Összefüggések

 2016.09. 20.

     Mi, magyarok szeretjük magunkat szépnek látni. De mit gondolhatnak rólunk mások? Egy tudományos konferencián -  Alpbach újra! - elhangzottakból idézek:

     „A férfi feleségével és kisgyerekével vonattal utazott át Magyarországon. A fiúcska szomjas volt, és üvöltött (2015 nyara volt), de üres volt a kis üvege, s ezért amikor a vonat egy állomáson megállt, az apa leugrott, s a legközelebbi csaphoz rohant. Alig telt meg az üveg, a vonat újra elindult, benne az anyával és karján a kisgyerekkel. Náluk volt az összes dokumentum az útlevelekkel együtt. De se angolul, se németül nem tudván, magyarul pláne nem, arabul hívta az anya a férjét, aki utánuk szaladt, ő is hiába kiáltott segítségért: a menekült - eddig családfő – papír nélkül, kezében egy vízzel teli műanyag palackkal eltűnt a senkiföldjén.”
                                      (die presse.com, 2016. 09.02.)

     Szeretem a régi regényeket is. Mindig van bennük felfedezni való!                                       

      „Csókássy nagyon jól tudja, hogy az emberek nagy része elvben vagy mondjuk elméletben vagy – javítsuk kívánsággá, netán indulattá – de az emberek nagy része tolvaj. Csak nem mer lopni. Gyilkos, csak nem mer ölni. Merénylő, csak nem mer bombát dobni. S ahogyan gonosztevők szaladgálnak itt körbe-körbe, csak nem mernek gonoszat tenni, úgy szaladgálnak itt nagyon jó emberek is, csak nem mernek jót tenni. Elvben jók, mondhatni kívánságban, indulatban jók. S éppúgy félnek a következményektől, a dolgok vállalásától, a felelősségtől, mint amazok. Tudniillik jónak lenni, valóban jót tenni, - nem tévesztendő össze a jótékonysággal – „a jó” értelmében élni, társadalmi berendelkezésünknek mai állapotában ehhez óriási morális bátorság kell, s kell hozzá olyan vakmerőség, olyan gátlástalanság, mint a gonosztevéshez.”

 
                                       (Török Sándor: Tolvajok, regény, 1939, 1957)