Kossuth Lajos ravatala előtt állunk.
Láztól izzó agyam előtt az emlékezet ködfátyolán keresztül
végigvonul egész titáni alakja, amilyennek őt ifjú szívvel, férfikora delén,
sikerei dicsfényében láttam.
Azon magasztos nagy eszméknek, melyek kortársaimmal együtt
engem is örök híveikké avattak fel, ő volt a vezére az ígéret földének, az
állami utópiának Mózese: a szabadság hitvallásának prófétája. Azon közharcosok
sorába tartozom, kik nem vakbuzgó, de látnoki odaadással követték vezérüket
abba a harcba, mely egy új, egy szent, egy dicső Magyarország kivívásáért
küzdetett – elébb a szó hatalmával.
És annak a hatalmas szónak is ő volt a fölkentje. Soha olyan
szónokot nem fog a föld többé teremni: ki meg tudja gyújtani a jéghegyet, s el
tudja oltani a Phlegetont szónoklata bűverejével.
S amit a teremtő erejű szó, amit a világgyújtó eszme
létrehozott; az egységes Magyarország, a szabad nép, a jogegyenlőség, a
felszabadult gondolat, az örökké megmarad, s mindezek a kincsei egy
újjászületett nemzetnek Kossuth alakjától elválaszthatatlanok.
De a sors magasabb árt követelt tőlünk, mint szavakat és
eszméket. Tetteket és áldozatokat. S amilyen nagy volt a sors követelése: olyan
nagy volt a nemzet áldozatkészsége.
A történelem ingyen nem adja a diadalokat. A magyar
nemzetnek keresztül kellett menni a vér- és tűzkeresztségen, hogy létjogát
bebizonyítsa. Azokat a lapjait a történelemnek, amikre e nagy dicsőséges
küzdelem van felírva, mindig lelket emelő érzéssel fogja olvashatni az utókor,
s megtalálja bennük a vezéralakot.
A harc bizonyított; de nem nyert. Egyet kifeledtünk ideális
számításunkból: azt, hogy Európa közepében lakunk; ránk mindenki nehezedik, mi
senkire sem támaszkodunk.
Újból kellett kezdeni a munkát; más alapon építeni fel a
rombadőlt ideált. Az egész nemzet hozzájárult e munkához.
Csak ő maga maradt meg a régi alapkő őrének.
És látta hazáját mindig távolabb-távolabb haladni az ő
sziklájától, mint egy úszó szigetet. Látta az új pálmaerdőket felvirulni rajta,
látta a jóllét palotáit emelkedni rajta, s mentül szebbnek látta a hazát, annál
messzebb tűnt az előle.
És maga a haza is csak úgy látta őt már, mint egy
Memnon-szobornak ködalakját a láthatáron, ki néha megszólal.
És látni fogja még ezután is. – Kossuth hamvát akármely kő
alá temessék, az a monumentális ködalak ott marad a láthatáron.
A nemzet nem adhatott neki életében semmit. Egy elmúlt álmot
visszaálmodni lehetetlen. S őneki kevesebb nem kellett. Egy más csillag lakója
volt már, aki nem a mi érzékeinkkel érez. Most már nincs előtte se múlt, se
jövendő, tud mindent; látja tükörből a mi világunkat.
Appellálhatunk az elhunyt nagy szelleméhez.
Kérhetjük, hogy szállja meg az engesztelődés ihletével,
fájdalmasan szeretett hazája fiainak lelkületét. Mi emberek vagyunk mind,
kicsinyek és nagyok: földi indulatokkal háborgó a vérünk, szenvedélyeink
ösztöne téveszti meg akaratunkat; de ő már a menny lakója, ki nem vitt el innen
magával egyebet, mint azt a végtelen honszerelmet, mely az idvezülteket
visszaköti a földhöz. Emeljen fel bennünket magához ennél az erőnél fogva.
A magyar nemzet okos és nagy. Mutassa meg a magyar nemzet ez
alkalommal, mily nagy tud lenni, ha senki nem emeli; milyen okos tud lenni, ha
senki nem tanácsolja; milyen helyes úton tud járni, ha senki nem vezeti; saját
érző szívén, saját helyes eszén kívül.
Gondolja meg a magyar nemzet, hogy a kerek világon csak egy
bizonyos jó barátja van: saját maga; s csak egy félelmes ellensége: saját maga;
válasszon benne!
Valamennyi gyászlobogón elöl, melyet a nagy halott ravatala
előtt fog vinni a gyászolók tábora, egy fehér zászlót lobogtasson a nemzet; az
engesztelődés fehér zászlóját; az alkotmány oszlopai iránti hódolat szeplőtlen
fehér zászlóját. In hoc signo vinces.
Áldott legyen a föld, mely e nagy szellem hamvait betakarja,
s áldottak lesznek e hamvak!
Jókai: Kossuth ravatalánál, 1894
(1894. március 21-ikén.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése