Apostolok cselekedetei

2012. 03. 03.

Luva Giordano (1636-1704): Pálfordulás

1.

     Az Újszövetségnek ez a része Jézus mennybemenetelével kezdődik. A tanítványok az Olajfák hegyéről (itt van a Getszemáné kert, ahol Jézust elfogták) hazatérnek Jeruzsálembe.

     A Szentlélek betölt mindenkit pünkösd napján, a sok országból idesereglett zsidó a maga nyelvén érti a szót.

     Péter beszédet tart. Érezhetően arra törekszik, Dávidra, Ábrahámra hivatkozva, hogy bebizonyítsa, Jézus a már régóta beharangozott próféta. Vagyis összeköti a zsidóságot Jézus alakjával, tanításaival:

     „Atyámfiai, férfiak! Nyíltan megmondom nektek ősatyánkról, Dávidról, hogy meghalt és eltemették, sírja is nálunk van mindmáig. De próféta volt és tudta, hogy az Isten esküvel fogadta neki, hogy véréből valót ültet a trónjára; ezért előretekintve, a Krisztus feltámadásáról mondta azt, hogy nem marad a halottak világában, és teste nem lát elmúlást. Ezt a Jézust támasztotta fel Isten, aminek valamennyien tanúi vagyunk.” (ApCsel, 2, 29)

     Megszületik az első gyülekezet. Jelekre és csodákra van szükség. Gyógyításra! Holtak feltámasztására!

     Szép a ragaszkodás a hitükhöz: „… mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (ApCsel, 4, 20) Elfogják Pétert és Jánost, de kénytelenek szabadon bocsátani őket.

     Megjelenik Barnabás, nevének jelentése: a Vigasztalás fia. Testvéri közösséggé, vagyonközösséggé váltak. Akik vétenek ez ellen, mint Anániás és Szafira, meghalnak.

     Újra bebörtönzik őket, de az Úr angyala meghozza a szabadulást. Jelek és csodák! A nagytanácsban csupán Gamáliél figyelmeztet: Isten ellen ne harcoljatok.

     István is nagy hatású szónok. Arca olyan, mint egy angyalé. Amikor a nagytanács elé vitték, elmondta a zsidó nép történetét Ábrahámtól kezdve… Itt is felfedezhető az a törekvés, hogy rámutasson, Jézus és az ő tanítása nem idegen a zsidóságtól, hanem annak egyenes folytatása, sőt betetőzése. Megragadó a „Magasságosról” való prófétai látomás: „A menny az én királyi székem, a föld pedig lábam zsámolya”. (ApCsel, 7, 49) Végül:

     „Amikor ezeket hallották, háborogtak szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve az égre függesztette a tekintetét, és látta Isten dicsőségét és Jézust, amint az Isten jobbja felől áll. Ekkor így szólt: ’Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll.’ Erre hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárohantak.”

     Saul (Pál) is egyetértett a kivégzéssel. Üldözni kezdte a jeruzsálemi gyülekezetet. Később, mint tudjuk, Saul (Pál) is Isten kiválasztott eszközévé lett, hogy nevét „a népek és a királyok elé vigye, és Izrael fiai elé is.” (ApCsel, 9, 15)

2.

     Az apostolok cselekedeteinek azt a címet adnám: jelek és csodák. A hívő embernek szüksége van bizonyítékokra, csodákra. Erről szól a Bibliának ez a része: Jézus menybemenetelétől Tábita feltámasztásáig. A másik: meggyőzni a zsidókat, hogy Jézus betetőzi azt a folyamatot, mely Ábrahámtól kezdve Isten és a kiválasztott nép között végbement.

     Az első vértanú István. Nagyívű beszédet tartott a nagytanács előtt, melyben hitével, műveltségével, látomásos erejével szállt szembe ellenfeleivel. Megkövezték. Tiszta emberségét, bukását Ghirlandaio képe ábrázolja legjobban. (Szépművészeti Múzeum)

II. A 8. fejezet az egyiptomi kincstárnok megtérésével zárul. Előtte Saul ügybuzgalmáról esik szó: „Saul pedig zaklatta az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vette őket.” (8.3)      

     A 9. fejezetben már Saul a főszereplő. Szinte látjuk, amikor ”fenyegetéstől és öldökléstől” lihegve indul Damaszkuszba, hogy az Úr híveit megkötözve vitesse Jeruzsálembe. Ezen az úton következik be „pálfordulása”: 

     „… amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: ’Saul, Saul, miért üldözöl engem?’ Ő pedig megkérdezte: ’Ki vagy, Uram?’ Az így válaszolt: ’Én vagyok az a Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.’ (…) Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de egyáltalán nem látott, nem evett, és nem ivott.” (9.3)

     Nemrég szokás volt emlegetni a damaszkuszi utat. A rendszerváltozás után sokan csupán alkalmazkodtak az újhoz, sodródtak. (Mi mást tehettek volna?) Saul azonban az Úr kiválasztott embere, üldözőből üldözött lett!

     Eközben Péter Liddában hirdette az igét, Joppéban feltámasztotta Tábitát, akit az asszonyok már megmostak, kiterítettek, de Péter szavára kinyitotta a szemét és felkelt. Péter látomása, mely szerint az égből egy lepedő száll le a föld sokféle állatával, azt sugallja, minthogy egyik sem tisztátalan: „… nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte az, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” (10. 34-35) Ezért prédikált az itáliai Kornéliusz házában.

     Sok izgalmas csoda történik hőseinkkel. Péter kiszabadul Heródes börtönéből, akit halállal büntet az Úr. Barnabás és Pál, ez a keresztény Odüsszeusz Ciprus szigetére utazik. Itt mondja először a Biblia: „Saul, akit Pálnak is neveznek…” A névváltoztatás pecsételi meg véglegesen a belső átalakulást.

     Pál meglehetősen harcos alkatát jellemzi a következő kis közjáték. Amikor Elimás, a varázsló szembeszáll vele, Pál, igaz, megtelve Szentlélekkel: 

     „erősen ránézett, és így szólt: ’Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfia, te minden igazság ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait?”

     Pál nagy beszédet tart az antiókhiai zsinagógában, olyan sikereset, hogy az Úr igéje elterjedt az egész tartományban. „De a zsidók felizgatták ellenük a tekintélyes istenfélő asszonyokat és a város előkelőit, üldözést szítottak Pál és Barnabás ellen , és kiűzték őket határukból.” (13.50)

     Ikóniumban is sikeresek voltak, ezért akarták őket megkövezni. Lisztrában görög isteneknek nézték őket. Barnabásban Zeuszt vélték fölfedezni, Pálban Hermészt látták. Már majdnem áldozatot mutattak be nekik, amikor ők így kiáltottak fel: „Emberek, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk, és azt hirdetjük nektek, hogy ezekből a hiábavaló dolgokból térjetek meg az élő istenhez, aki teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van.” Nem csoda, hogy Pált megkövezték. Úgy látszik száraz, köves föld volt arrafelé. Kis híján belehalt. Másnap úgy látták jónak, hogy másik városba mennek.

III.

15-17

     Fontos dologban dönt az apostolok gyülekezete: meg kell-e tartania a megtérő zsidóknak a körülmetélkedést a mózesi szokás szerint, vagy anélkül is lehet üdvözülni. Most Péter tart nagy beszédet, s megválaszolta a nagy kérdést, mondván: egyedül a hit a fontos. 

     A misszió tovább folytatódik, bár Pál és Barnabás között ellentét támadt. Pálnak minden lépését a Szentlélek irányítja, ezért ő Macedóniába indul. Különválnak. Filippiben Pál tanításai nem voltak hatástalanok. Megverik, majd megkínozzák, börtönbe vetik. Majd a földrengés összetöri a börtön falait. (Lehet ez véletlen?) A börtönőr is megtér, az elöljáróknak bocsánatot kell kérniük.

     Pálnak Thesszalonikáben is sikere volt: "Ez irigységgel töltötte el a zsidókat, ezért maguk mellé vettek a piaci csavargók közül néhány hitvány embert, csődületet támasztottak, és fellármázták a várost..." (17.5) Izgalmas jelenetek, mintha ma történne az egész.

      Pál innen Béreába megy, itt barátságosabbak a népek, de a thesszalonikaiek utánuk mennek, és: "... ott is fellázították és felizgatták a népet." (17.13)

     Athénban bepillanthatunk a szónok művészetébe. Amikor ide érkezett "háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal" (17.16) Nyilván nem rejtette véka alá véleményét. Az athéniak sem sokat teketóriáztak, megfogták: valljon színt az Aeropagoszon. Pál azonban tudja, hogy kell megnyerni a hallgatóság jóindulatát: "Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, melyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül is tiszteltek, én azt hirdetem nektek." (17.22) Ez a jelzős szerkezet gondolkodásra késztet, nem indulatokat gerjeszt. Majd az Ószövetség könyveit idézve, beszél a teremtésről, Isten mindenhatóságáról, a végítéletről. A legvégén Jézus feltámadásáról. Volt aki gúnyolódott, "néhány azonban csatlakozott hozzá, és hívővé lett..." (17.34)

Ui. 

      Az Aeropagosz (Árész dombja) az Akropólisztól északkeletre fekvő, 115 m magas szikla. Itt ülésezett a legfelsőbb tanács.)

IV.

18-19

     Pál Athénból Korinthusba ment, ahol egy Akvila nevű pontuszi zsidó és a felesége lakott. Itt dolgozott Pál mint sátorkészítő mester. (Kitanulta ezt a szakmát!) Érdekes, hogy Jézus ács fia volt. Mindkét foglalkozás az építéssel kapcsolatos. Azonban a sátor - számomra - Pál vándorlásának jelképe.     

     Szombatonként persze hirdette az igét. Később minden idejét ennek szentelte, "és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus." (18, 5) A Krisztus, mely görög szó, tulajdonképpen fölkentet jelent. A hívők benne látták a Fölkentet, a Messiást.
     Amikor szidalmazták, "lerázta ruhájáról a port" , mely heves elutasítást jelent, majd"azt mondta nékik: Véretek a fejetekre szálljon vissza: Én tiszta vagyok. Mostantól fogva a pogányokhoz vezet." (18,6) Azaz viseljétek a felelősséget tetteitekért.

     Már az előző részben is idéztem olyan mondatokat, melyben elhangzik a zsidó megnevezés. Nincs  pejoratív éle ezeknek a kijelentéseknek.  Csupán azt jelzi, milyen közegben mozog Pál, aki maga is zsidó volt, sőt, ha sejtésem nem csal, Jézus is ebből a népből való.

     Pál tehát a pogányok térítésére vállalkozik. De ekkor is akadályba ütközik: a zsidók a törvényszék elé idézik, de Gallió, a római helytartó, nem óhajtott beleavatkozni a hitvitákba. Kiutasította őket a törvényszék elől.

     Ezután következik Pál harmadik missziós útja. Efezusban találkozik egy Apollós nevű, alexandriai zsidóval, aki bár jártas volt az Írásokban, csak János keresztségét ismerte. Most a fejezet végén újra felbukkan Akvila és felesége, akik megmagyarázzák neki az "Isten útját". Ettől kezdve ő is hirdeti: "Jézus a Krisztus."
 
     Efezusban Pál is találkozik János híveivel, de felvilágosítja őket, hogy János azt mondta a népnek: "abban higgyetek, aki utána jön, azaz Jézusban." (19,4)
     De csodákat is tett Pál Isten segítségével. Betegeket gyógyított, kiűzte a gonosz lelkeket. Utánozni nehéz: a hamis ördögűzőket a gonosz lélek felismeri, és úgy megijeszti őket, hogy meztelenül és sebesülten rohannak ki a házból.

      Pál kiemelkedő jelentőségét az is mutatja, hogy Efezusban a ötvösök indították el a zavargást. Féltek az új hittől, hisz el fogják veszíteni a munkájukat: nem kellenek már a kis Artemisz-templomocskák. Eddig Efezus városa volt az őrzője Artemisz templomának és képmásának! Itt a város jegyzője csendesítette le a sokaságot, s a törvényes eljáráshoz utalta őket. 

V.

20-22

     Pál útjai alig követhetőek. Ha társa vagy szolgája lettem volna, sok sarum elkopott volna. Macedónián át Görögországba, majd Tróászba vitt az útja. A fáradhatatlan szónokra figyelni sem tudott mindenki. Tróászban a harmadik emeleti ablakban elaludt egy Eutikhosz nevű ifjú, s kiesett az utcára. Mindenki halottnak vélte, csupán Pál bízott Istenben: "...lement, ráborult, átölelte, és ezt mondta. 'Ne zajongjatok, mert a lelke benne van.' "  És a fiút élve hozták fel.

     Jézus a mintakép, s rá emlékeztet az is, hogy Pál Jeruzsálembe készülődik, s pünkösd napjára szeretne ott lenni. Milétoszban búcsúzott el efezuszi híveitől. Mint mondja, nem törődik azzal, mi vár rá a fővárosban:  

     "És most íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem se drága, csakhogy elvégezhessem pályafutásomat és azt a szolgálatot , amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról. És most tudom, hogy közületek, akik között jártam az Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki." (20, 22-25)

     Nem ér tehát meglepetésként, hogy Pál Jeruzsálembe érkezésekor a nép "összecsődül" körülötte. A helyőrség ezredese menti meg életét. Sőt, meg is engedi, hogy beszédet mondjon. Ennek az a lényege, hogy a damaszkuszi út változtatta meg az életét. Korábban István vértanú halálát is helyeselte. A hallgatóság erre még jobban feldühödött: "Töröld el a föld színéről az ilyet, mert nem szabad neki élnie!" (22,22)
     Az ezredes korbácsolással akarja vallatni, de Pál csöndesen megkérdezi: "Szabad-e római polgárt ítélet nélkül megkorbácsolnotok?" A fő-fő katona megijedt, másnap levetette bilincseit, majd a nagytanács elé állította: beszéljen.

VI.

23-25

     A nagytanács előtt, mely Jézust is elítélte, Pál azzal kezdte mondanivalóját, hogy jó lelkiismerettel szolgálta Istent. Anániás nyilván meg akarta félemlíteni, és megparancsolta a mellette állóknak, hogy „üssék szájon”. Pál keményen válaszolt, majd a szadduceusokból és farizeusokból álló gyülekezet előtt így folytatta: „Atyámfiai, férfiak, én farizeus vagyok, farizeus fia; a halottak reménysége és feltámadása miatt vádolnak engem.” A szadduceusok méltatlankodni kezdek, nagy vita támadt (divide et impera), melynek eredményeképpen a farizeusok kijelentették: „Semmi rosszat nem találtunk ebben az emberben. Hátha Lélek szólt hozzá vagy angyal?” (A farizeusoknak egyébként rossz a híre. Jézus bírálta magatartásukat: Máté, 12,39; 15, 3-7; 23,5-7)

     Egyelőre megmenekült. Az ezredes újra a várba vitette, majd Cézáriába. Az ellene irányuló merénylet is kudarcba fulladt. Anániás ide is követi egy Tertullusz nevű ügyvéddel. Vádolják Pált, aki „fővezére a názáretiek eretnekségének.” Pál természetesen védekezik, de amikor az igazságról, az önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről kezd beszélni, Félix, a helytartó jobbnak látja, ha Pál fogságban marad.

     Két év telt el. Portus Festus váltja Félixet. Újra indul a per. Pál most már a császári ítéletben bízik. Közben Cézáriába érkezik Agrippa király feleségével, Berenikével az újonnan beiktatott Festus köszöntésére, aki mint érdekességet szóba hozza Pál ügyét. Ugyanis jelentést kell mellékelnie a császárhoz küldendő fogolyhoz. Hallgassuk meg még egyszer, javasolja. Agrippa is kíváncsivá válik, mit mond az itt felejtett rab.

VII.

Kedves fölöttes hatóságom, feleségem, aki elsőnek olvassa írásaimat, már nagyon szerette volna tudni a történet végét. Íme:

     „Megengedjük, hogy szólj a magad mentségére.” - mondja Agrippa. Pál nyugodtan kezdi beszédét. Egyenesen a királyhoz fordul, dicsérve bölcsességét. Aztán elmondja újra életét. Farizeusnak vallja magát. A zsidók várják a Messiást, ő pedig találkozott vele, s erről kell neki tanúbizonyságot tenni: 

     „Azzal küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltetnek.” (26, 18)

     Festus gúnyolódik: „Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány megzavarta eszedet.” (26, 24)  A király, a helytartó és Bereniké is egymás közt beismerik, hogy Pálnak semmi bűne sincs. De döntsön inkább a császár!

     Ezután következik Pál Rómába vezető hajóútjának leírása. Először Szidonba érkeztek, majd Mira, Knidosz, Kréta szigete tűnik fel a láthatáron. Megküzdöttek a viharral és az éhséggel. Az egész úton fontos szerep jutott Pálnak, hisz tapasztalt utazó volt ő, aki Istennek angyala révén mindent előre tudott: a hajótörést is, a szerencsés megmenekülést is.

      Később kiderült, hogy Málta szigetére sodorta őket a vihar. Néhány csodaszerű dolog jelzi, nem akárki ő. (Nem marja meg a kígyó, kézrátétellel gyógyít!) Pál Rómában is igazságát hirdette, külön szállása volt, fogadta híveit és ellenfeleit… Itt váratlanul megszakad az elbeszélés. A hagyomány szerint Pál kiszabadul, folytatja misszióját, majd ismét elfogják, és Kr. u. 67-ben kivégzik.

                                                                             ***

     „A II. századból származó Passio Petri et Pauli szerint Pétert fejjel lefelé keresztre feszítették, Pált pedig karddal végezték ki az Ostiába vivő út mentén. Testét egy Lucina nevű római matróna közeli tanyáján temették el. Valerianus császár üldözése elől a római keresztények átvitték a két apostol testét a Via Appián levő katakombába. (…) Szilveszter pápa az üldözések elmúltával Pál testét visszavitette eredeti temetkezési helyére. E visszavitel után (…) épült az apostol sírja fölött a lebilincselő szépségű San Paolo fuori le mura, A falakon kívüli Szent Pál-templom. (Nyíri Tamás, in : Beszélgetések a Bibliáról, 1978)

A bazilika főhajója, hu.wikipedia.org