Párizsi képek: Szomory Dezső

 

                                                                         Szomory Dezső, PIM.hu

     Következzen Szomory Dezső (1869-1944). 1890-ben a katonai szolgálat elől Párizsba költözött. Csak 1906-ban költözött haza. A Párizsi regény c. művének témája „az íróvá küzdés-válás” Itt születik meg két könyve: az Elbukottak (1892), ill. francia nyelven a Les Grands et les Petits Moineaux, (magyarul Mesekönyv, 1898).

     A Párizsi regényből azt a részletet választottam, amikor az írót eléri a hír: meghalt Kossuth (1894). Meggyőződhetünk Szomory mély hazaszeretetéről, s tanulmányozhatjuk különleges stílusát, expresszionizmusát, a külső és a belső ellentétét, a párizsi élet dinamikáját. Már csak egy apró megjegyzés: elolvasandó még Jókai beszéde: Kossuth ravatalánál. 

„- Kossuth meghalt, - mondta. - Most jött a sürgöny Torinóból.

     Valamit dadogtam, egypár zavart szót s elköszöntem.

- Holnap tessék feljönni az egyletbe, - mondta a fiatalember s ő is köszönt és ment.

     Bekanyarodván a boulevardra, csak mentem a fényben, a tömegben. Olykor megálltam, eltünődve, egymagam a járda szélén, különválva ettől az idegen világtól, valami furcsa súllyal a lelkemben, ami megmozdult, hogy kiszálljon a lelkemből ez a furcsa súly, hogy kiszálljon! erre a szomorú hírre! Meghalt... Nem restellem bevallani, annyira emberi, annyira lelki doku­mentum: az első érzésem magamért volt, a magam életéért, Kossuth halálában!

     A honvágy sajgó csápjai, e gyászeseten túl, távolibb perspektívákba nyúltak s tologatván kínjaimat a szívemről, egy jobb élet kapuján kúsztak fel magasan, mint a pók. Valami fordulatra gondol­tam, nem tudom hogyan, valami fordulatra a szívekben s dolgokban, valami gyönyörű harang­szóra, ami egyszerre kondul multak s jövő fölött, valami amnesztiára minden vétkeseknek, minden szenvedőknek, erre gondoltam, költő!

     Gondoltam, elhalálozván nagy ellensége, a király meg fog bocsátani mindenkinek, ezt gondoltam. Gondoltam, Kossuth meghalt, mint Jézus, egy keresztfán. Én meg vagyok váltva a keresztfa alatt, ezt is gondoltam, ilyen szépeket gondoltam, eltünődve, különválva, egyedül a járda szélén, egymagamban mint egy hajnalban, ami ébred, egymagamnak a boulevardon egy hajnal! egymagamnak ezen a nagy világon!

     És megint mentem és sok mindent magyarázgattam magamnak és csak mentem. A honvágy, az borzasztó, magyaráztam magamnak. A honvágy mindennél borzasztóbb. A honvágy erő­sebb minden fájdalomnál. A honvágy erősebb a halálnál. A honvágy, ha megsavanyodik, gyűlölet lesz belőle, olyan borzasztó mérge van. Az enyém megmaradt mindenek ellenére, izzó tűzében, tisztán!

     És csak mentem. És százszor annyi embert láttam, ezerszer annyit, mint máskor ebben az estéli órában, a mellett, hogy nem láttam senkit. És valami nagy hangokat hallottam, valami őserdők zúgását körülöttem, a mellett, hogy nem hallottam semmit. Az omnibuszok dörögtek, hosszú sorban egymás után, egymás mellett, párosával, a vastag lovak sörénylobogásával, az ostorpattogással a magasból, ahová hármas száron a három ló fölött felnyúltak a gyeplők, kifeszülten, rövidre fogva, mint egy napszekér kocsisához, magasan a fényben.

     Száz más kocsi tolongott, más kerék forgott s zord lovasok száguldtak a kocsirengetegben, ezer kerék között, zord lovasok vértben és sisakban, mint valami bosszúállók, hosszú lófarkokkal, ami a sisakjukról lógott s lobogott utánuk. Az Opera, tárt kapui máglyafényét vetette ki a tér magas lépcsőzetére, ahol a tömeg mint egy hegyre ment fel, nők! bálványok! mint egy hegyre száz­féle fátylakban, selyemtiarákban, infulákban és brokátban s abban a lilafényben, ami az erkélyek ablakaiból sugárzott tűznek s tündöklésnek azzal a felfokozottságával, pátoszával s drámaiságával, ami egy kigyulladt tető, egy égő torony pátosza s drámaisága a többi tetők s tüzek fölött. Mindezt nem láttam, láttam?

     Kossuth meghalt, tünődtem és csak mentem. S végig minden, a végtelenben, a platánok fölött súlyos lombokkal, minden izzott a tetőkön s a kövön, minden ki volt világítva, minden üveg, minden portál, minden kapu a boulevard két oldalán tündöklő messzeségben, a sok ékszerész, péküzlet aranytükrökkel s csillárokkal, a sok fodrász, cukrász, könyvesbolt, vendéglő és kávéház, ahol a teraszon, a zsúfolt asztalsorok előtt, utcai erőművészek, félmeztelen s kidagadt izmokkal lejátszták olympiádjaikat néhány perc lendületében, amíg csak egy rendőr árnya nem közeledett a mélyben, amit egy távoli koma a sarokról, ahol állott és őrködött, egy éles füttyel jelzett az atlétáknak.

     S utánuk, amint elrohantak s a rendőr is elvonult, dolga híján, kocogva a tömegben, már mások jöttek a fény­ben, méla aggastyánok jöttek hosszú fekete kabátban, a tenyerükben egy-egy kölyökkutyával, amit felajánltak, olyan áhítatos arccal s magyarázatokkal a legmélyebb basszusban, mint ahogy Mózes szólott volna kis kutyákról a zsidóknak.

     S madárjós-asszonykák, egy vak pintyőkével egy kalitkában, szonóran kínálgatták a jövőt sibyllai cédulákon, zajos zenék kíséretével, ami belülről hangzott a kávéházból, a tárt ajtókon át. És koldusok is jöttek, fél­szemmel s olyan mankókon, mint egy árboc és gyönyörű hölgyek, akiket Shakespeare whore-oknak nevez, az alkalmi szeretőket keresték azokkal a komor szemekkel s drámai tekintettel, ami illik a szerelem sötét szenvedélyéhez.

     És karcsú ifjak is jöttek, kifestve, hajlékonyan mint a nád, valami nagyon enyhe tánclépésben, amelyen a csípőjük rengett. S egy leány szaladt egy kosár ibolyával. És a Vendôme-oszlop felé, mely császári fantómja magányosságával nyúlt fel sötéten, a vörhenyes egekbe, rikkancsok rohantak újságkötegekkel, mint az agarak olyan fürgén s elharapott szótagokat ugatva, míg csendesen a rue de la Paix hármas lámpásai alatt az estében, egy öreg asszony haladt két tizennégyéves leánykát vezetve a nagy szállók irányá­ban, ahol árulta őket méltósággal és szótlanul, mint ami magától értetődik s csak egy-egy áhitatos szemforgatással hangsúlyozta ezt a vásárt, csak egy-egy áhitatos szemforgatással a jár­dáról a magasba, a levegőbe, az oszlop felé, Napoleon felé, mint a legmagasabb kulminá­ciókba. És minden zúgott és zajlott és harsogott a fényben.

     S csak mentem s tünődtem: meghalt! S míg haza nem értem, amíg le nem feküdtem s amíg nem aludtam és másnap is és harmadnap is, mindig csak tünődtem: meghalt! S így mentem el, harmadnap végre az egyletbe hírek után, hogy írhassak hű lapjaimnak.”

                                                          Jókai: Kossuth ravatalánál