 |
| Thomas Mann, 1939, hu.pinterest.com |
A miskolci Wagner-bemutató előtt és után
igyekeztem A bolygó Hollandi ügyében csekély tudásomat bővíteni. A
legkiemelkedőbb írás Thomas Manntól való: Richard Wagner szenvedése és nagysága
(1933). Mi tagadás, az embernek már az is elég, ha itt ilyen mondatokat
olvashatunk:
„Wagner zenéjének általános jellegében van
valami bajváróan nehéz, valami lassú vággyal teli, ritmusában töredezett és
sötét zűrzavarban a szépség által való megváltásért tusakodó; egy súlyos
terhekkel megrakott lélek zenéje ez, nem a táncoló izmokhoz szól; egy nem
délszaki gyötrődés vájkál önmagában, vonszolódik és feszül benne…” (82. o.)
Ebben minden benne van. A zene szinte fölöslegesnek tűnik.
*
Thomas Mann egy-két mondattal felvázolja
Wagner egész pályáját:
„A negyvenes évek, amelyeknek közepén
Wagner betölti harminckettedik évét, a Bolygó Hollanditól a Parsifalig egész
életének a munkatervét kiformálják. A következő négy évtizedben, 1881-ig,
egymásba iktatva szinte valamennyin egyidejűleg végzett munka során alakuló
darabokban valósul meg ez az életterv. Kronológiája szigorúan véve nincs is. Az
idő során keletkezik ugyan, de már előre és egyszerre készen van. Az utolsó,
amelyről jó előre tudja, hogy az lesz, amelyet hatvankilenc éves korában
valósított meg, tehát megváltás is, mert hiszen a véget, a befejezést és a
tökéletességet jelenti, utána nincs tovább.” (85. o.)
A kezdet tehát A bolygó hollandi, melyben
először mutatja meg önmagát:
„Minden egyes hősében diadalt ül: például
a Hollandi zenei-költői figurájában, ahogyan a sivárság és a kárhozat
körülfolyja, ahogyan kétségbeesetten körülőrjöngi a tenger vadona… (82. o.)
„Wagner lényének szenvedélyes fel és alá
hullámzását, vad és tragikus pátoszát egészen feketére, átkozottra és nyugalom,
megváltás után epekedőre stilizálta s a leghatásosabban a Bolygó hollandi
alakjában festette meg, minden tulajdonát csodásan felhasználva e figura
megelevenítésére és ábrázolására. Azok a nagy hangközök, amelyekben a hollandi
énekszólama ide-oda hullámzik, már önmagukban alkalmasak rá, hogy a vad
mozgalmasság szertelen benyomását keltsék.” (106. o.)
 |
| A kísértethajó, operakalauz.wrm.hu |
Egy helyen részletesebben szól a mű
problematikájáról. S ezzel el is búcsúzunk egy időre a német kultúra dobogós
helyezést elérő képviselőitől:
„Mennyire meghaladja Wagnernél már
kezdettől a költői elem a librettószerűt! Mégpedig nem is annyira nyelvileg,
mint inkább pszichológiailag. ’Sötét tűz’, mondja a Hollandi Sentával való szép
duettjében a második felvonásban:
A
vad, sötét tűz, mely parázslik bennem…
Szerelemnek szabad-e neveznem?
Nem, ez a vágy a megváltás után:
Bár adná meg ez az angyali lány!
Ezek éneklésre szánt versek. De eddig még
sosem énekeltek vagy szántak éneklésre ilyen bonyolultan elgondolt, lelkileg
ennyire szövevényes szöveget. Az elátkozott férfi első pillantásra megszereti a
lányt, de azt gondolja magában, hogy szerelme tulajdonképpen nem is a lánynak
szól, hanem az üdvözülésnek, a megváltásnak. A lány viszont mint az üdvözülés
lehetőségének megszemélyesítése áll előtte, úgyhogy a férfi a szellemi menekülés
és a lány iránti vágy között nem tud és nem is akar különbséget tenni. Mert
reménye a lány alakját vette fel, és ő nem is kívánja többé, hogy más alakot
öltsön, vagyis a megváltásban ezt a lányt szereti. Micsoda összefonódása a
kettősségnek, micsoda pillantás egy érzelem nehéz mélységeibe!” (69. o., Th.
M.: Wagner és korunk, Zeneműkiadó, 1965, Keszi Imre fordításai)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése