Párizsi képek: Illyés Gyula

 

                                                                    A Hunok Párizsban első kiadásából, 1946

                                 „Párizs a jövő volt; még Batsányi biztatására, vigyázó szememet már messziről a jövőre vetettem.” (Illyés: Hunok Párizsban)   

     Az Útrakelő Berlin után Párizsba utazott. De erről nem fog beszámolót írni, mint Berlinről, hanem magyar írók párizsi élményeit fogja ideidézni. Nem lesz nagyon sok, s remélem nem fog csalódni senki. (Adyt kihagyom – horribile dictu – őt mindenki kívülről fújja.)

     Legyen az első Illyés Gyula (1902-1983). Előre bocsátom, hogy Illyés műve nagyon gazdag, bármely más részlet megfelelt volna. Biztos van, akinek meglepetés, hogy Illyés is sok időt, négy évet töltött el Párizsban (1922-26). Nagyon fiatalon, politikai szerepvállalása miatt kényszerült erre a nagy kalandra. Ő volt talán az egyetlen költőpalánta a párizsi magyarok közül, aki egy munkásokból álló közösséghez tartozott: „Úgy éreztem, hogy a világban máris helyem van, sőt célom és rendeltetésem van.”

     Ugyanakkor a Sorbonne előadásait is hallgatta, s a szárnypróbálgató költő sikerrel kapcsolódott a francia avantgárd neves képviselőihez: Cocteau, Tzara.

     Számomra nagyon érdekes volt, hogyan rendezkedtek be az ifjú szökevények (migránsok) a különböző szállásokon:

„Sinkovics lassan már készülődött az étterme éjjeli takarításába. Üres ágya azon nyomban vendégágynak kínálkozott.

De nemcsak az én számomra. Éjszaka arra ébredtem, hogy valaki óvatosan arrébb nyomkod s mellém fészkelődik.

– Jóska hol alszik? – hallottam félálomban.

– Lábtól keresztben.

– És Károly?

– Vegyétek le azt a nagyfüggönyt.

– Feljön Sándor is?

Kinyitottam egy percre a szemem. Nemcsak az ágyakon és a heverőn aludtak kettesével, hanem a földön is. Mintha a sublóton, a széles ablakpárkányon, sőt a szekrény tetején is feküdt volna valaki. Olyan valószínűtlen s mégis olyan elfogadható volt, mintha álmodtam volna. Az elcsodálkozás a reggeli ébredéskor várt, amikor tiszta fejjel kellett a szobában nyüzsgő rengeteg fiatalemberről megállapítanom, hogy az mind nálunk aludt. 

Hogy az előbbi hasonlatot folytassam: ennek az előretolt fedezéklyuknak Sinkovics parancsnoksága alatt, Piliti, Hegyi és Kacsmár volt az állandó őrszemélyzete. A különféle Istvánok, Károlyok, Józsefek voltak a rohamozó harcosok. Rendszerint csak egy-egy szuszra lapultak meg náluk. Hetenként, de néha naponként cserélődtek, hovatovább megkülönböztethetetlenül. Nevet és személyiséget akkor nyertek, amikor maguk is fészket vertek, egy emelettel feljebb ugyanabban a szállodában, vagy a szemköztiben. Számuk egyre nőtt. A frissen érkezett Mihály, alighogy kifújta magát, levelet írt egy hazai Ferencnek; Ferenc az első vacsora után máris törölte le az asztal sarkáról a morzsát, s küldte a lapot a soron következő Györgynek vagy Lajosnak.”

     Persze ez csak átmenet. Innen lendül föl a költészet magasába:

                       „Mint egy igazi költő, e padlásszobában
                         éltem három évig. Föl-alá járkáltam,
                         hajamat turkáltam s asztalomnak esve
                         egy végtelen verset írtam főleg este.”

                                                           (9, Rue Budé, 1931)

Párizsi képek: Szomory Dezső

 

                                                                         Szomory Dezső, PIM.hu

     Következzen Szomory Dezső (1869-1944). 1890-ben a katonai szolgálat elől Párizsba költözött. Csak 1906-ban költözött haza. A Párizsi regény c. művének témája „az íróvá küzdés-válás” Itt születik meg két könyve: az Elbukottak (1892), ill. francia nyelven a Les Grands et les Petits Moineaux, (magyarul Mesekönyv, 1898).

     A Párizsi regényből azt a részletet választottam, amikor az írót eléri a hír: meghalt Kossuth (1894). Meggyőződhetünk Szomory mély hazaszeretetéről, s tanulmányozhatjuk különleges stílusát, expresszionizmusát, a külső és a belső ellentétét, a párizsi élet dinamikáját. Már csak egy apró megjegyzés: elolvasandó még Jókai beszéde: Kossuth ravatalánál. 

„- Kossuth meghalt, - mondta. - Most jött a sürgöny Torinóból.

     Valamit dadogtam, egypár zavart szót s elköszöntem.

- Holnap tessék feljönni az egyletbe, - mondta a fiatalember s ő is köszönt és ment.

     Bekanyarodván a boulevardra, csak mentem a fényben, a tömegben. Olykor megálltam, eltünődve, egymagam a járda szélén, különválva ettől az idegen világtól, valami furcsa súllyal a lelkemben, ami megmozdult, hogy kiszálljon a lelkemből ez a furcsa súly, hogy kiszálljon! erre a szomorú hírre! Meghalt... Nem restellem bevallani, annyira emberi, annyira lelki doku­mentum: az első érzésem magamért volt, a magam életéért, Kossuth halálában!

     A honvágy sajgó csápjai, e gyászeseten túl, távolibb perspektívákba nyúltak s tologatván kínjaimat a szívemről, egy jobb élet kapuján kúsztak fel magasan, mint a pók. Valami fordulatra gondol­tam, nem tudom hogyan, valami fordulatra a szívekben s dolgokban, valami gyönyörű harang­szóra, ami egyszerre kondul multak s jövő fölött, valami amnesztiára minden vétkeseknek, minden szenvedőknek, erre gondoltam, költő!

     Gondoltam, elhalálozván nagy ellensége, a király meg fog bocsátani mindenkinek, ezt gondoltam. Gondoltam, Kossuth meghalt, mint Jézus, egy keresztfán. Én meg vagyok váltva a keresztfa alatt, ezt is gondoltam, ilyen szépeket gondoltam, eltünődve, különválva, egyedül a járda szélén, egymagamban mint egy hajnalban, ami ébred, egymagamnak a boulevardon egy hajnal! egymagamnak ezen a nagy világon!

     És megint mentem és sok mindent magyarázgattam magamnak és csak mentem. A honvágy, az borzasztó, magyaráztam magamnak. A honvágy mindennél borzasztóbb. A honvágy erő­sebb minden fájdalomnál. A honvágy erősebb a halálnál. A honvágy, ha megsavanyodik, gyűlölet lesz belőle, olyan borzasztó mérge van. Az enyém megmaradt mindenek ellenére, izzó tűzében, tisztán!

     És csak mentem. És százszor annyi embert láttam, ezerszer annyit, mint máskor ebben az estéli órában, a mellett, hogy nem láttam senkit. És valami nagy hangokat hallottam, valami őserdők zúgását körülöttem, a mellett, hogy nem hallottam semmit. Az omnibuszok dörögtek, hosszú sorban egymás után, egymás mellett, párosával, a vastag lovak sörénylobogásával, az ostorpattogással a magasból, ahová hármas száron a három ló fölött felnyúltak a gyeplők, kifeszülten, rövidre fogva, mint egy napszekér kocsisához, magasan a fényben.

     Száz más kocsi tolongott, más kerék forgott s zord lovasok száguldtak a kocsirengetegben, ezer kerék között, zord lovasok vértben és sisakban, mint valami bosszúállók, hosszú lófarkokkal, ami a sisakjukról lógott s lobogott utánuk. Az Opera, tárt kapui máglyafényét vetette ki a tér magas lépcsőzetére, ahol a tömeg mint egy hegyre ment fel, nők! bálványok! mint egy hegyre száz­féle fátylakban, selyemtiarákban, infulákban és brokátban s abban a lilafényben, ami az erkélyek ablakaiból sugárzott tűznek s tündöklésnek azzal a felfokozottságával, pátoszával s drámaiságával, ami egy kigyulladt tető, egy égő torony pátosza s drámaisága a többi tetők s tüzek fölött. Mindezt nem láttam, láttam?

     Kossuth meghalt, tünődtem és csak mentem. S végig minden, a végtelenben, a platánok fölött súlyos lombokkal, minden izzott a tetőkön s a kövön, minden ki volt világítva, minden üveg, minden portál, minden kapu a boulevard két oldalán tündöklő messzeségben, a sok ékszerész, péküzlet aranytükrökkel s csillárokkal, a sok fodrász, cukrász, könyvesbolt, vendéglő és kávéház, ahol a teraszon, a zsúfolt asztalsorok előtt, utcai erőművészek, félmeztelen s kidagadt izmokkal lejátszták olympiádjaikat néhány perc lendületében, amíg csak egy rendőr árnya nem közeledett a mélyben, amit egy távoli koma a sarokról, ahol állott és őrködött, egy éles füttyel jelzett az atlétáknak.

     S utánuk, amint elrohantak s a rendőr is elvonult, dolga híján, kocogva a tömegben, már mások jöttek a fény­ben, méla aggastyánok jöttek hosszú fekete kabátban, a tenyerükben egy-egy kölyökkutyával, amit felajánltak, olyan áhítatos arccal s magyarázatokkal a legmélyebb basszusban, mint ahogy Mózes szólott volna kis kutyákról a zsidóknak.

     S madárjós-asszonykák, egy vak pintyőkével egy kalitkában, szonóran kínálgatták a jövőt sibyllai cédulákon, zajos zenék kíséretével, ami belülről hangzott a kávéházból, a tárt ajtókon át. És koldusok is jöttek, fél­szemmel s olyan mankókon, mint egy árboc és gyönyörű hölgyek, akiket Shakespeare whore-oknak nevez, az alkalmi szeretőket keresték azokkal a komor szemekkel s drámai tekintettel, ami illik a szerelem sötét szenvedélyéhez.

     És karcsú ifjak is jöttek, kifestve, hajlékonyan mint a nád, valami nagyon enyhe tánclépésben, amelyen a csípőjük rengett. S egy leány szaladt egy kosár ibolyával. És a Vendôme-oszlop felé, mely császári fantómja magányosságával nyúlt fel sötéten, a vörhenyes egekbe, rikkancsok rohantak újságkötegekkel, mint az agarak olyan fürgén s elharapott szótagokat ugatva, míg csendesen a rue de la Paix hármas lámpásai alatt az estében, egy öreg asszony haladt két tizennégyéves leánykát vezetve a nagy szállók irányá­ban, ahol árulta őket méltósággal és szótlanul, mint ami magától értetődik s csak egy-egy áhitatos szemforgatással hangsúlyozta ezt a vásárt, csak egy-egy áhitatos szemforgatással a jár­dáról a magasba, a levegőbe, az oszlop felé, Napoleon felé, mint a legmagasabb kulminá­ciókba. És minden zúgott és zajlott és harsogott a fényben.

     S csak mentem s tünődtem: meghalt! S míg haza nem értem, amíg le nem feküdtem s amíg nem aludtam és másnap is és harmadnap is, mindig csak tünődtem: meghalt! S így mentem el, harmadnap végre az egyletbe hírek után, hogy írhassak hű lapjaimnak.”

                                                          Jókai: Kossuth ravatalánál

    

Párizsi képek: Hevesi András

 

                                                                                   Litera.hu

     Hevesi András alakja, művészete kevésbé ismért. 1901-ben született. A 20-as években volt Párizsban. Kritikusként, műfordítóként is jelentős. Legfontosabb műve a Párizsi eső c. regény melyben „megírja a kiszolgáltatott embert, aki, mint kesztyűbélést fordítja kifelé a lelkét…” (Halász Gábor)

     1938-ban visszatér Párizsba, majd jelentkezik a francia hadseregbe, jóllehet nála tehetségtelenebb katonát a világ még nem pipált.” (Fejtő Ferenc) 1940. július 3-án hunyt el, halálos sebet kapott.

     Az embert legjobban Illés Endre mutatja be: Egy dühöngő fiatal a 30-as években. (Mestereim, barátaim, szerelmeim 2, 1983², 393-415 old.) 

     "Szállodai szobámnak csak az ajtajára emlékszem, ablaka, ha egyáltalán volt, oly kicsi lehetett, hogy emlékezetem elhanyagolta. Ez is fekete volt és mindene ragadt, az ágyhuzat, az éjjeli­szekrény, még a mosdótál is. Mikor összekuporodtam a kurta és keskeny ágyban, úgy éreztem magamat, mint akit kalickában akasztottak fel a világűrben.

(…)

     Reggeltől estig loholtam, hogy beszedjem a várost, mint az orvosságot. Néha azt hittem, megőrültem: ahogy rohantam, mindig egy irányba, többször beleütköztem a Szajnába, amely úgy látszik, külön az én bosszantásomra, három-négy példányban szelte át a várost. Szeren­csére eszembe jutottak a még otthon látott térképek, amelyeken úgy tekerődzik a városra, mint áldozatára az óriás kígyó. Felöltőm és kalapom ocsmány, puha masszává ázott az esőben, és vele ázott az a lelkes, de gyenge lábon álló meggyőződésem is, hogy jócsaládból való úrifiú vagyok. Olyan mérhetetlenül egyedül voltam, hogy kínomban megkettőztem magamat: ketten lettünk a magányommal. Olyan vigasztalanná váltam, mintha csupa süketnéma közé kerültem volna, agyamban kárpótlásul harsogni, tombolni kezdtek a gondolatok.

(…)

     Hamar megtaláltam, mint a csavargó a jótékonysági egyesü­letet, az egyetlen helyet, ahol az esték tűrhetően teltek, a Sainte Geneviève könyvtárat a Panthéon mellett. Csúnya könyvtár volt, nagy hodály, mint egy bazár, vásárcsarnok vagy pálya­udvar, a gázlámpák elszigetelt fénye fásult és mértéktartó kétségbeesést kölcsönzött e helynek, az éjszakai pályaudvarok álmos, pállott jövés-menését, amelybe csak egy módon lehet izgalmat és feszültséget disputálni, ha háttérnek és előzménynek fogja fel az ember, amelyből irtózatos robajjal, velőtrázó sikoltással tör ki valami szerencsétlenség. A könyvtár tömérdek parányi zajjal, tollak percegésével, őrök csoszogásával, lapok forgatásával pukka­dásig teleszítt csendjét vihar előtti csendnek képzeltem, aláaknázott várnak, amely minden pillanatban robbanhat. A levegőben tölcsérként kavargott a minden idegszálammal áhított botrány. A lámpafényben imbolygó porszemek a nyomban kitörő vihar előjelei, még egy perc és a tömzsi rigai lány vastag bundájában és óriási kalapjában, amely oly mosolytkeltően ellen­kezik józan és megfontolt kispolgári természetével, mocskos szavakat kiáltozva a földre veti magát, és epilepsziás görcsökben hempereg. Ez mindenkit meglepne, csak én találnám természetesnek.

(…)

     Eltorzult arccal, görcsösen olvastam, egész testsúlyommal belekönyökölve a könyvbe, szemem néha kidülledt, mint a haldoklóé, hősies, szent kötelességet végeztem.

(…)

     Életem jelképe a sarokban ketyegő óra volt. Én magam is óra voltam, egyhangúan ketyegő óra, amelynek az a rendeltetése, hogy céltalan, gépies mozdulatokkal töltse ki az idő­közöket. Az idő az én külön időm volt, más mint a többi emberé, olyan, mint én magam ebben a letarolt környezetben, ugyanolyan száműzött és eseménytelen.”

Párizsi képek: Márai Sándor

 

                                                                                 Az ifjú Márai

      „Egyszer elővettem a Larousse-t, s megnéztem az ország térképét, ahol születtél. Egészen kicsi foltot láttam csak, barnára festve, s körös-körül országokat, alig valamivel nagyobbat, mint a te hazád. Akkor láttam, milyen nagy Franciaország. Szegény, gondoltam. Nagyon sajnállak. (…) Szegény, még tengere sincs…” (A francia nő szavai a szakítás előtt.)

                                         (Márai: Idegen emberek) 

     Mennyi mindent elárul egy szoba leírása[(Lásd még: Tandori) az előző, ill. leendő lakójáról, a korról, s főleg arról, hogyan kezdi életét Párizsban egy „idegen”: 

     „Ez itt a Hotel Molière?” – kérdezte a seprűs embertől. „Igen, ez a Hotel Molière.” S a tulajdonos félredobta a seprőt s vállára vette a poggyászt. A ház hat emeletes volt, s oly keskeny, hogy minden emeletére csak két ablak jutott. (…) hat emeleten másztak föl, a tulajdonos belökte az ajtót, a poggyászt a padlóra dobta: „Voilà”. Az ablakhoz lépett. A keskeny és hosszú szoba egyetlen hosszú és szárnyas ablaka erkélyfélére nyílott. Áthajolt a vasrácson, mindenfelé háztetőket, tűzfalakat látott csak, hosszú kéményeket, melyeknek tövében macskák nyaraltak. Ha mélyen áthajolt a rácson, a Luxembourg-kert egy zöld foszlányát sejthette még. Mindenfelé csak háztetőket látott. Egy szék volt a szobában, s óriási ágy. Szekrény nem volt A mosdón pléhlavór állt, a tulajdonos az ajtóhoz ment, s látható elégültséggel felcsavarta és eloltotta a villanyt. Leült az ágy szélére, a háztetőket nézte. Akkor még nem tudta, hogy háztetőket és tűzfalakat is lehet szeretni.”

     Majd névtelen hősünk belecsöppen a Bastille napján (július 14.) a nagy népünnepélybe, melyet kísérteties panoptikumnak lát, hisz „a legnagyobb baj, hogy megadták magukat a pénznek. Nemcsak csinálják, nemcsak szeretik, ezek már hisznek a pénzben! Szabadság!... Csak táncoljatok.”

     A végkifejlet Franciaország legészakibb sarkában következik be, amikor a szeretett francia nő, (szintén névtelen), a végtelen tenger mosta Bretagne-ban vágja a szemébe: „sale etranger” (piszkos idegen).

     „… este elutazom, nem láttam még Napoleon sírját, a Cluny-múzeumot, nem voltam színházban, nem mentem fel az Eiffel-torony tetejére, nem néztem meg a Louvre japán osztályát. Nem láttam semmit – állapította meg elcsodálkozva (…) holnap este Amsterdamban lehetnék… Mindenféle látnivaló akadhat még Európában.”

---

Párizsi képek: Kassák Lajos

 

                                                                    Tihanyi Lajos: Kassák Lajos, 1918, Wikipedia

                                                                   „Párizst és nem láttam semmit” 

     A fenti idézet A ló meghal a madarak kirepülnek c. hosszúversből való, melyben Kassák megörökíti párizsi útját. A költemény (1922) arról hosszú „csavargásról” szól, melynek főbb állomásai: Bécs, Stuttgart, Brüsszel, Párizs. 1909. április 25-én indul útra - gyalog – Gödrös Ferenccel, a „félkrisztus faszobrásszal”, s 1910 nyarán tér haza.

     Majd miután elválnak útjaik, Stuttgartban Szittya Emil lett a társa, vezetője. (Szittya nem volt akárki, később ő „fedezte fel” Chagallt.) Ebben az időben írta első szabadversét.

     Az első részlet (I) A ló meghal a madarak kirepülnek c. poémából való, melyet Kassák Bécsben, (akkor itt élt emigrációban), a 2x2 c. folyóirat egyetlen számában adta közre.

     A második rész (II) az Egy ember élete c. önéletrajzi regény Csavargások c. fejezetéből való. Kassák mindkét szövegében érződik, hogy költőnk igyekszik maximálisan lerombolni a hagyományos költői, művészeti formákat, à la Marinetti, s a töredékekből felépíteni az újat. (Ez érvényes a társadalomra is.)

Van egy 3. idézet is (III, 1972-nen jelent meg), melyben már egészen másképpen, sokkal bölcsebben értékeli a nagy kalandot.

I.

napokig sehol se kaptunk szállást

ó hát mért is szült minket az anyánk ha nem tudott

mindjárt házat is tojni a hátunkra?

egy börtönőr aki különben suszter is volt

12 órára bedugott bennünket a szalmába

a sárga csövekből lándzsákkal fogókkal és valóságos

orosz pikákkal vándoroltak felénk a tetvek

ez azonban nem jelentett semmit

messze holdhintákon aludtunk furulyaszóval

valaki állandóan azt énekelte felettünk:

TI AZ ÉN KÉT MUTATÓ UJJAIM VAGYTOK

s reggel fekete kávét ittunk a suszterné szoknyája körül

azt mondta nagyon szép hajam van

s ha jobban megnéz egy igor nevü legényre hasonlitok

aki 20 év előtt a szajnába ölte magát miatta

a fekete kávé paposan szétkólikázott a gyomrunkban

és én megigértem

hogy párisból küldök neki egy képeslapot

két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal

PÁRIS ó PÁRIS mennyi szép ember ölte meg ott magát

és kitudja miért

és többé nem szakadt el tőlem a hangja

benne sirt a vámőrök sipjában

és nevetett páris elektromos kürtjeiben

nevess hát te szamár

nem látod hogy az élet arany fészkében ülsz

most PÁRIS ringat bennünket mondta szittya egészen

megfeledkezve a tripperéről

egyszer már angyalvért fejtem itt a csillagokból

hozzáképest szódaviz volt az anyám teje

tüzd föl a szárnyaidat

holnap elmegyünk GRIZETTE-hez

holnap osztrigát fogunk enni a boulevard italien-en és

megnézzük a villanyos madarakat

holnap átmegyünk a tuilleriákon

és a csillagbáron

hát igen

igen

nagyon szomoru voltam s éreztem beteg lábaimon hogyan

nőnek a körmök

ó jaj

jaj

hozzám szakálasan és vakolatlan érnek el a csodák

2x2=4

II.

     „– Nem tudom, miért, de én egyáltalában nem bírom úgy látni Párizst, mint ahogy Ady látja – írtam egy levelemben Jolánnak –, ő mindenen csodálkozik itt, és mindentől el van ragadtatva, én mindent csak egyszerűen tudomásul veszek. Lehet, hogy az én lelki szegénységem miatt van így, de én ezen nem tudok változtatni. A költők mindig olyan nagy elragadtatással írnak a dolgokról, én csak egyszerűen azt mondom: ez így van, az meg úgy van, s ezek a megállapítások engem teljesen kielégítenek. Írd meg, hogy mit gondolsz, lehet-e költő egy olyan józan ember, mint én vagyok.

(…)

     Kószáltunk az utcákon, és alig szóltam valamit, vártam, hogy bemenjünk valamelyik múzeumba.

De íme, ezeken a helyeken sem éreztem magam otthon. Szittya magyarázott a képek előtt, néha egészen átszellemült a lelkesedéstől, s én itt sem voltam vele egy nézeten. Ami neki tetszett, az nekem legtöbbnyire nem tetszett. Az impresszionisták képeit felületesnek találtam, a görög szobrok hidegek voltak, mintha jégből lettek volna öntve. Ott álltam a híres Milói Vénusz termében, körül-körüljártam a hatalmas szobrot, és nem találtam rajta semmit, ami lenyűgözött vagy csodálatba ejtett volna.”

III.

     „Mint megmunkálatlan fatuskó érkeztem ide, és néhány hónap alatt megcsiszolódtam, érdeklődővé lettem a világ dolgai, az emberi alkotások iránt. Most hallottam először Guillaume Apollinaire-ről, Pablo Picassó-ról, Henry Rousseau-ról. Apollinaire égig magasztalt verseihez nem tudtam hozzáférkőzni, de amit hallottam róluk, az is elég volt, hogy mélyen felzaklasson, hogy letérjek a járt utakról, s hogy mint vak elinduljak, mit tudom én, merre, hová. Hátat fordítottam a tegnapi magamnak valami ismeretlenért, amiben látatlanul is hittem.”

                               (Kassák: Az izmusok története, 1972, Pán Imrével)

Párizsi képek: Kuncz Aladár

 

                                                                                  Kuncz Aladár

Két sírás 

     Evezzünk már végre békésebb vizekre! Ne csak a nyomor, az éhezés legyen a fő téma, mondja jobbik felem. Hát jó, az utolsó fejezetben süssön ki a nap, villanjon fel az illékony szépség.

     Kuncz Aladár 1866-ban született Aradon, és 1931-ben halt meg Budapesten. 1904-ben az egyetemen, az Eötvös Kollégium tagjaként bölcsészetet tanult, tanár lett, s megnyílt előtte a Nyugat folyóirat is, s „… mikor 1909 nyarán Párizsba először megérkeztem, sírtam a boldogságtól a csilingelő egylovason, amely a Gare de ľ esttől a Quartier Latinba vitt.”, írja főművében a Fekete kolostorban.

     S jöjjön a megígért varázslat:

     „Még egy egész napom volt Párizsban, és csak az azután következő reggel kellett utaznom. Másnap reggeltől estig a búcsúzás meghatódott, bódult állapotában járkáltam Párizs utcáin. E város szépségei, amelyek előlem sorsom izgalmas fordulatában messzire húzódtak, most, hogy válni készültem, megint előre léptek. Az augusztusi nyár napjának megszépítő aranyfénye vont be mindent a Luxembourg-kertben, amikor délután ide beléptem. A fák, bokrok levelei itt-ott már megsárgultak, vagy vörösek lettek. A korai ősz, amelyről Ady írt, már-már beszökött Párizsba. A kert álomszerű szépségben terült el. A fák között a magas, halványzöld füvön a nap fénye nagy foltokban remegett. A fasorok árnyékában néha színes ruhájú nő ment végig, vagy kisgyermekek futottak karikájuk után. A szökőkút vize csillogva sistergett felfelé, azután puhán, szétömölve hullott vissza. A szökőkút előtt állt most is a madaras ember. Őt háború, világzajlás nem érdekelte. Kijött a madaraihoz, mint évtizedek óta minden délután, s kinek-kinek a maga kedvenc ételéből kedveskedve nyújtott. Vállán galambok pihentek, keze előtt csattogva fürjek, verebek repdestek, s az ügyesen kikészített eledelért néha varjú vagy szarka is lecsapott. Amíg messze kint az emberek ölték egymást, ő itt békés nyugalomban a madarakat barátkoztatta egymással...

     A Luxembourg-kert s talán az életem sem volt soha olyan szép szememben, mint ezekben a pillanatokban. Bejártam minden régi kedves zugot a kertben, s ahová csak léptem: a Mediciforrásnál, Verlaine márványportréja előtt, a merengő George Sand26-szobor aljában, a Luxembourg-múzeum lépcsői előtt, mindenütt az elmúlt évek gyönyörű élményei seregestül rebbentek fel, mintha csak idáig e sok természeti szépség bűvöletében rejtve maradtak volna...”

     Talán azért volt minden olyan vakítóan szép, mert főhősünket, a francia kultúra szerelmesét nemsokára internálták – másokkal együtt, Bárczi Gézával, Németh Andorral - a „fekete kolostorba”. 1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. Ez volt a jel a nagy háborúra.

     Nem sorolom testi-lelki szenvedéseit. „… az egyetlen, hatalmas élményt egy fél életen át hordozta, érlelte, növelte magában, s hogy mint anyák, aki belehelnek a szülésbe, élete utolsó perceiben megalkotta a Fekete kolostort…” (Bóka László)

     A nagy könyv utolsó sorai a Sorstalanság befejezésére emlékeztetnek:

„Hárman felültünk egy budai villamoskocsiba. Csomagjainkkal a hátsó peronon álltunk meg. Egy sovány, kopott ruhájú budapesti kispolgár érdeklődve nézegetett bennünket, végre azután megszólalt:

- Messziről jönnek az urak?

- Igen, francia fogságból.

A sovány, kopott ruhájú úr még egyszer megnézett, végigvizsgált mindhármunkat, azután zsebéhez nyúlt:

- Szabad egy Duna cigarettával megkínálnom önöket?...

A résztvevő hang, amelybe mintha a hazatérőket fogadó minden szeretet beleszorult volna, egyszerre felhasította lelkünk fásultságát. Arcunkon csak most folytak le a szomorú viszontlátás könnyei. Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk.”

     Itt zárulnak a Párizsi képek. Jó lett volna még a 20. század második feléből válogatni, sőt alaposan benne vagyunk a 21. században, de hát egy életem volt, egy iskolám. Ma ennyire futotta.

Tandori Dezső: A szobák

 

                              A szobák 

                    Akkor kitolták a butorokat,

                    s látszott, milyen göcsörtös volt a padló.

                    És látszottak a szöghelyek.

                    Látszott, hogy már üszkösödik

                    a vaskályha mögött a lyuk.

                    És végül egy szál meztelen

                    villanykörte égve maradt,

                    s most borotvaként kaparja a fény

                    a borostás falat.

                    Most, hogy az ég oly ferde lefutású,

                    mint ágytámlák mögött a faliszőnyeg

                    kettémetszett mintái, most, hogy a

                    hegy élén a fák, mint fűrészfogak,

                    az eget a földtől elharapják –

                    üres szobákat látok odabent:

                    mint a végső percek, egymásbanyílanak.

                    Zúgatja a szél a kéménylukat,

                    s a hang is kihül bennem s megáll.

                    Ahogy az inga akkor itt megállhatott,

                    és ahogy a kályha kihülhetett:

                    most értelmetlen vasveret.

                    És az ég megfeketedett.

                    És értelmetlen már a rács

                    keresztje az ablak előtt,

                    rajta a szétfeszitett karokkal

                    lengő növény indái csak

                    száraz, barnult, tépett inak.

                    A villanykörte egyre ég

                    a levetkőztetett szobában,

                    és fénye mindent szétfeszít,

                    a parkettkockák réseit,

                   mint vallatók a fogakat,

                   mint a szögek az inakat.

                   Elfordulok. Megyek a szél

                   párhuzamos falain át.

                   Kezemnél, mint nyitott csapok,

                   süvítenek a fák.

 

                                         (in: Töredék Hamletnek, 1968)

Jókai: Kossuth ravatalánál

 

     Kossuth Lajos ravatala előtt állunk.

     Láztól izzó agyam előtt az emlékezet ködfátyolán keresztül végigvonul egész titáni alakja, amilyennek őt ifjú szívvel, férfikora delén, sikerei dicsfényében láttam.

     Azon magasztos nagy eszméknek, melyek kortársaimmal együtt engem is örök híveikké avattak fel, ő volt a vezére az ígéret földének, az állami utópiának Mózese: a szabadság hitvallásának prófétája. Azon közharcosok sorába tartozom, kik nem vakbuzgó, de látnoki odaadással követték vezérüket abba a harcba, mely egy új, egy szent, egy dicső Magyarország kivívásáért küzdetett – elébb a szó hatalmával.

     És annak a hatalmas szónak is ő volt a fölkentje. Soha olyan szónokot nem fog a föld többé teremni: ki meg tudja gyújtani a jéghegyet, s el tudja oltani a Phlegetont szónoklata bűverejével.

     S amit a teremtő erejű szó, amit a világgyújtó eszme létrehozott; az egységes Magyarország, a szabad nép, a jogegyenlőség, a felszabadult gondolat, az örökké megmarad, s mindezek a kincsei egy újjászületett nemzetnek Kossuth alakjától elválaszthatatlanok.

     De a sors magasabb árt követelt tőlünk, mint szavakat és eszméket. Tetteket és áldozatokat. S amilyen nagy volt a sors követelése: olyan nagy volt a nemzet áldozatkészsége.

    A történelem ingyen nem adja a diadalokat. A magyar nemzetnek keresztül kellett menni a vér- és tűzkeresztségen, hogy létjogát bebizonyítsa. Azokat a lapjait a történelemnek, amikre e nagy dicsőséges küzdelem van felírva, mindig lelket emelő érzéssel fogja olvashatni az utókor, s megtalálja bennük a vezéralakot.

     A harc bizonyított; de nem nyert. Egyet kifeledtünk ideális számításunkból: azt, hogy Európa közepében lakunk; ránk mindenki nehezedik, mi senkire sem támaszkodunk.

     Újból kellett kezdeni a munkát; más alapon építeni fel a rombadőlt ideált. Az egész nemzet hozzájárult e munkához.

     Csak ő maga maradt meg a régi alapkő őrének.

     És látta hazáját mindig távolabb-távolabb haladni az ő sziklájától, mint egy úszó szigetet. Látta az új pálmaerdőket felvirulni rajta, látta a jóllét palotáit emelkedni rajta, s mentül szebbnek látta a hazát, annál messzebb tűnt az előle.

     És maga a haza is csak úgy látta őt már, mint egy Memnon-szobornak ködalakját a láthatáron, ki néha megszólal.

     És látni fogja még ezután is. – Kossuth hamvát akármely kő alá temessék, az a monumentális ködalak ott marad a láthatáron.

     A nemzet nem adhatott neki életében semmit. Egy elmúlt álmot visszaálmodni lehetetlen. S őneki kevesebb nem kellett. Egy más csillag lakója volt már, aki nem a mi érzékeinkkel érez. Most már nincs előtte se múlt, se jövendő, tud mindent; látja tükörből a mi világunkat.

     Appellálhatunk az elhunyt nagy szelleméhez.

     Kérhetjük, hogy szállja meg az engesztelődés ihletével, fájdalmasan szeretett hazája fiainak lelkületét. Mi emberek vagyunk mind, kicsinyek és nagyok: földi indulatokkal háborgó a vérünk, szenvedélyeink ösztöne téveszti meg akaratunkat; de ő már a menny lakója, ki nem vitt el innen magával egyebet, mint azt a végtelen honszerelmet, mely az idvezülteket visszaköti a földhöz. Emeljen fel bennünket magához ennél az erőnél fogva.

     A magyar nemzet okos és nagy. Mutassa meg a magyar nemzet ez alkalommal, mily nagy tud lenni, ha senki nem emeli; milyen okos tud lenni, ha senki nem tanácsolja; milyen helyes úton tud járni, ha senki nem vezeti; saját érző szívén, saját helyes eszén kívül.

     Gondolja meg a magyar nemzet, hogy a kerek világon csak egy bizonyos jó barátja van: saját maga; s csak egy félelmes ellensége: saját maga; válasszon benne!

     Valamennyi gyászlobogón elöl, melyet a nagy halott ravatala előtt fog vinni a gyászolók tábora, egy fehér zászlót lobogtasson a nemzet; az engesztelődés fehér zászlóját; az alkotmány oszlopai iránti hódolat szeplőtlen fehér zászlóját. In hoc signo vinces.

     Áldott legyen a föld, mely e nagy szellem hamvait betakarja, s áldottak lesznek e hamvak!

                                                                                Jókai: Kossuth ravatalánál, 1894

     (1894. március 21-ikén.)