohászkodik a Békéhez:
„Az Úristen az embert nem az vérontó hadakozásra teremté (…) Az had alatt hallgatnak a jó törvények, szabadságot vesznek magoknak minden latorságok, akkor az gonoszok büntetés nélkül ölnek, vágnak, dúlnak, fosztnak és ragadoznak.” (MI,157-158)
Teljesen más az, ha „hadban kell az ellenséggel szállanunk, minthogy Istenünkért, hitünkért, országunkért, maradásunkért, özvegyekért, árvákért etc., néha-néha fegyvert is kénszeríttetünk fogni, mert az békességet az ellenség vagy nem akarja, vagy csalárdul, tehát az legyen fő gondunk, hogy mennél kevesebb kárral legyen meg az hadviselés.”(MI, 160)
Nádasdy sem volt vasból, megbetegítette a hadviselés, vagy sebet kapott. Nem lehet pontosan tudni. 1604-ben halt meg. A halotti beszédet Magyari tartotta, majd nemsokára követte urát. Pázmány még sokáig élt, s műveiben sokszor visszatért Magyarira. Nem hagyta nyugodni, még holtában sem, a szenvedélyes prédikátor.
[1] Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt
[2] Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Magyar Helikon, Bp. 1979, (A továbbiakban: MI)
[3] Bencze Imre: Magyari István sárvári prédikátor élete és munkái. Evangélikus országos Múzeum, Bp. 1995. 13-18
[4] Türtaiosz: A spártai harcosokhoz
[5] Megjegyzendő, Bornemisza bécsi tanulmányait Nádasdy Tamás nádor, a ”fekete bég” apja finanszírozta.
[6] Erdélyben gyökeret vertek az unitáriusok, akik tagadták a szentháromságot (antitrinitarizmus), valamint az anabaptisták (újrakeresztelők), ill. a szombatosok, akik a zsidó vallás törvényeiből is merítettek. Egyedül itt fogadták el (1568), hogy „minden prédikátor a saját értelme szerint hirdesse az evangéliumot.” (Bitskey István: Hitviták tüzében. Gondolat, 1978. 100.)
[7] Újvári Zsuzsanna: „Nagy két császár birodalma között”. Gondolat, Bp., 1984. 88
[8] Uo., 90
[9] Az unoka részt vett Zrínyi Péterrel, Frangepán Ferenccel együtt a Wesselényi-féle összeesküvésben. A bécsi városházán végezték ki. Az előbbi kettőt Bécsújhelyen.
[10] „A teológiai történelemértelmezés bibliai gyökereit a B ír á k k ö n y v é b e n találták meg. E szerint, ha a nép vétkezik Isten akarata ellen, Isten idegen uralmat küld rá büntetésül. Ha a nép megtér, bűnbánatot tart, Isten kegyelme szabadítót küld, akinek vezetésével a nép visszanyeri szabadságát és önállóságát. Nagyon erőteljesen jelenik meg a magyar református teológiában az Izráel népe és a magyar nép közötti sorspárhuzam.” Bölcskei Gusztáv: A magyar református teológiai gondolkodás vázlatos története. Alföld 2017. 10. sz.
[11] Magyari szerényen megjegyzi, a lutheránusok is emberek, ők is követnek el bűnöket.
[12] Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, I. ének
[13] Egyfelől verete pogán törökökkel, / Másfelől némettel és ah sok pártolókkal.”
[14] „Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki kereszténységnek viseled paizsát.” (Balassi Bálint)
[15] Újvári, 42
[16] Erasmus: Dulce bellum in expertis (Édes annak a háború, aki nem próbálta)
