2017. február 27., hétfő

Kalevala kies földjén



A Kalevaláról





      
     Hésziodosztól is megtudjuk, hogyan születtek az istenek a Khaoszból, hogyan népesítették be a földet és az eget, hogyan küzdöttek egymással, hogyan alakult ki a rend.

     A Kalevala emberközelibb világa meseszerűen mondja el, hogy a világ egy tojásból keletkezett. A történet úgy kezdődik, hogy Kisboldogasszony/egek leánya nem tudja hova szülni széltől fogantatott fiát. A világ urához, a nagy Ukkóhoz fordul segítségért. S lám:

     „Elmúlt ëgy kevés időcske, csak picurka-përcenetnyi. Vad­ruca vetődött arra, szárnyával rëpësve szállva, költő zsombikot kutatva, latolgatva lakhelyének. (‑ 182)

     Szállt keletre, szállt nyugatra, északot, delet bejárva, még­sëm lelt helyet magának, kedvére való vidékët, ahová ragassza fészkit, hol lëgyën nyugodt lakása. (‑ 188)

     Száll emerre, száll amarra, feje gondban fő, latolgat: „Hát hajlékot szélbe rakjak, fészket hullámok hëgyébe? Szél a házam szétcibálja, hullámok halomra döntik!” (‑ 194)

     Hát akkor a vízanyácska, levegőegek lëánya térdit ten­gërből kidugta, vízből vállal fölmerülve fészkelő helyül rucának, oltalmazó otthonául. (‑ 200)

     Réce, réztollú madárka száll emerre, száll amarra: látja térdit vízanyának messze kékellő mezőben. Zsënge zsombiknak alítja, fű benőtte földdarabnak. (‑ 206)

     Száll emerre, száll amarra, telepëdik térdkalácsra. Fészkit arra fogta rakni, tojt aranytojást beléje. Hat tojást tojott arany­bul, ëgyet vasbul ráadásnak. (‑ 212)

     Kezdte költeni tojásit, kotolni a térdkalácson. Költi ëgy nap, költi másnap, harmadikon is hevítve. De már akkor víz­anyácska, levegőegek lëánya tüzesëdni érzi térdit, gyönge bőrit gyulladozni. Ég talán a térdkalácsa, inai is olvadoznak? (‑ 222)

Térdin rántott ëgy erőset, tagjain nagyot taszajtott. A tojá­sok vízbe verve tengër habjaiba hulltak. Ëgytül-ëgyig össze­törtek, száz darabra szétszakadtak. (‑ 228)

     Ám fövenybe nëm fúródtak, víztömegbe sëm vegyültek: darabok haszonra váltak, cserepek csudát terëmtek. Tojás aljából alakult földünknek tömérdëk teste, tojásnak felső feléből magas­ságos mënnynek boltja, sárgája puha pilise fordult fényës nap­ko­rongra, fehérjének felső része halovány világú holdra; pöttyeibül a tojásnak válik csillagok csapatja, szürkeségiből születnek sűrű fëllegëk fölöttünk.” (‑ 244)

Szente Imre fordítása (Lásd a teljes művet)

     Csepregi Márta a Holmiban (1993) büszkén írja, hogy a Kalevalának (végső változata 1849-ben) immár öt teljes magyar fordítása van. Barna Ferdinánd (1871), Vikár Béla (1909), Nagy Kálmán (1972), Rácz István (1976) és Szente Imre (1987) jegyzik a műveket. 

     Mint látjuk, Szente Imre elhagyta a sorbeosztást, viszont jobban ügyelt az eredeti versmértékre (négy trocheusból áll egy sor), az alliterációra, a népies hangzásra és szókincsre. 



Vejnemöjnen születése


     A Kalevala első éneke nemcsak a világ keletkezéséről, hanem Vejnemöjnen születéséről is szól, akinek az anyja Ilmatár, a „levegőég lenge leánya”. Őt a szél, a tenger ejtette teherbe, de nem tudta hova megszülni magzatát. Majd egy réce rakott térdére fészket, ott költötte ki tojásait:

„Tojáshéj alsó feléből idelent az anyaföld lett,
tojáshéj felső feléből magos mennybolt lett odafent,
sárgájából a tojásnak sziporkázó nap született,
fehérjéből a tojásnak halavány hold keletkezett,
tojás tarka foltjaiból csupa csillag lett az égen,
tojás fekete foltjából felleg lett a levegőben.”

     Ily módon a világ már készen várta Ilmatár gyermekét, aki csak nem akart megszületni. Teltek az évek, a levegő és a víz asszonya hiába hánykolódott. Igaz, mozdulataival, vergődésével is tovább formálta a mindenséget: földnyelvvel, pázsitparttal, öböllel, sziklával tette teljesebbé a világot. De Vejnemöjnent nem tudta megszülni: a hősnek önmagának kellett a világra segítenie magát. „Kicsusszant” a tengerbe, melyben még nyolc évet el kellett töltenie. Majd – csodálatos pillanat – feljött a föld felszínére, és gyönyörködött a világban:

„Tápászkodott a térdére, könyökölt a két karjára;
felállt, hogy a halvány holdat, nagyságos napunkat nézze,
csodálja a csillagokat, Göncölnek fényét fürkéssze.”

     Az egész teremtést, a világ keletkezését megelőzi az énekes nekikészülődése:

„Imhol kedvem kerekedett, eszemben gondolat gerjedt:
Én elmennék énekelni, szép szavakat sorba szedni…”

     Az éneklés a Kalevala korában közösségi tevékenység. Az énekmondók tanulják, élvezettel gyakorolják, s nagy figyelemmel adják tovább azt a közös kincset, amit a régiek rájuk hagytak:

„Kapcsoljuk most kezünk egybe, fogas ujjunk fogjuk össze,
úgy dalolgassuk danánkat, énekeljünk ékes verset…”

     Most Rácz István fordítását olvasom, 1980. Rácz ismeri a Kalevala világát, a régi finn művészetet, s könyvét szép képekkel illusztrálja.


Vejnemöjnen hatalma

A Kalevala 2. és 3. éneke

     Megszületett tehát Vejnemöjnen, aki első napjától kezdve vénséges vén volt. A föld azonban kopáran terült el, semmiféle növény nem virult. Vejnemöjnen tétlenül, magányosan lakta szigetét. Majd a kis Pellervó (termékenység-isten) veti be a földet, s különféle fák, növények bújnak ki a földből, csupán tölgy, az istenek fája, nem. Majd a lekaszált fű kigyullad, s annak hamujából sarjad ki a tölgy, de túl nagyra növekszik: sötétbe borítja a napot és a holdat. Úgy látszik, még semmire nincs szabály. Ki kell vágni… Egy cinke árulja el Vejnemöjnennek, hogy rendet kell teremteni a vadonban. Majd újra a magvetés következik, s hogy az árpa kikeljen, az öreg Ukkó segítségére is szükség van:

Öreg Ukkó, örök Isten, mennynek, földnek fejedelme,
gyűlésbe gyűjt minden felhőt, tanácsot tart égi téren,
küld könnyű ködöt keletről, napnyugatról nagy gomolygást,
duzzadó felleget délről, fehér felhőt észak felől,
magos menny minden homályát egybe tereli egészen.
Csendes esők cseperegnek, hull a híves harmat méze
szárba szökő gabonára, sűrűn suhogó árpára.
Felüti fejét az árpa, szaporán nő szúrós szára
Porhanyó puha földeken, Vejnő megmunkált mezején.

     Vagyis kialakult a földön a földművelés. Vejnemöjnen csak énekelgetett, éjjel-nappal szőtte varázsigéit, s talán nem is folytatódna a történet, ha a lapp Joukahajnen hírét nem veszi Vejnemöjnen „varázsos verseinek”, s meg nem irigyli tudását. Ugyanolyan harc kezdődik el, mint az Eddában. A különbség csupán az, hogy ez a küzdelem nagyon egyenlőtlen. Joukahajnen tudása olyan csekély! Nem hiába szólítja fel Vejnemöjnen:

                                         Ez csak gyermek gagyogása,
Balga némbernek beszéde, nem szakállas férfi szava!
Mondjad már a mély titkokat, vallj a világ kezdetéről!

     Joukahajnen erre karddal akarja bizonyítani fölényét. Vejnemöjnen azonban részben kővé varázsolja, majd szavával a mocsárba meríti. A hetyke lapp legény csak úgy tud megmenekülni, hogy húgát Vejnemöjnennek ígéri:

Ha visszázod szent szavadat, varázsigéd bogát bontod,
Ajnó húgom adom néked, szülémnek szép szűzleányát!
Hadd söpörje szűk szobádat, sikálja sima padlódat,
Öblögesse öblös kupád, mossa takaród tisztára,
Készítsen köpenyt, ékeset, süssön cipót, mézédeset!



     Vejnemöjnen, az öreg gyermek, megörül, hogy Joukahajnen kishúgát neki ígérte feleségül. A lapp legény mentségére mondjuk el, hogy életéért cserébe. Ajnó kétségbeesik, hiába biztatja anyja:


                      Ajnó halála (A Kalevala 4. éneke)


     Drámai találkozással kezdődik ez az ének. A szép ligetben, ahol Ajnó sétál, váratlanul felbukkan a "vénséges vén Vejnemöjnen", aki a fiatal lányt illetően biztos a dolgában. (Bár nem egy Zeusz.!) Kikottyantja, hogy azt szeretné, ha Ajnó csakis miatta hordaná ékszereit, neki fonná be haját, az ő kedvére viselne kendőt. A kicsi lány bátran szembeszáll Vejnemöjnennel:


     „Tépi kebléről keresztjét, ujjáról a gyöngyös gyűrűt,
      nyakáról a láncát lerántja, veti piros pántlikáját,
      földre dobja, földnek adja, ligetben ligetnek hagyja.”


     Nagy félelmét csak anyjának meri elmondani, aki vigasztalja, s az eldobott díszek helyébe még sokkal szebb, régről rejtegetett, sokkal szebb és értékesebb kincseket ajánl fel. A Holdtündér és a Nap leánya készítette neki még lánykorában. De a gyötrődő Ajnón ez sem segít.


     „Bizony nékem balgatagnak, jobb lett volna nem születnem,
      csöpp lányként nem cseperednem, nagy lánnyá nem növekednem,
      (…)
      Én szegény szűz, azért sírok, azért hull keserű könnyem:
      eligértél engem másnak, gyenge gyermeked eladtad
      öreg ember őrzőjéül, vénség vigasztalójáúl
      támaszul a tántorgónak, kuckójában kucorgónak.”


     Ajnó nem lát más kiutat, megszökik otthonról. Elgyalogol a „téres tenger” partjára., beúszik a „hűs habokba”, ahol egy szirtről lezuhanó szikla a mélybe sodorja.


     Itt még nincs vége a történetnek, mert a fájdalmas hírt valahogyan el kell juttatni az anyához. A görög tragédiákban is fontos szerepe van a hírnöknek. Nagyon mulatságos, hogy az arra kószáló állatok közül csak a nyuszi vállalkozik erre a nemszeretem feladatra. Ez az epizód enyhíti a búskomor hangulatot. A bánat és a gyász elsősorban az anyát sújtja, lelkiismeret-furdalása nem enyhül.


                                                                   *


     Még egyszer átfutom a Rácz István fordította 4. éneket, s nem állom meg, hogy ne idézzem Ajnó gyönyörű hasonlatait:


     "Milyen a boldogok kedve, örvendezőknek öröme?
      Olyan boldogok kedve, örvendezőknek öröme,
      Mint a habnak hullámzása, vályúban víz csillanása.
      Milyen a szegények szíve, sikoltozó sirály kedve?
      Olyan a szegények szíve, sikoltozó sirály kedve,
      Mint hó hegynek árnyékában, fekete víz forrás mélyén."


Mintha érezné: a vízben, a habokban fogja elveszíteni egyetlen életét.

Vejnemöjnen szerelmes gondja

 Az 5. ének részben utózengése az előzőnek, részben előkészíti a további történéseket.


     Ainótól, bár meghalt, nem lehet olyan könnyen búcsút venni. Mint Rácz István, a fordító írja, Ainó, a Kalevala legismertebb és legbájosabb női szereplője, teljes mértékben Lönnrot alkotása. Maga a név is Lönnrot leleménye: apja aininek (egyetlennek) nevezi. Lönnrot ezt a melléknevet változtatta Ainóvá.

     A költői névalkotásra a 19. századból magyar példát is hozhatunk. A Tünde nevet például Vörösmarty alkotta a tündér szóból. (Lásd Csongor és Tünde!) Biztos ma is alkotnak új neveket, de nem ilyen bájosat, leheletfinomat.

     Vejnemöjnen nem tud belenyugodni veszteségébe. Untamóhoz, a föld lustájához fordul, hogy mondaná el neki, merre lakik Ahtola, a vizek ura. Oda szeretne menni halászni, talán azért, mert Ainó is a tengerben lelte halálát. Így is történik, de Veinemöjnen a kifogott kis halban nem ismeri fel szerelmét, és visszadobja a habokba. Bánatában, hogy mindent elrontott, szinte újra gyerekké válik:

     Nem tudom már, most mit tegyek, hogy lakozzam,
     hogy is legyek, hogyan éljek az ég alatt, vándoroljak a világon.
     Anyám hogyha még megvolna, szülém szeme ha figyelne,
     tudna tán tanácsot adni, éltemet miképpen éljem,
     búbánat hogy ne bánthasson, sötét gond le ne sújthasson
     eme ínséges időben, gyászos kedvem gyötrelmében.

Anyja persze meghallja panaszos szavát, s a következő tanácsot adja:

     Él még a te édesanyád, vén szüléd még vigyáz reád.
     Meg is mondom néked mindjárt, éltedet miképpen éljed,
     …
     Eredj Észak lányaihoz! Százszor szebbek ott a szűzek,
     hajadonok hétszer szebbek, ékesebbek, édesebbek,
     Louko lusta lányainál, lompos-loncsos lapp szűzektől.

     Asszonyt onnan hozz a házhoz, Északföld legszebb leányát,
     kinek kedves az orcája, szürke szeme csalfán csillog,
     fürgén futkos fehér lába, könnyen hajlik karcsú háta!”


Szép fegyver?

  6. ének

     Akármilyen vén „vénséges vén Vejnemöjnen”, felségkeresőbe indul. Északra Pohjolába. Nem valami vonzó vidék. Paripája, „szalmalova”, úgy vágtatott a tengeren, hogy nem is lesz vizes a lába. Nem gondol semmi veszélyre, nem is sejti, hogy Joukahajnen vár rá, bosszúra szomjazva:

          Tüzes íjat tákolt össze, kegyetlen ívet készített:
          íja ívét vasból verte, hátát rézből remekelte,
          színarannyal szépen írta, ezüst szállal ékítette.
          (…)
          Készen is van immár íja, nincs az íjnak semmi híja:
          gyönyörűszép, gyilkos szerszám, sokat érő, ékes fegyver…

     A fegyver is lehet szép, művészi, kézműves munka. Talán megnemesíti a gyilkolást? Hőssé avatja a harcost, a „satnya, sovány legénykét”?

    Juokahajnennek sokáig kellett várnia. Minden tüzes: tüzes a félsziget, a földfok, az íj, - tűzzúgó a szent folyó. Vejnemöjnenfekete felhőben” bukkant fel. A sovány, de elszánt legényke gyorsan készíti íját. Édesanyja azonban figyelmezteti: nemcsak jó rokonnak tartja a vénséges vént, hanem tudja:

          Vejnemöjnent ha megölöd, Kaleva fiát kiirtod,
          véle vész a világ kedve, elnémúl az édes ének.
          Jobb a víg dal e világon, fenn a földön szebb az ének,
          mint odalenn Mana mélyén, Tuoni sötét tanyáján!

     Tusakodik is Joukahajnen, s csak harmadszorra találja el Vejnemöjnenszalmaszárú szép szürkéjét”. A vén énekest a tenger sodorja el. Vajon mi lesz vele?



Nincsenek megjegyzések: