Párizstól (Édentől) keletre

2013. 12. 07.

Camus, maliphane.free.fr

     November 7-én lett volna Albert Camus 100 éves! Ez alkalomból Iris Radisch nagy cikket jelentetett meg a Zeitben. (2013. 10. 16.) Minden idők legvonzóbb külsejű francia írójának és a század legjelentősebb gondolkodójának nevezi. (Ebben a sorrendben!) Ő volt az, aki kipukkasztotta a transzcendencia, a történelmi utópia és a szerelem szappanbuborékait. Aki mágikus mondatokat hagyott hátra mozdíthatatlan sziklaként a 20. század szó-sivatagjában. (Pl.: "Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság." [Sziszüphosz mítosza]) Kétségtelenül Iris Radischnak is van stílusérzéke, s elindult egy nagy ember nyomait megkeresni.

     Első útja Párizsba vezetett. Párizs Camus idején (is) a világirodalom fővárosának számított. Sartre, Beckett, Gide, Breton, Beauvoir éltek itt. S ma a rue Madame-ban lakik az író 68 éves fia, Jean Camus, egyedül. Apja karosszékében üldögél és dohányzik, anyja zongoráján játszik olykor. Alig megy el otthonról. Camus is „idegen” volt Párizsban. Megbánta, hogy évekig itt élt. (A Közöny francia címe: Az idegen, 1942) S idegenné vált fia is. Ikertestvérével, Catherine Camus-val, sem beszél már, aki délen, Lourmarinben él, ahova az apa Párizsból menekülni akart. Párizstól keletre – ebben biztos volt – már semmi sincs, ami az emberi szívet megörvendeztetné.

Dohnányi gyermekszemmel

     Zathureczky Edével adtak koncertet Debrecenben. A kis Vásárynak nem tetszett a „kicsike kis emberke”. Megszokta, hogy hódolnak előtte. „Ez a kis öreg bácsi azonban nagyon beképzelt lehetett, irtó nyeglén mozgott, és valahogy úgy dobta a szót az embereknek, mintha kukoricát szórt volna csirkéknek, az emberek meg alázattal kapkodták fel a nekik lökött morzsalékot.” Mégis mindenki nagy tisztelettel beszélt vele, Mesternek szólították. A koncerten Zathureczky „strapálta magát”, Dohnányi „csak úgy pilinckázott, játszadozott a zongoránál…”
     Tomika úgy érezte, hogy Dohnányi nem rá figyel, pedig eljátszotta  saját szerzeményét, ráadásul blattolni is kellett. Végül meglepő tanácsot kapott: gyakoroljon kevesebbet, és a többit az udvaron futballozza el. A valóság az, hogy mind Dohnányi, mind pedig Zathureczky felismerték a rendkívüli tehetséget, csupán nem borultak le előtte.
     Hamarosan újabb találkozóra került sor a „káprázatos” Zeneakadémián (újra az!). Dohnányi „járása most is laza és kicsit hetyke, a ruhája inkább kopott, mint főigazgatói. (…) Nyakkendőjén a megkötés alatt egy hatalmas pecsét. Valószínűleg tojásos reggeli emlékét őrzi.”  Lazán megmutatja a kis Vásárynak, hogyan lehet szerzeményét átmodulálni egy másik hangnembe. A Haydn-szonátát kétszer játszatja el. Kíváncsi volt „be van-e idomítva.”  S jó, hogy Tomika másodszorra nem ugyanúgy játszotta el a szonátát.  Dohnányi dirigálása reménytelenül hányavetinek tűnt: „legtöbbször zsebre dugta a bal keze két ujját, hogy valóággal úgy nézett ki, mintha a mozgásával azt akarná kifejezni, hogy akárki akármit is csinál, az neki nem imponál. Nekem viszont most már nagyon kezdett imponálni (…) Mikor meglát, kitárja a karját, és én boldogan ugrom a nyakába.”

Vásáry Tamás, www.est.hu