A Verses Edda

 2011. 11. 26

A völva jövendölései 

1. ének

    A Verses Edda első éneke (A völva jövendölései) különleges helyet foglal el a műben, hisz megidézi a világ keletkezését, megjövendöli pusztulását, s sejteti egy új világ születését. Ezeket az énekeket a Codex regius őrizte meg, mely 1271-ből való. A vikingek korában keletkezett ősi énekeket nyilván korábbi szövegek alapján vetették pergamenre Izlandban. E roppant becses alkotás 1643-ban került Brynjólfur Sveinsson püspök birtokába. Tőle jutott el a dán királyi könyvtárba. Majd 1971-ben ünnepélyesen visszaadták Izlandnak.

 

Templom Sveinsson korából

    Amikor a Verses Eddát olvassuk, érezzük, hogy idegen vizeken hajózunk, ismeretlen sziklatömböknek ütközünk. A görög-római istenek már ismerőseinkké váltak, de az északi óriások, szörnyek, istenek neve érdesen hangzik: Ymir, Badr, Heimdall, Fenrir, Midgard stb. Újabban N. Balogh Anikó fordította le a Verses Eddát 1985-ben, Tandori Dezső foglalta versbe. A hozzátartozó jegyzetek és magyarázatok sokat segítenek a megértésben, ugyanúgy, mint Dull Krisztina tanulmánya a szeptemberi 2000-ben.

Kezdetben csupán Ymir, az ősóriás létezett:

3.
Rege-időn rég,
Ymir élt akkor,
nem volt homok, se tenger,
se hideg habok,
föld nem terült,
se fölöttünk ég,
nyílt varázsnyiladékban
fű nem feslett.

Az embert az ázok (istenek) teremtik:

17.
           …. hárman
közeledtek a kíséretből,
jóságos, erős ázok
jöttek a házhoz;
találtak a tenger partján
két kezdete-fát,
egy kőrist, egy szilt,
szabad sorsú sarjakat.

18.
Lelkük nem lélegzett,
szavuk nem szólalt,
maguk nem moccantak,
ép színük elapadt.
Lett lélegzetük Ódintól,
szavuk szólalt Hőnirtől,
Lódurtól meglódultak
s ép színük éledt.

A világ vad kora: 

45.
Fivér fivérrel vív,
vért ont s öl,
romlik rokonok
békés barátsága.
Világ vad kora jön,
házasságtörőké,
bárd-kor, kard-kor,
pattanó pajzsoké,
orkánok s ordasok kora,
felőrlődik a föld,
iszony-emberekkel
elvész e világ.

Az újabb teremtés:

59.
Látja, másodjára
emelkedik föl
tenger teljéből
föld örök zöldje.
Vízesések zuhognak,
fenn sas surrog,
vájt kövű hegyről
halra vadászik.

A Verses Edda bölcsessége

 (A Fenséges beszéde – Hávamál, 2. ének )

Ajtókhoz közeledve
  körbe kémlelj,
  ügyelj éberen,
  bizony, így lépj be:
  mert ki tudja,
  nem tanyázik-e már
  ellenség odabent.

     Így kezdődik a Verses Edda 2. éneke. Roppant élvezetes olvasmány. Bizonyára nagy szerepe van ebben Tandori Dezső fordításának. Óvatosan közeledj, ha idegenekhez tévedsz, vagy – más szemszögből – hogyan fogadjuk a vendéget, mivel kínáljuk. Kire mondható, hogy szerencsés, milyen jó tulajdonságokkal vértezheted fel magad, mitől tartózkodj, mi a mértékletesség, hogyan viseld el a nélkülözést. Ősi tapasztalatot tükröznek ezek a bölcsességek, akárha az Odüsszeiát olvasnánk, ahol is a hősnek nem szabad nyíltan hazatérnie, mert az ellenség ott van a házában. Itt persze nincs nagy ívű történet, csupán leszűrhető, mindennapi tapasztalat.

Melegre vágyik,
ha megtér kintről,
átfagyott térddel,
étel, tiszta gyolcs
várja, hegyek
hazatért vándorát.

     Ha valahova megérkezünk, jól esik, ha megkapjuk a legfontosabbat: testi szükségleteink kielégíttetnek, s bizalom vesz körül, otthon. Ha mondanivalód van, akkor meghallgatnak. Megértésre vágyunk idegenben is. Homérosz világában ugyanúgy útra kelnek, bolyonganak a hősök. Küldetésük van. Nem szabad ridegen bánni velük, hisz ki tudja, ki lakik bennük. Lehet álruhás isten, mitikus hős, s verheti a várfalba a fejét az, aki elvakultságában nem ismeri fel a koldusban a királyt.

     Az Edda „mondásai” egyszerűbbek: légy ember. Legjobb, ha magad intézed a sorsod:

Sorsa szerencsés,
ki maga szerzi
hírét és becsületét;
hálátlan sors,
ha boldogulásod
másokon múlik.

………………

Házad, hol élsz s hálsz,
Szilárd hely, bármi szűk;
Magad ura maradhatsz
Faháncs kunyhódban
Két kecskével:
Különb ez a koldusbotnál.

Verses küzdelem 

A Vaftrúdnir-ének (A Verses Edda 3. éneke)

     Ódin, az Istenek Atyja szeretne megmérkőzni tudásban Vaftrúdnirral, a bölcs óriással. Frigg (Ódin felesége) kicsit fél ettől, de Ódin meg akarja mutatni, hogy ő az első, a tudásban sincs párja. A verseny, a vita – gondolom – különösen jellemző az európai kultúrára. Frigg így bocsátja útnak:

Elméd ne szikkadjon,
Istenek Atyja, szavad
ne apadjon, mérve az óriást.

     Ódin ravasz, Szófőként mutatkozik be! A harc életre-halálra megy. Vaftrúdnir biztos magában, csak későn ismeri fel, kivel áll szemben:

Ki nem kerülsz élve
az én hajlékomból,
hacsak nem vagy nálam bölcsebb.

     Először Vaftrúdnir kérdez. Kérdése csupa költészet, a görög mitológiára is rímel:

         … a ló nevét mondd,
mely mindennap a nappalt
húzza elébe a had népének!

Ódin válasza:

Fénysörény a neve,
ő hozza a fényes nappalt
hajnalonta a föld népének;

     Az éjszakát húzó ló neve Dérsörény. Csupa fontos dolog kerül szóba: a folyó, mely elválasztja az istenek földjét az óriások országától, a csatamező neve, ahol Szurt (tűzóriás) harcol a boldog istenekkel.

     Aztán Ódin kérdez:

… honnét van a föld
meg a felső boltozat,
felelj, bölcs óriás!

     Vaftrúdnir állja a sarat. Tudnia kell még a hold, a nap, az éjszaka és a nappal, a tél és a nyár keletkezését. Különösen az istenekről és az óriásokról kell alapos tudással rendelkeznie. Egyre záporoznak a nehezebbnél nehezebb kérdések, s Vaftrúdnir mindegyikre tud válaszolni. Még arra is, hogy kik fogják túlélni a hármastél (mindent elpusztító eső) hatalmát: az Élet és az Életvágy. („Az élet él és élni akar”, mondja Ady is.) Végül Ódin, hogy felsőbbségét, hatalmát bizonyítsa, olyat kérdez, amit csak ő tudhat (az utolsó sor temetkezési szokásra utal):

Sok utat megjártam,
sokat megéltem
sok erőt mértem;
mit sugott Ódin
fiának fülébe,
mielőtt máglyára emelte őt?

A válasz:

Hogy te hajdankorokon
fiad fülébe mit sugtál,
senkise tudja;
halálra szánt szájjal
hirdettem ősi tudásom,
hatalmasok hulltáról.
Végezetül hát Ódinnal
bírkóztak szavaim; a bölcsesség
szavát te őrzöd örökkön.

(Tandori Dezső fordítása)

A Grímnir-ének 

A Verses Edda 4. éneke

     Izgalmas a kerettörténet: Hraudung király két fia, a tízéves Agnár és a nyolcéves Geirrod egy csónakban ismeretlen partra sodródnak, ahol egy paraszttanyán nevelkednek, de hogy kik az ismeretlen nevelőszülők, nem tudják. Amikor visszatérnek hazájukba, vetélkedve bátyjával, először Geirrod ugrik partra, majd mikor visszalöki a csónakot a tengerre, így kiáltott: „Te csak menj, ahol a gonosz szellemé lehetsz!” Különös óhaj! Geirrodot persze királlyá választják: ő volt az egyedüli jelölt.

     Az istenek, Ódin és Frigg, ismeretlen jótevőik, a "nevelőszülők" kíváncsiak, mi lett védenceikből. Agnár éppen gyermeket nemz, s úgy hírlik, Geirrod kegyetlen királlyá vált. Ódin, magát Grímnirnek nevezve, keresi fel Geirrod országát, s megtapasztalja, hogy itt az idegent megkínozzák: két tűz közé ültette a király, s nyolc napon keresztül nem adott neki enni. Egyedül a fia, akit talán nem véletlenül Agnárnak hívnak, enyhíti szenvedéseit.

     Ez eddig a kerettörténet, a verses részben Ódin beszél, csodásan mutatja be az istenek szerteágazó világát. Sokatmondó a következő versszak:

Elme és Emlékezet
nap mint nap felderíti
a földi tájakat;
aggódom, nem tér majd
vissza egyszer az Elme,
bár Emlékezetért
szívem még szorongóbb.

     A most idézendő kis rész a folyamokról szól: hogy örvénylik a sokféle víz. Csupán a költészet képes arra, hogy ilyen kevés szóval, mégis gazdagon tükrözze vissza a vizek áradását.

Zajló és Zubogó,
Zúgó és Habzó,
Hűs és Háborgó,
Halk és Csobogó,
Csorgó és Csillogó,
Surranó és Sodró,
Pezsgő és Porzó,
Kerítik a Teremtő termét,
Kígyózó és Kavargó,
Fénylő és Feketéllő,
Bősz és Békés.

     Az alakváltó isten kimondja Geirrod halálos ítéletét:

Kardod nem irgalmaz,
Yggr kezére kerít,
életed nem ível tovább;
sorsod szövői nem szánnak.

A Szkírnir-ének 

 A Verses Edda 5. éneke

     Ez az ének szerkezetileg egységes. Könnyen követhető, szerelmi történet. Njörd fia, Frey megpillantott az óriások "világában" egy csodaszép lányt. Végtelen búskomorság fogta el, ezért Njörg megkérte Szkírnirt: faggassa ki fiát, miféle bánat gyötri. Frey készségesen elmondja az okot:

6.
    "Gímir udvarán
     egy leányt láttam,
     vonult, vágykeltő;
     karjának fényével
     feltündököltette
     a levegőt s a tengert.

7.
     Drágább nékem e drága,
     mint férfinak leány
     valaha is lehetett;
     vele volnék mindörökkön,
     mégsem akarja ezt
     egyetlen áz se, álf se."

      Szkírnir varázseszközökkel felszerelkezve száguld  el megkérni a leány kezét. Át kell jutnia, mint egy mesehősnek, számos akadályon, varázskörön. De mily csalódás vár rá. Gerdet nem érdeklik még az ajándékba hozott aranyalmák sem. Elutasító szavaira válaszolva, Szkírnir ijesztő átok-formulákhoz fordul:

26.
    Verlek varázsvesszővel,
     kedvemre szelidítlek,
     te konok, szép lány.
     Küldelek lakozni
     oda, hol emberfia
     nem lát téged többé.

27.
     Őrizzen örökkön
     sas bérce, bámulj
     onnét a világból
     Hél vak homályába;
     irgalmatlan iszonnyal
     emésszen életed: embert
     fényféreg ne undorítson úgy.

(...)

31.
     Háromfejű óriás
     legyen hites társad,
     ne találj más férfit!
     Magány fojtogasson,
     megbánás fullasszon,
     száraz kóróvá szikkadj,
     mint a fagyal fenn,
     ház hideg ormán.
                         (Tandori Dezső fordítása)

     Gerd erre kezes báránnyá válik, sőt azt is megüzeni Freynek, hol és mikor fognak találkozni : Barri ligetében, kilenc éjszakának kell eltelnie a nász bekövetkeztéig. Frey türelmetlen.

      N. Balogh Anikó jegyzeteiben megvilágítja: „A párbeszédes éneket feltehetőleg elő is adták, a tavaszi termékenységünnepek alkalmával kultikus drámaként játszották el. Az ének természet-mitológiai magyarázata szerint a tavasz eljövetelekor az égi fény megtermékenyíti a földet; a napisten, Frey nászra lép a föld istennőjét jelképező óriáslánnyal."

     Gondolom, megnyugtató, hogy helyreáll a világrend. De ez nem lehet mindig így. A fenti átkokhoz hasonló, a legmélyebb kétségbeesésből fakadó sorokat a magyar irodalomban is több költő megfogalmazott. A 19. században a szabadságharc bukása után Vörösmarty Átok c. versének első és utolsó versszakában és Arany Szondi két apródjának utolsó versszakában. A 20. században személyes vallomást csihol ki a fájdalom József Attila kései verseiben (Nagyon fáj, Magány).

     Ezek az átkot (is) tartalmazó versek valamilyen megoldhatatlan problémára utalnak, míg a Szkírnir-énekben a "varázsszó" kedvező fordulatot idéz elő.

A Hárbard-ének 

6. ének

      Tór, Odin fia, barátságos óriásnak tűnik. Keleti útjáról jövet egy tengerszoroshoz ér, s kissé fölényesen a hajójával a túlsó parton álló révészhez kiált:

     „Legény, ki legénye vagy,
      ott átal, átellenben?”

     Hasonlóan hetyke választ kap:

     „Ember, ki embere vagy,
      útról ki úgy kiáltasz?”

     Ebből már sejthető, hogy Tór nem akárkivel áll szemben, megilletődik, és udvariasabb hangon folytatja:

     „Szép szóval kérlek,
      vigyél át a szoroson,
      van hátamon kosár,
      hálás leszek, meglásd.
      Mielőtt útnak indultam,
      kását ettem, heringet,
      éhes nem vagyok,
      neked adhatom, amim van.”

     A kedves szóra durva válasz érkezik:

     „Kérkedsz, hősként,
      hogy éhed korán elverted;
      aligha gondolsz előre:
      ezért lesz bánatod otthon,
      anyád, azt hallom, halott.”

     Nyilván van ebben igazság: ha hosszú útra készülünk, tartalékolni kell az élelemből. Ősi szabályok ezek. Sok generáció tapasztalatát foglalja össze az ének írója. Tudnunk kell azonban, hogy „Tór anyja Jörg, vagyis a föld. A természet – a mitologikus gondolkodás szerint – télen ’halott’. Jörg tél utóján fiának, Tórnak a visszatérését várja, azaz termékeny tavaszi esőt hozó vihart.” (N. Balogh Ildikó jegyzete) A görög mitológiában Démétér terméketlenséggel sújtja a földet, mert Hádész elragadta Perszephonét, a lányát. Zeusz azonban elrendelte, hogy az alvilág istene köteles felengedni a lányt, legalább tavasztól őszig.

     A helyzet pikantériája, hogy tulajdonképpen apa és fia közötti küzdelemről van szó. Nem életre-halálra folyó küzdelemről ez, mint Odin és Vaftrúdnir esetében. (Odin ott is álruhát ölt.) Itt sokkal mulatságosabb a dolog: ki tud nagyobbat mondani! Odin a következőképpen mutatkozik be:

     „Nevem Szürkeszakállú,
      Nem titok, nem szégyen.”

     Tór kezdetben ügyesen replikázik.

     "Nem szégyen, nem titok,
      ha, szégyen nem tapad hozzá.”

     Tór azzal dicsekszik, hogy kiket győzött le: Hrungnirt, Tjázit, Szvárang fiait. Ellenben a Szürkeszakállú, bár harcolt is, lányok után is járt eleget. Jól ért Tór nevetségessé tételéhez:

     „Tór erős, elhiszem,
      de tétova kedvű;
      kesztyűben kucorgott,
      gyáva volt gyűrkőzni,
      félt is felettébb,
      pisszenni, prüszkölni,
      szellenteni se mert….”

     Az együgyű Tór önmagát leplezi le:

     „Medveemberek szukáit
      Hlészey szigetén halomra
      gyilkoltam: gyűlöletesek,
      becsapják, ki becsületes.”

     Neki ez jutott. A válasz nyugodt, igazságos:

     „Nem volt nagy hőstett,
      Tór, hogy nőkkel tusakodtál.”
                      (Tandori Dezső fordításai)

      Tór persze nem kényszerítheti álruhás apját, átvigye a vízen. Lehiggadva elfogadja a tanácsát, hogy kerülő úton „ha nagyon kilépsz, napszálltára, ott kell lenned.”

Tór és Hárbard, germanicmythology.com