Don Juan a Pestiben

 2016. 11. 16.

Mignard: Miliere, famous-peaple

     Molière darabja Brecht átigazítása nyomán abszolút mainak tűnik. Ezt szolgálja az új fordítás is. A német drámaíró erősebb vonalakkal húzta meg a kontúrokat, miközben fontosnak tartotta az eredetihez való hűséget is.

     Don Juan, mondjuk így, az uralkodó elit képviselője. Erre vall már ruhájának díszítése is, rangja van, gazdagsága (a kölcsön is jó), hírneve, magabiztossága. A szavakkal való bűvészkedés (megtévesztés) elengedhetetlen ezen a szinten. Sgaranelle, a szolga – nem minden szolga ostoba -, így jellemzi:

     „…figyelmeztetésül inter nos annyit mondhatok, hogy gazdámban, Don Juanban, a föld hátán élő legalávalóbb gazembert tekintheted, egy megveszekedettet, egy kutyát, sátánt, egy pogányt, egy eretneket, aki nem hisz sem mennyben, sem pokolban, sem hétfejű sárkányban, aki úgy éli életét, mint a dúvad, egy epikureus disznó…” 

     A színpadkép akár egy félbevágott hordó vagy héj, magába zárja a szereplőket. Az ide érkező nők, férfiak átalakulnak. Ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy engedelmeskedjenek Don Juan „varázsának”. (Afféle modern Cipolla ő.) A lényeg az önfeladás: a nők s jórészt a férfiak is önként vetik magukat Don Juan lába elé. Mindenki szem a láncban. Don Juan nem létezhet hódolói nélkül. Csupán Sgaranelle tudja megkülönböztetni a valóságot a színjátéktól. Olykor óvatosan kritikát is gyakorol ura felett. Keserves ébredése, hogy ő is hoppon maradt: bérét sosem fogja megkapni.

     A múltból Elvira kísért, de Don Juan már nem törődik vele, az újabb hódítás foglalkoztatja. Molièrenél még csak egy szép menyasszony megszöktetéséről van szó, Brechtnél már kegyetlenebb a világ: a vőlegényt agyon kell ütni. Erre kellenek a csónakosok (bérgyilkosok), akik pénzért mindenre hajlandóak. A színpadon persze nem lehet minden szálat kibontani, de a titokzatos csónakosok újra és újra felbukkannak evezőikkel, követelve elmaradt pénzüket.

     A cselekményt Don Juan csapongása irányítja. Most két parasztlányt szemelt ki zsákmánynak. Könnyű dolga van, s a színpad valóságos orgiává változik. Majd menekülnie kell, mert Elvira bátyjai keresik halálra. Don Juan és Sgaranelle ruhát cserél, bár az utóbbi tiltakozik, de Don Juan így inti le:

     „Boldog lehet az a szolga, akinek az a dicsőség jut, hogy gazdájáért haljon meg.” 

     A harmadik felvonásba Brecht beleszövi Angelika figuráját is, aki a Parancsnok lánya. Abban a városban vagyunk, ahol Don Juan elcsábította a lány anyját, megölte az apját, a Parancsnokot, s most a gyereklányra vetett szemet… A zseniális szemfényvesztő fölé azonban sűrű háló feszül: Don Carlos, Don Alonso (Elvira bátyjai), a Parancsnok megmozduló szobra, a csónakosok, az apja, a hitelezője. Legfőbb fegyvere a képmutatás:

     „Nincs már ebben semmi szégyelnivaló: a képmutatás divatos bűn, és minden divatos bűn erényszámba megy. Legjobban a példás ember szerepét lehet játszani. Olyan művészet ez, amelynek csaló fogását mindenki tiszteli, s ha fölfedezik is, senki sem mer tiltakozni. (…) És ha valaki arra vetemedik, hogy csak gondolatban is megbántson, soha nem bocsátok meg neki, engesztelhetetlen gyűlöletet melengetek iránta.” 

     Nagy bűn elkövetésére készül, ám sokasodnak a jelek, hogy hamarosan vége lesz. Belebonyolódik a hazugság-hálóba, s végül el kell tűnnie a süllyesztőben. A színpadon nem ilyen romantikus-bombasztikus módon távozik. A Kőszobor karon fogja, s Don Juan meglepődve követi. Zavartan, vigyorogva, szinten ugrándozva. A közönséget nézi, lehetséges ez?

Rendező: Kovács D. Dániel, Don Juan: Hajduk Károly, Sgaranelle: Hegedűs D. Géza
Irodalom: Molière összes színművei, I. 1965 (A Don Juant Illyés Gyula fordította)
                 Brecht: Stücke, XII., 1962 (A színpadi változatot Ungár Júlia fordította)

                 Bemutató: 2016. nov. 5.

Brecht, naprakész-info