Tücsök és bogár

 2016. 09. 28.

     Ki gondolná, hogy a tücsöknek, a tücsök énekének, milyen nagy irodalma van. Már Homérosz első nagy művében, az Iliászban is szerepet kap a tücsök hangja, igaz csupán egy hasonlat erejéig. Trója várának bástyáján Heléna mutatja be Priamosznak a vár alatt gyülekező görögök vezéreit. Közben néhány öreg trójai beszélgetését is kihallgathatjuk:

                    „… ott ültek  Szkaiai kapujánál,
               háborúban már nem vívtak, nemesszavu szónok
              mind, valamint tücskök, melyek fönt ülve az erdő
              lombjai közt szólnak, liliomhangon ciripelnek…”
                                                            (Iliász, III. ének, Devecseri Gábor fordítása)

      Platon a Phaidroszba beleszövi a tücskök mítoszát:

     „Azt mondják, hogy a kabócák valaha emberek voltak, még a Múzsák megszületése előtt; mikor aztán megszülettek a Múzsák és felcsendült a dal, az akkori emberek közül némelyek akkora elragadtatásba estek a gyönyörűségtől, hogy dalolva megfeledkeztek ételről-italról, és észrevétlenül meghaltak. Tőlük származik a kabócák népe, amely azt az adományt nyerte a Múzsáktól, hogy nincs szüksége táplálékra, hanem születése után azonnal étlen-szomjan énekel, amíg meg nem hal, aztán a Múzsákhoz jutva hírül viszi, hogy a földiek között ki melyik Múzsát tiszteli. Terpszikhoré kedveltjévé teszi, akikről azt jelenti, hogy őt tisztelte kartáncokban; Eratóévá, aki szerelmi dalban őt dicsőítette, s így a többi Múzsáévá is, a tisztelet jellegének megfelelően. A legidősebbnek Kalliopénak és az utána következő Uraniának azt jelenti meg, aki filozófiával tölti életét s az ő múzsai művészetüket tiszteli; ezek azok a Múzsák, akik a csillagos éggel és isteni s emberi dolgokról szóló beszédekkel törődve, a legszebb hangon szólnak.”
                                                                       (Kövendi Dénes fordítása)

           Végül egy modern tücsök – hangyával – a közelmúltból:

            Kányádi Sándor: A tücsök és a hangya

                megunta a tücsök a hosszú
                téli koplalásokat s hogy prózában
                     versben

               évszázadok sőt évezredek meséi
               szerint mindig szégyenkeznie
                     kelljen

               elkezdte tanulmányozni a hangya
               életvitelét s borzasztó dologra
               döbbent rá ki mit gyűjt beadja
               morzsáig beszolgáltatja a bolyba

                szolga az egyén hősi csak az ópusz
               állapította meg elszontyolodva
               s rajtam röhög a volt szolga ezópusz

               s ti szabadnak hitt társaim azóta
               is rajtam fenitek léha nyelvetek
               ki koplalok bár de szabadon cirpelek

*

     A műfordításról adott közre Barna Imre egy kis cikket. A prózafordítás nehéz szakma, akkor a legsikerültebb, ha a fordító eltűnik a szöveg mögött. A versek átültetése tulajdonképpen újraköltés, s minden nemzedék saját képére formálta a lefordítandó költői műveket. A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó Rónay György azonban már arra törekedett, hogy amennyire lehet, hű maradjon az eredetihez. De néha neki is kompromisszumot kellett kötnie.

     A Velencei epigrammák egyikében Goethe arról ír, hogy a nép, az istenadta, mindenekelőtt enni akar (sich ernähren), majd nemzeni, s végül az utódokat táplálni (ernähren). (Hja, az epigramma tömör műfaj!) Rónay nagyszerűen ültette magyarra a szűkszavú szöveget. Csak épp ritmikai okokból előre vette a nemzeni igét. Fontos a sorrend? Igen, de Rónay mégis (majdnem) hűen követi Goethe gondolatát. Fiának 1937-ben – szellemi táplálékul – a következő verset vetette papírra:

                  (…)
                 „Mi vár rád? nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
                   konc-e, vagy tisztesség.
                  (…)
                   De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
                   vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:
                   szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
                   vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó…”
                                                               (Fiamhoz)