2016. 04. 01.
A
filmekkel csak egy bajom van: zavarnak az olvasásban. (Bon mot!)
A Saul
fia viszont kétségtelenül remekmű, amit többször meg kellene nézni
- ha nem lenne olyan szívszorító. Mindenekelőtt tökéletesen rekonstruálja azt
az alvilágot, a poklot, mely a történet színhelye.
Kertész
Sorstalanságában
szerepel egy újságíró, aki megkérdezi a főhőstől: „Nem pokolnak kell-e …
elképzelni a
koncentrációs tábort?” A válasz elutasító: „… az én
részemről azonban mindenesetre csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni,
mivel ezt valamennyire ismerem, a pokolt viszont nem.” (316)
A film közelebb vitt minket az ember által létrehozott, működtetett pokolhoz. A
pokol munkásai között is van szervezkedés - az ember társas lény -,
ellenszegülés, üzletelés, emlékek, csalás, rokonszenv, monománia. Az Antigonéra
emlékeztet a tisztességes temetéshez való ragaszkodás. Rényi András
szerint a Sorstalanságnak
az a tanulsága, hogy bármit meg lehet szokni, ezzel szemben a Saul fia
- éppen ellenkezőleg - ellentmond a "beletörődésnek".
Még Szabó
István mondta, hogy a filmben a legfontosabb az emberi arc. Röhrig Géza
személyesíti meg Sault. Rá koncentrál a kamera, az ő mozgását
követi. Szinte megváltásként hat, amikor a vég előtt megjelenik egy fiúcska, s Saul
elmosolyogja magát.
Röhrig
Géza költőként is berobbant a köztudatba. Most jelent meg
nyolcadik (!) verseskötete: Az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit. (Az előzőt Honvágy
címmel adta ki 2010-ben.)
Versei is megdöbbentőek, miként élete és a Saul fia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése