Fénylő öledben...

2012-2015

Enki és Tilmun

     Komoróczy Géza olyan egyszemélyes intézmény a magyar kultúrában, akit nem lehet megkerülni. Tanulmányainak, cikkeinek olvasása revelációként hat rám. A történelem, művészet, nyelvek, a Biblia titkait ismeri, mint tenyerét, a dolgok mai állásáról is van véleménye. Szellemi nagyhatalom. Már Szentkuthy Miklós is (műveltsége miatt példaképem) rajongással említette a „Fénylő ölednek édes örömében…” című könyvét, mely alcíme szerint a sumer irodalom kistükre.

     A bevezetőben Komoróczy nagyon röviden összefoglalja, mit kell tudni a sumerekről. Megtudjuk, hogy ez az ismeretlen eredetű nép, a Kr. e. 4. évezredben telepedett le Dél-Mezopotámiában. Nem ők kezdték el itt a földművelést, de a csatornák építése az ő művük, az ékírás megalkotása is. Az ember alakú istenkép a sumereknél alakult ki, írja Komoróczy. Az ember ekkor még istenalakot ölt. Az irodalmi műveiket viszonylag későn, a Kr. e. 2. évezred elején rögzítették az agyagtáblákon. (Bővebbet!)

     A terjedelmes gyűjtemény első ciklusában az első epikus műnek a címe a Enki és Ninhurszag. A bőséges jegyzetanyagból megtudjuk, hogy Enki ősi termékenységisten. Sorra nemzi-teremti mindazt, ami a mezopotámiai kultúra vívmánya: csatornázás, öntözés, kertművelés stb.

     Nagyon szép, emberi Tilmun országának dicsérete: „Tilmun országa fénylő, Tilmun országa szűzi…” Ezután következik egy olyasfajta leírás, melyre az aranykor elnevezés illik, mely sosem volt, de amelyet olyan jó elképzelni:

Tilmunban holló nem károg,
fácán fácánhangon nem kiált,
oroszlán nem gyilkol,
farkas bárányt nem ragadoz,
kutya a kecskék terelését nem ismeri,
vaddisznó a vetés kitúrását nem ismeri,
ha az özvegy a csírázó malátát elteríti,
az ég madarai nem csipkedik,
galamb feje nem csügged le,
fájó szemű nem mondja: „Szemem fáj!”,
fájó fejű nem mondja: „Fejem fáj!”
anyóka ott nem mondja: „Öreg vagyok!”,
apóka ott nem mondja: „Öreg vagyok!”,
nincs szűz, akinek vére folynék,
sodró víz a városban nem folynék,
ember nem mondja:„Csatornamedret ássunk!”,
őrség a határon nem jár őrjáratot,
a kikiáltó vészről nem kiált,
a város szélén jajszót nem kiált.”

(Komoróczy Géza fordítása)

Enlil és Ninlil

A hold teremtése

     A kiseposz bevezetése jó kis „látkép”, összefoglalás Nippur városáról. Úgy tűnik, a sumer epika kevés szóval akar és tud sokat mondani.
     A következő párbeszéd már előkészíti a későbbi drámát. Megkapó Ninlil istennő vágyakozása és őszintesége, amikor anyjához így szól: „A fénylő folyóban én, az asszony, / a fénylő folyó vizében megfürdöm.” Az anya a következőképpen válaszol: „Ninlil, a fénylő folyó vizében ne fürödj meg! / Szemet vetett rád az úr, a fénylő szemű; / szemet vetett rád a Nagy Hegy…”
     De hát épp ez a lényeg! Melyik lánynak vagy asszonynak lehet parancsolni, ha eljön az idő? Bár nagyon fél és visszakozna, de áldozatul esik Enlil erőszakának. A násznak persze felsőbb értelme van: a hold kihordása és megszülése. Enlil már az előző történetben is nem kevés nemzőerővel és aktivitással rendezte be a világot. Most a hold következik.
     A többi isten azonban rátámadt Enlilre. Elfogják, és halálra ítélik. Csodálatos átváltozásai lehetővé teszik, hogy még három alvilági istent is „alkosson”. Először ő lesz „a kapuív őre, (…) a fénylő retesz őre.” Majd az alvilági, „az embert elsodró folyó” őrévé válik. S a legvégén pedig a révésznek, a bárka evezősének a bőrébe bújik.
     A kétféle irányt, a holdnak az égre helyezését és az Alvilág isteneinek a megfelelő helyre juttatását Ninlil így fejezi ki:

"Királyom fenséges magja jusson fel az égbe,
Az én magom menjen a föld mélyére…”

Végül az Enlilt dicsérő himnusz hangzik fel:

"Az úr te vagy,
Enlil, az úr te vagy,
…………………
a csorda ura, a raktár ura te vagy
a gabonát növesztő úr te vagy
a lent növesztő úr te vagy,
az ég ura, a bőség ura, a föld ura te vagy,
Enlil az úr, Enlil a király,
ő a király, kinek szava támadhatatlan,
önként támadó parancsa másíthatatlan.
Édes a dicsérete Ninlil anyának!
Ó, Enlil atya, tied a dicséret!"


A csodálatos kapa

     Az ember szerszámkészítő állat, írta Benjamin Franklin, közösségi lény (zoon politicon) Arisztotelész szerint. Lukács György kérdező lénynek gondolta az embert. Mindenesetre az ember olyan különös lény, amely munkájával tartja fenn magát, miközben átalakítja világát.

     Franklin megállapítása a sumer istenekre is vonatkozik. Enlil teremtette meg a kapát. Persze nem akármilyen kapáról volt szó. Természetesen vadonatúj, még nem koptatta senki, nem csorbult ki az éle, nyele pedig pontosan úgy szorult, úgy feszült bele, ahogy kell:

Kapája színarany, színezüst; feje lazúrkő;
kapája erős kötésű; pántja finom ezüst,
a kapa foka lazúrkő,
feje öklelő bika, nagy falat rontó.

     Mielőtt Enlil ezt a pompás eszközt megalkotta, hogy az gondozza a termést, s házak, városok építésében serénykedjen, előbb meg kellett teremtenie világot:

Enlil, hogy az Ország magját a földből kisarjassza,
Eget a földtől távolított, önként támadt akarata,
Földet az égből távolított, önként támadt akarata;

Amiként a termés kibújik a földből, ugyanúgy sarjad ki az ember is:

Az emberiség feje ott volt a kapanyomban.
Az Ország népe Enlil felé kibújik a földből,
fekete fejű népére ő kegyes szemmel tekint.

     Ez a fekete fejű nép fog dolgozni a királynak, de ha lázadnak, nem engedelmesek, a kapa lerombolja házukat.

*

A csodálatos kapa

Enki és Ninmah 

     Ez a fejezet ugyancsak a világ keletkezéséről, az istenek születéséről szól. (Varietas delectat!)

     Az isteneknek kezdetben dolgozni kellett. Főleg a kis istenek robotoltak: kosarat cipeltek, csatornát ástak, túrták a földet. Siratták sorsukat. Eközben Enki, a föld ura, ágyában heverészett, kútból csobogó víz tette kellemessé a pihenést. Csupán Nammu, az anyja merészkedett zavarni, ő talált rá a megoldásra: helyetteseket kell teremteni, akik dolgoznak. A mítosz írója jól mutatja be, hogyan töpreng térdére könyökölve a „vidám isten”. Nem sokat teketóriázik:

Ő, az okos, a bölcs, az ötlettel teli,
mesterségével, mit ő hozott létre,
megalkotta minden teremtmény mintáját,
Enki odanyúlt karjával, domborúvá tette a mellét…

     Enki tehát megteremtette a mintát, az embert, aki majd dolgozni fog. Csupán sokszorosítani kell a vetőforma segítségével. (Az eposz további részében Ninmah veszi át a kezdeményezést. Féltékenységből hét torz embert formál.)

Hogyan jött a gabona Sumerbe?

     Ebből a szövegből kiderül, hogyan és miként keletkezett a gabonatermesztés. Kezdetben az emberek füvet ettek. Magát a Gabonát An az égből küldte a hegyre. Enlil ott gyűjtötte bőséges halomba a „tápláló” árpát. Oda kellett érte felmenni. Az istenek így tanakodtak:

Rajta hát, menjünk Utu, az égben lakozó elé,
Hozzá, kire hódolattal tekint mindenki,
Akár ül, akár fekszik.
Ő, a vitéz, Ningal fia, kire hódolattal tekint mindenki,
Akár ül, akár fekszik,
Utu majd kitárja előttünk a hetven kaput…”



"Ó, Enki atya..."

 

     Enki a főszereplője a Kistükör 6. fejezetének.(Fénylő ölednek édes örömében - A sumer irodalom kistükre)  Enkiről már tudjuk – nem utolsósorban a szövegekhez fűzött jegyzetekből -, hogy ő az egyik ősi termékenységisten, kultúrateremtő. Fő kultuszhelye Eridu városa. Az ember teremtése is az ő nevéhez is fűződik (Enki és Ninmah).

     Tevékenységét mintegy összefoglalva mutatja be az Enki és a világrend című epikus elemeket tartalmazó himnuszt. Enki Annak, az ég istenének a fia. Az első rész kellő sokoldalúsággal érzékelteti hatalmát: mindennek ő a kútfeje, a háziállatokat is ő teremtette, a föld megművelése az ő műve:

A jó földet te megérintetted,
s a mezőn garmadává nő a gabona-asztag,
van vaj, van tej,
karám, akol bőven adja,
ujjongó, édes szóval vidul a juhász,
pásztor a köpü mellett múlatja a napot.

     A 2. részben (a 60. sortól) önmagáról zeng himnuszt, melyet az Annunák (istenek) imája zár. Ennek első sora így hangzik: „Urunk, kinek műveltség a zsámolyod…” Második önmagasztaló himnuszából való a következő szép részlet:

Házam árnyéka a kígyós mocsárra vetül,
házam harcsái, a hosszú bajszúak, a méz-nád felé úsznak,
a pontyok a törpe nád között farkukkal hozzám eveznek,
a madarak, fészkükön ülve, nekem énekelnek…

     A harmadik szerkezeti egység elején (a 138. sortól) „a nagy fejedelem” már varázsló istenség is, mégpedig a Perzsa-öböltől északra eső édesvizű medencének, Abzunak a varázslója. Először fogadja a hódolatot, majd alkotó-teremtő tevékenységét kiterjeszti a többi városra is.

     A negyedik rész (a 249. sortól) részben folytatja Enki működésének leírását, majd az istenek, istennők rendjének feladatának kijelölése következik. Csupán leánya, a szűzi Innin emel kifogást, hogy ő nem kapott tisztséget. Enki így rögtönöz:

testedre a fiúk ruháját öltheted,
szájad a fiúk szavát szólhatja,
oldaladon tőr és buzogány,
pásztorok módján furkósbot lóg:
ó, szűzi Innin, mi mást adhatnánk még neked?


Ének Enki templomára

 

Ének Enki templomára, az óceán házára Eriduban.
(Fénylő ölednek…. , 7. rész)

      A himnusz először meghatározza, mikor és ki építtette a templomot Eriduban, melynek kezdete egybeesik szinte a teremtéssel. S persze Enki király az alkotója. Miből építette? Fénylő ezüstből, lazúrkőből. A Ház csak a Naphoz hasonlítható. A magas épületnek gazdag a szentélye, s minden isten idejárul megcsodálni az „élő” Házat:

„Fala fennhangon kiállt, tanácskozik urával,
csúcsa bikaként bődül,
Enki Háza hangosan kiált,
éjjente királyának dicséretét zengi,
    kedvét teszi.

     Majd Iszimu, a kincstárnok lép elő, s magasztalja hosszan a templomot. A pontos leírás egyben mitikus is, mert „az óceán háza” átfogja az egész országot, beleértve a két fenséges folyót, a Tigrist és az Eufráteszt is. A leírás aprólékos, benne van az zár, a tető, a párkány, az oromzat, a kapu, a kapuív is:

„Záradnak nincsen vetélytársa,
reteszed rettentő oroszlán,
tetőd az ég bikája, pompás testű, remek alkatú,
párkányod lazúrkő,
     ez a gerendák dísze,
oromzatod bölény, szarvát égnek emelő,
kapud oroszlán, embert ragadozó,
kapuíved oroszlán, ember felé csapó.”

(A kapu oroszlánját az ásatások feltárták. Komoróczy, 400. old)

      Majd ismét az egyre csodálatosabbá váló, szinte az egész világot magába ölelő templom rajzolódik ki:

„E’engura: súlyos viharfelhő vagy,
     a földet megrengető,
a tenger peremén épült Ház,
     oroszlán az Abzu mélyéről,
Enki magasba nyúló háza…

     Majd Enki Nippurba megy, itt Enlillel együtt a többi isten is ünnepli „az óceán házát”, míg az „emberek sört kínálnak, / bort töltenek az isteneknek;”

(A szövegeket Komoróczy Géza fordította.)

(E’engura: az óceán háza, Abzu: a Perzsa-öböltől északabbra levő édesvizű medence)



A Juh és a Gabona vetélkedése 

     Rövidke teremtéstörténet vezeti be a Juh (U) és a Gabona (Ezinu) vetélkedését. Istenek ők, de nem valódi istenek, csupán megszemélyesítései az állattenyésztésnek és a mezőgazdaságnak.

     A minden egy a kiindulópont, amikor még nem vált szét az ég és a föld. Az olvasónak el kell képzelnie, hogy még semmi sem létezett. Semminek nem volt neve, ami azt jelenti, hogy maguk a dolgok sem léteztek. Az író élvezettel sorolja fel, mi nincs: juh, bárány, kecske, kecskegida, gabona. Ruha, öltözék sem volt még. Nyilván meg akarta döbbenteni az olvasót.

     E változat szerint az isteneket An isten alkotta meg egy magasba nyúló hegységben, ahol az "ég a földdel összeér."

        Ama napon ott, ahol az istenek születtek,
        a Fénylő Dombon álló házban
        megalkották ők a Juhot s a Gabonát.
        Gyarapodott népük tárháza!

     S plasztikus képet kapunk arról is, milyennek látták a hajdankor emberét:

        Az emberiség a hajdankor napján
        a kenyeret, táplálékát, nem ismerte még:
        a nép mezítelen tagokkal járt,
        mint a juhok, szájukkal téptek füvet,
        árkokból ittak vizet.

     Mindenesetre amint a fénylő Dombon megszülettek az istenek, s megalkották a Juhot és a Gabonát, minden széppé és csodálatossá válik. Minden csupa fény lett: fénylik az akol, amelyben a Juh volt, a Gabona "zöldellő szűz, fénnyel ragyog." Fénylő szavakkal beszélnek Enki és Enlil. Ugyanis a juh és a gabona az életet és a bőséget jelenti. Az ember civilizálódik, de dolgoznia kell. Viszont a "porba hullt szegényeknek" is jut a termésből:

        A földet, amelyre lépnek, jóllakatják,
        a földet, ahol megmaradnak, ellátják,
        Enki, Enlil szívét  boldoggá teszik.
                                              (Komoróczy Gáza fordításai)



Újabb vetélkedések

A Nyár és a Tél vetélkedése

    Annal, az ég istenével, méltóságteljesen ragyogott fel a nap, s a bikaként lépő Enlil, Nippur istene, lakodalmat ül E’anna szentélyében. Az évszakok, Emes, a Nyár és Enten, a Tél, az ő parancsára végzik munkájukat.
     Enten műve, hogy szaporodik a juh, a kecske, a tehén, a szamár, sőt még az égi madarak és a halak is. Növekednek, zöldbe öltöznek a fák s az elvetett gabona.
     Emes főleg a betakarításról és a házépítésről gondoskodik. Kettejük vitájában Enten hevesen szónokol, sorolja saját érdemeit. Azonban Emes rámutat Enten rossz tulajdonságaira:

„Enten, testvérem! Midőn sűrű felhők
 gomolyognak a föld felett,
 vetésedet szelek szaggatják,
 …
 midőn a városban fogad fogaddal összekoccan,
 midőn az utcára délbe sem lép senki,
 kályha mellé húzódik úr és szolga,
      derűsen várják, hogy teljék a nap,
kuckójában hever az úr szolgája,
     nem moccan, csöndben telik a nap:
ilyenkor Enten sem munkálkodik a földeken!”

     Válaszul Enten olyan érveket sorakoztat fel, megszólítva a legfőbb urat, melyeket nehéz cáfolni:

„Enlil Atya! Te bíztad rám a csatornák gondját,
     a bőség vizét én hozom;
szántót szántó mellé én halmozok;
     raktárakat színültig én töltök meg….”

     Enlil Entennek nyújtja át a pálmát: a víz az alapja mindennek. Komoróczy Géza a következő magyarázattal szolgál: „A dél-mezopotámiai vízgazdálkodás sajátossága, hogy a termés nem a tavaszi (áprilisi-májusi) áradástól függ, ez túl későn érkezik ahhoz, hogy a már érlelődő termést befolyásolja, hanem az őszi (októberi) áradástól.” (403. o.)

A Kapa és az Eke vetélkedése

     A pánttal „megkötött” Kapa sokféle fából készülhetett: puszpáng, somfa, tamariszkusz, tengeri fa. Mind nagyon kemény, erős, ellenálló fa. A Kapa mindjárt elkezdi részletezni, mennyire nélkülözhetetlen eszköz a hétköznapi életben, a gátépítésben, a házépítésben, míg az Eke nem gyarapít, nem bővít semmit.
     Persze az Eke sem hagyja magát, hisz a „mezei ünnepen” maga a király fogja az ökröket az Eke elé:

„maga a király tartja szarvamat,
 igámba fogja ökreimet,
 mellettem lépdel minden előkelőség!

     A jegyzetekben Komoróczy Géza egy részletet is idéz a „szent szántás” alkalmából felhangzó énekből: „Haj, te, hej! Rajta ökör, rajta, hajtsd járomba nyakad; rajta, királyi ökör, rajta, hajtsd járomba nyakad; az ország igaz földművelője én vagyok; az ország királya én vagyok”. S milyen jól hangzik az eredeti nyelven a kezdő, ismétlődő formula: „Ellu mallu” (404)

     Majd az Eke megvetéssel szól a Kapáról:

„A piszokban, ki dolgozik, ki turkál?
 ….
      A piszokban, tisztítatlan telnek napjaik;
 A kút-ásó, gödör-ásó szerszám
 Nem méltó királyi kézre,
     Nyele rabszolga kezébe illik."                                 
                                            (Komoróczy Géza fordításai)

      Mégis a Kapa nyer a vetélkedésben, mert mindig kéznél van.

     Színes kép tárul elénk a folyóköz mindennapi életéről s ünnepi pillanatairól. Minden dolog a helyén van, s mindenre büszke alkotója, használója.

A réz és a Nemesfém vetélkedése  

A Nyár és a Tél vetélkedése 

    Annal, az ég istenével, méltóságteljesen ragyogott fel a nap, s a bikaként lépő Enlil, Nippur istene, lakodalmat ül E’anna szentélyében. Az évszakok, Emes, a Nyár és Enten, a Tél, az ő parancsára végzik munkájukat.
     Enten műve, hogy szaporodik a juh, a kecske, a tehén, a szamár, sőt még az égi madarak és a halak is. Növekednek, zöldbe öltöznek a fák s az elvetett gabona.
     Emes főleg a betakarításról és a házépítésről gondoskodik. Kettejük vitájában Enten hevesen szónokol, sorolja saját érdemeit. Azonban Emes rámutat Enten rossz tulajdonságaira:

„Enten, testvérem! Midőn sűrű felhők
 gomolyognak a föld felett,
 vetésedet szelek szaggatják,
 …
 midőn a városban fogad fogaddal összekoccan,
 midőn az utcára délbe sem lép senki,
 kályha mellé húzódik úr és szolga,
      derűsen várják, hogy teljék a nap,
kuckójában hever az úr szolgája,
     nem moccan, csöndben telik a nap:
ilyenkor Enten sem munkálkodik a földeken!”

     Válaszul Enten olyan érveket sorakoztat fel, megszólítva a legfőbb urat, melyeket nehéz cáfolni:

„Enlil Atya! Te bíztad rám a csatornák gondját,
     a bőség vizét én hozom;
szántót szántó mellé én halmozok;
     raktárakat színültig én töltök meg….”

     Enlil Entennek nyújtja át a pálmát: a víz az alapja mindennek. Komoróczy Géza a következő magyarázattal szolgál: 


     „A dél-mezopotámiai vízgazdálkodás sajátossága, hogy a termés nem a tavaszi (áprilisi-májusi) áradástól függ, ez túl későn érkezik ahhoz, hogy a már érlelődő termést befolyásolja, hanem az őszi (októberi) áradástól.” (403. o.) 

Vetélkedjünk tovább: Fa, Nád, Hal, Madár

"... amennyiben leszámítjuk az embert, akkor a világnál nincs semmi
                       csodálatosabb."  (Krasznahorkai László, Man Booker-díjas)


I.


12. A Fa és a Nád vetélkedése

      A szöveg csupán bevezetése a tulajdonképpeni vetélkedésnek. Ez a kis részlet az ég és a föld nászáról szól, melynek következményeképpen megszületik az élet füve, a Fa , a Nád s minden, amit még a föld adhat: szőlő, bor, méz… A föld boldogságot, bőséget, harmóniát áraszt. Tulajdonképpen teremtéshimnusz ez, mintha az édenkert leírását olvasnánk: gyümölcsöt hozó növények önnön szépségüket zengik, a Nád erdeje, s a Fa is kapcsolódik a nagy egészhez.

II.

13. Madár és hal vetélkedése

      Ennek a vetélkedésnek a bevezetője szintén teremtésmítosz, talán a legszebb. Az istenek szabják meg a sorsot, ők hoznak létre mindent. Enki gyűjti egybe a vizeket, s az élet vízét csorgatja a földre, hogy a termő mag megfoganjon. A kis csatornák, barázdák jelentik a létalapot ebben a világban. Ugyanakkor Enki karámot rendelt az állatoknak, ill. a városoknak, falvaknak királyt adott, akik felragyognak az országoknak.
      Ezután következik a részletezés: a mocsár lecsapolása, a föld megművelése, a nád termesztése, majd hallal és madárral való benépesítése:

            „A Hal a sűrű nád tövén veti ki ikráját,
             a madár a nádas torkában építi fészkét;
             a Madár háborgatja a Hal birodalmát…”

      Ez ellen a háborgatás ellen emel szót a Hal, aki sértve érzi magát birodalmában. Hát persze a madarak önfeledten szálldosnak, csiripelnek, zsákmányt szednek, mintha övék lenne a levegőég. A Hal vádbeszédében azt ismételgeti, hogy a Madár zavaró tényező a víz felett és az ég alatt. A Madár azonban nem sértődik meg, sőt gúnyolva a Hal torz alakját, hivalkodik szépségével:

           „Ám én, én a Madár vagyok, a szépséges, nemes
            szépséges, míves az ékszerem,
            de a te alakod tudatlan kéz alkotta.
            Ha a királyi palotában sétálgatok,
            én vagyok ékessége,
            csipogásom az udvar gyönyörűsége,
            s hangom édessége, édes csengése
            gyönyörű még Sulginak is, Enlil fiának.

      Persze a Hal sem ijed meg, ő is tudatában van értékének, válaszul lerombolja a madár fészkét, mire a madár körözve a levegőben, keresi a halat, s végül karmába kaparintja. S mivel egyik sem arat végső győzelmet, igazságért Enlilhez fordulnak, s az ítélet így szól:

           „A vetélkedésben a Hal és a Madár között
             a Madár győzött a Hal felett.
            Ó, Enki atya, tied a dicséret!”


III.


14. {A halak otthona}

      A „Halacskám, házat építettem…” kezdetű varázsdal (Komoróczy Géza, 406) nem vetélkedés, inkább „rehabilitálja” az előzőekben második helyre szorult „halat”. A Hal bár nem olyan szép és szabadon közlekedő, mint a Madár, azért nagyon hasznos, főleg ha sok van belőle.
      Ha azt gondoltuk volna, hogy a költőnek nem kell érteni semmihez, tévedtünk, ugyanis ennek a dalnak az írója nagyon ismeri a halak számtalan fajtáját: óriásharcsa, törpeharcsa, ponty, angolna, márna, rája, pörölycápa számára közeli ismerős. Félti őket a madaraktól:

           „ Ám hogy karmukba ne kaphassanak,
             hogy lábuk rád ne tiporjon:
             halacskám, az idő sürget, énhozzám gyere!
             Az idő sürget, énhozzám gyere!
             A halászok úrnője,
            Nanse boldog lesz jöttödön.”
                          (Fordította: Komoróczy Géza)




Himnuszok és egy kocsmadal 



      Nagyobb lépésekkel fogok haladni a sumer himnuszok sorában, különben soha nem érek a könyv végére.
      Egy nagy terjedelmű Enlil-himnusszal kezdődik a Fénylő ölednek... c. gyűjtemény harmadik része. Enlilnek és a városának magasztalása mindenre kiterjed. A város elsősorban védelem, a rend, az igazság védelme:

     „A város: hurok a lázadó földnek, vermet hálót vet neki;
       aki ott nagy hangon beszél, nem ér meg nagy kort,
      nem tűrik ott, hogy hamis szó hangozzék el a perben,
      vádaskodás, görbe rágalom,
      támadó szó, viszály, méltánytalanság,
      törvénytelenség, erőszak, elnyomás,
      szemforgatás, önkény, álnok hangú beszéd,
      szószegés és hatalmaskodás,
      mind e sötét dolog nem jut be oda;
      hatalmas háló Nippur karja,
      keselyű vijjog rajta riasztón,
      karja elől a gonosz –
         nem menekülhet a rossz….”
                                   (103)

      De szó esik az ünnepekről, a szertartásokról, s sok egyéb fontos dologról. Mindent betölt Enlil, a „Nagy Hegy”. Figyelemre méltó, hogy az egyik intés összefüggésbe hozható a Tízparancsolattal:

     „ott az idősebb testvér ifjabb testvérét arra neveli,
          hogy emberré váljék,
      hogy atyja szavát tisztelje, becsüléssel viszonozza,
      hogy a gyermek hálát érezzen atyja iránt, akinek adatott,
          az öregséget így érheti meg.”
                                    (104)

      A következő ének Ninurtához szól, aki egyrészt a termékenység istene, másrészt nagy harcos, aki leveri a lázadókat. A szónak is hatalma van. Szinte érezzük az erejét, miként az Ószövetség olvasásakor.
      A Parasztnaptár tanköltemény, leírja az i. e. 2-3. évezred fordulójának mezőgazdaságát. Felépítése hasonló Hésziodosz Munkák és napok, ill. Vergilius Georgica c. művéhez. A földön napszámosként dolgozni akkor sem volt könnyű, noha a gazdát mérsékletre is inti a szerző:

     „Ne tűrd a lustaságot, a munka idején állj a munkások mellett, és ne engedj nekik szünetet. De magad se háborgasd mezei munkásaidat: hiszen tíz napon át kell dolgozniuk, pirkadattól a csillagok felfényléséig, s minden erejüket a föld megmunkálásába kell fektetniük: nem szolgálhatnak ki még téged is. (…) De földed a termés betakarításának napjaiban adja meg a gyermekeknek és a kalászt szedegetőknek, számuk szerint, a betevő falatot, mint az ínség napjaiban; és engedd, hogy ott aludjanak, mintha nyílt mező, mocsári föld volna: és akkor istened is mindig kegyes lesz hozzád.”  
                                             (111-113, lásd még Ruth könyve, 2.)

      Két szép, Nergalhoz és Niszabához intézett himnusz után igazi csemege következik, a Sör-ivóknak való ének! Komoróczy Géza Balassi versére utal a címadással (Borivóknak való). Az első rész a tulajdonképpeni himnusz, a második kocsma-dal, melynek ritmusából következtethetünk a tetemes fogyasztásra:

     „Hasas korsó             szeme legyen a mi szemünk,
      hasas  korsó             szíve legyen a mi szívünk:
      ami     bensődet       tölti meg,
      a mi    bensőnket     töltse meg!

     Vidám a májunk már, boldog a szívünk!”
                                                   (120)
                             (Komoróczy Géza fordításai)

      Komoróczy Géza itt is emlékeztet az Ószövetségre, ahol Noé volt a szőlőművelés feltalálója, s rögtön túlzásba is vitte a nedű fogyasztását.

A Gilgamesről

     Még márciusban jelent meg egy interjú a Die Welt-ben Stefan M. Maullal, a heidelbergi asszirológussal. Maul a Gilgames-eposz rekonstruálásával foglalkozik. Nem lehet kis munka: a teljes szöveget a század végére ígéri. A már „összeillesztett” és megfejtett szöveg alapján készült prózafordítása már a 6. kiadásban jelent meg Németországban.

                                                          *

      Sokan írnak mostanában arról, hogy vajon fönnmaradnak-e, s meddig, a szövegeknek, köztük az irodalmi műveknek digitális formában való rögzítése. A hagyományos könyvek bizonyára maradandóak. Csak a tűz pusztíthatja el őket. Bulgakov regényében a Mester elégeti regényének kéziratát. (Ámde egy ismeretlen gépírónő előzőleg öt példányban lemásolta. Margarita vigasztalja a Mestert: „Majd emlékezetből újra írod…”  Ez lehetséges, persze ehhez túl kell élnie mindent.

                                                          *

      Az ékírással agyagtáblára írt Gilgames-történet a földbe temetve is megmaradt, bár „töredékes” formában. A mű más értelemben is nagy túlélő. Mezopotámiában már a Kr. e. 4. évezredből is maradtak írásos emlékek. A Gilgames-eposz első változatai pedig már a 3. évezredben felbukkantak. Akkor még sumer nyelven. Később asszír (akkád) és babiloni átírásban. A klasszikus megfogalmazás egy Szin-leqi-unini nevű, a 13. században élt költőtől származik. Ennek másolatait Asszurbanipál ninivei palotájának romjai között találták meg (7. század). Maul arról számol be, hogy a Szin-leqi-unini-féle változatnak a ¾ része már megvan. A kutatás fel fogja tárni a hiányzó részt is, de ez nagyon sok időt vesz igénybe.

                                                         *

      Mint Komoróczy Géza írja, Gilgames, Uruk uralkodója, kétségkívül létező személy volt. A 3. évezredbeli sumer irodalomban több hőseposz örökíti meg alakját.: Gilgames és Agga, Gilgames és Huwawa, Gilgames Enkidu és az alvilág, valamint a Gilgames halála c. töredék. Sorra veszem majd ezeket a műveket, de előbb – lezárásképpen – beszámolok egy irodalmi tanácskozásról. Ottmar Ette és Barbara Korte vezetésével Alpbachban (Ausztria) konferenciát rendeztek Az egyenlőtlenség tapasztalata az irodalomban címmel (WZ). Ottmar Ette rámutatott, hogy ezt a legősibb „tapasztalatot” már a Gilgames-eposz is közvetítette. Gilgames városának elrendezése is erről tanúskodott: elkülönültek az istenek, az uralkodó és az előkelők nem vegyültek azokkal, akik a két kezükkel dolgoztak. De a folytonos falépítéssel még az uralkodó osztály sem értett egyet:

       Morogva meglapulnak otthon az előkelők, zúgolódnak:
       "Puszta helyre hajtja ki népét, éjjel-nappal falakat épít;
       nem lágyítja meg panasz és jaj, éjjel-nappal falakat épít;
       anyától fiát elszakítja, éjjel-nappal falakat épít;
       asszonytól urát elszakítja, éjjel-nappal falakat épít;
       a jegykendőket elszakítja, éjjel-nappal falakat épít;
       Ilyen hát Gilgames? Ilyen hát a bekerített Uruk őrizője?
      Pásztorunk, bölcsünk, büszkeségünk, erőnk, szépségünk, jaj, ilyen hát?"
                                                                      (Rákos Sándor ford.)

     Források:
Die Welt, 2015. márc. 2.,
Wiener Zeitung, 2015. aug. 28.
Fénylő ölednek édes örömében (A sumer irodalom kistükre), 1983, összeáll, ford. Komoróczy Géza)
Gilgames – Agyagtáblák üzenete, 1974 (Rákos Sándor fordítása)

Tolsztoj: Anna Karenina

2013. 10. 15.

Olvasónapló

I. könyv

     Harmincnégy fejezetből áll a terjedelmes expozíció, mely bevezet minket abba a világba, melynek keretei között végbe megy a tragédia. Megismertet minket a jellemekkel. Felcsigázza kíváncsiságunkat: mi fog velük történni. Megismervén Karenint, Anna férjét, a magasrangú hivatalnokot nem csodálkozunk azon, hogy az asszony ki akar törni ebből a házasságból. A legborzongatóbb jelenet a pályaudvari halál, mely előrevetíti Anna sorsát, aki mindenkit megbabonázott, még íróját is:

      „Anna mosolygott, s a mosolygása átragadt Vronszkijra. Anna elgondolkozott, és Vronszkij elkomolyodott. Kitty szemét természetfölötti erő húzta Anna arca felé. Gyönyörű volt egyszerű fekete ruhájában. Gyönyörűek telt, karpereces karjai; gyönyörű az erős nyak a gyöngyfüzérrel, gyönyörűek a zilált frizura kikondorodó fürtjei, gyönyörűek apró lábának-kezének a kecsesen könnyű mozdulatai, gyönyörű ez a szép arc a maga elevenségében; de volt valami félelmetes és kegyetlen is ebben a szépségben,” (113)

     Érzékeljük a felébredő érzelmek viharát. Vronszkij, a fess katonatiszt, korábban Kittynek udvarolt, de úgy látszik, ez nem volt igazi szenvedély. Oblonszkij, Anna fivére más alkat. Nem az érzelmek vezérlik, inkább élvezni a helyzetéből fakadó előnyöket. Térben is, gondolatokban is tágas ez a könyv.
     Elhangzik a szerelemi vallomás Vronszkij részéről. Karenin is érzi, mint minden hasonló cipőben járó férj, hogy itt valami nincs rendben. Minden megfoghatatlan, bizonytalan.

II. könyv

     Kitty belebetegszik a csalódásba, miután Vronszkij szó nélkül otthagyja, és Pétervárra utazik: Anna vonzása erősebb.  A Scserbackij család Németországban próbálja elfelejtetni vele Vronszkijt. Milyen egyszerű lenne, ha Kitty észrevenné, hogy számára Levin az igazi. Levin, a vidéki gazdálkodó földesúr, majd belepusztul, hogy Kitty rá se néz. S még nem is említettük Dollyt, aki hűtlen férje miatt gyötrődik. Milyen sokféle okból lehet szenvedni: "...minden boldogtalan család a maga módján az."

     Kitty még nem kiforrott egyéniség, nem ismeri még az embereket, a világot, nem volt elég „óvatos”. Erre vall „kalandja” Petrovval a festővel. Jótékonykodni akar a szegény családdal, de a festő beleszeret, s ez újabb bonyodalmak okozója. (A féltékenység még sokszor felbukkan a műben.) Légy önmagad, de légy tekintettel másokra is. Ez útjának tanulsága.

     Anna és Vronszkij szerelme fellángol, túllépnek a társadalmi illemszabályokon. Mindenféle szokásnak, jognak ellentmond ez a nagy szenvedély. A társadalomnak ez a képmutató rétege nem fogja megbocsátani, ami velük történt: ” - Mindennek vége – mondta. – Most már semmim sincs rajtad kívül. Ezt el ne feledd.” – mondja Anna, megsejtve a jövőt.
     Karenin is gyötrődik, mert zavar keletkezett a gépezet működésében. S ez őt létében fenyegeti.
     A lóverseny külső-belső történéseinek leírása izgalmassá válik, mert kimondatlanul jelzi: megroppant valami Vronszkij eddig hibátlan pályafutásában.
     Fontos még Oblonszkij és Levin kettőse. Az első felelőtlen nemes tipikus alakja, aki elherdálja a vagyont, a másik a gondoskodó, a néppel együtt él, tudja, mi a hivatása, tulajdonképpen Tolsztoj alteregója.

III. fejezet

     Jó végszóval zárul ez a fejezet: „Amíg a halál el nem jön, le kell valahogy élni az életet.” Levin bátyjának, Nyikolájnak,  a betegsége ösztönzi e komor gondolatokat.

     Féltestvérével, Nyikoláj Koznisevvel kezdődik ez a rész, akinek - Levinnel ellentétben – mindenről határozott véleménye van, hiszen filozófus, s a gondolkodása a közjóhoz kapcsolódik. Levin tevékenységének középpontjában a gazdaság áll, s ez változóban van, nézetei azonban még valami önző, régi felfogást tükröznek: 
„ … miért vesződjek én orvosi központok fölállításával, amikor soha nem veszem hasznukat, iskolákkal, amelyekbe az én gyerekeimet soha nem járatnám, s a parasztok sem akarják a magukét elküldeni, de még magam sem vagyok meggyőződve – mondta - , hogy oda kell küldeniük?”  

     Ebből is látható, hogy Tolsztoj óvakodik valamiféle tökéletes eszményt látni Levinben. A kép bonyolultságát jelzi, hogy az ellenlábas Vronszkij kórházat épít a népnek! (6. fejezet)

     Ami bámulatos, a kaszálás leírása: „Minél tovább kaszált, annál sűrűbben jöttek rá a magafelejtés percei, amikor már nem karja lendítette a kaszát, hanem a kasza húzta maga után a magára ocsúdott, élettel teli testet, s a munka, anélkül hogy gondolt volna rá, mintegy varázslatszerűen ment, szabatosan és helyesen magától. Ezek voltak a legboldogabb pillanatok.” (338)

     A látogatás a falun időző Dollynál feléleszti a Kitty-szálat. Levin újra látja őt egy pillanatra. 

     Karenin nem tud veszíteni, nem tud félreállni. (A férfiaknál megfigyelhető ez a „versenyszellem”. Bocsánat, a nőknél is.) Saját helyzetének, ennek a látszat-létnek a fenntartása foglalkoztatja.

     Vronszkij maga módján – Annához hasonlóan – szintén letér a „kiszabott” útról. Nem tehet másként: „Ha Anna ott volt, nem volt külön akarata…” Szerpuhovszkij (Vronszkij katonatársa) „segítsége” talán még visszatéríthetné, de Anna befolyása most erősebb.

     Szép leírás az őszről: 

     „Az idő estére még rosszabbra fordult, a hódara úgy csípte meg egészen átázott, fülét s fejét rázó lovat, hogy oldalazva ment. Levin azonban jól érezte magát a csuklyában, vidáman pillantgatott maga körül, hol a keréknyomban szaladó zavaros vízeret nézte, hol a pucér ágacskákról csüngő vízcseppeket, hol a híd deszkáin a szét nem olvadt hódarab fehérségét, hol a szilfa nedves, húsos levelét, amely vastag rétegben vette körül a levetkőzött fát.” (458-459)

IV.rész

     Semmi nem úgy történik, ahogy Karenin elképzeli. Összefut Vronszkijjal, majd később így elmélkedik:

      „Nincs előnyére, ha közelről ismeri meg az ember. Ha jellemezni akarom, gyönyörűen táplált állat; a kiállításokon ilyenek nyerik az első díjat; több semmi (…) Nyilván csak azért műveltek, hogy joguk legyen megvetniük a műveltséget, mint ahogy az állati élvezetet kivéve, meg is vetnek mindent.” (477-8)

     Anna így jellemzi férjét: „Ez nem férfi, nem ember, bábu. Senki nem tudja, de én igen. (…) Ez nem ember, ez egy minisztériumi masina. Nem érti, hogy én a te feleséged vagyok, s ő idegen, fölösleges.” (Anna kegyetlen is tud lenni. Erre utalt Tolsztoj az 1. fejezetben.)

     Nagyon jó ebben a részben még az ügyvéd jellemzése, aki nem csupán pénzsóvár: „Az ügyvéd szürke szemei iparkodtak nem nevetni, de csak úgy repestek a visszatarthatatlan örömtől. Alekszej Alekszejevics látta, hogy ez nem csak a jövedelmező megbízást kapó ember öröme – győzelem volt és elragadtatás; fénye ahhoz a vészjósló csillogáshoz hasonló, amit a felesége szemében látott.”

     Karenin sorra kudarcot vall. Párviadala Sztrehovval (egy fontoskodó a minisztériumban) félresiklik. Észrevétlen és érthetetlen módon csúszik ki minden a kezéből. Apró jelzések ezek, mint Anna számára a vonatbaleset.

      A másik vonalon Levin halálvágya, világfájdalma a megélt gondolatokból fakad.

     „Az igazság az, hogy ideje volna meghalnunk. S hogy mindez értelmetlenség. Megmondom neked az igazat: ez az én gondolatom meg a munkám is szörnyen a szívemhez nőtt, de lényegében … gondold csak el… ez a mi világunk itt egy kis penész egy morzsányi planétán. S mi azt gondoljuk, hogy itt valami nagy is lehet: eszmék, ügyek. Homokszem mind.”  

     Mint említettem, Levinben Tolsztoj önmagát írja meg.

     Az első csúcspont az Oblonszkijéknál adott ebéd leírása, amikor is Kitty és Levin végre egymásra talál, s enyhül a férfi mélységes pesszimizmusa. Karenin bornírtsága még inkább kitűnik:  „ … a klasszikus írók hatása a legnagyobb mértékben erkölcsképző, ugyanakkor, amikor a természettudományok oktatásával szerencsétlenségünkre együtt járnak azok a kártékony és hazug tanok, amelyek korunk rákfenéi.” (515) 
     Gyűlölete Anna iránt félelmetessé válik. Ám mikor Anna gyermekágyi lázban szenved, s úgy tűnik bele fog halni, mindent megbocsát neki: „ ott térdelt, fejét az asszonya hálóruhán is áttüzelő csuklójára tette, s zokogott, mint a gyerek. Anna átölelte kopaszodó fejét, feléje húzódott, s kihívó büszkeséggel vetette föl a szemét.” Furcsa, megrendítő helyzet: a lelkek szaltó mortáléja. Vronszkij váratlanul mellbe lövi magát. (Ő túléli!) Nem csoda, ha Anna úgy véli: „Fejjel zuhanok, érzem, egy szakadékba, de nem szabad megmentenem magam. És nem is tehetem.”

     Végül is Karenin egyedül marad fiával. Anna pedig Vronszkijjal külföldre utazik. Nem haltak meg, és ez az egyetlen lehetőségük.

V. rész

    Tolsztoj nagy művészete Kitty és Levin esküvőjének leírásában is megnyilatkozik. A teljes egyházi pompánál a lelki folyamatok még érdekesebbek. Jellemző, hogy Levin mennyire igyekszik megérteni leendő feleségét, bár ez a megértés inkább félreértés. Ám őszinteségét a következő párbeszéd is bizonyítja:

„- Hisz –e mindabban, amire a mi szentapostoli egyházunk tanít?
- Mindenben kételkedtem, és most is kételkedtem. – mondta Levin.”

     Kételkedik a házasságában, nem kis zavart keltve. Alakuló jellemek ők. Keresik szerepüket, feladatukat, de nem külön, hanem együtt.

     Kittyről nem feltételeztük, hogy hamarabb talál rá útjára. Amikor Nyikoláj, férjének bátyja haldoklik, Kitty veszi át a dolgok irányítását. Miként a születésnél, a halálnál is az asszonyok tudnak cselekedni. Tolsztoj mint egy festő vagy szobrász rajzolja meg az eltorzult, halálra készülő, megbicsaklott elmét. Levin fő élménye, hogy nem kell egyedül elviselnie a halál szégyenét: mellette van Kitty is. S mintegy csattanóként a halál mellé odateszi az életet: Kittynek gyermeke fog születni.

     A közbeékelt részben Tolsztoj Anna és Vronszkij olaszországi tartózkodását mutatja be. Nagyon finoman érzékelteti, hogy bár szerelmük magas hőfokú és őszinte, ám légüres térben lebeg. Vronszkij festői kísérletei kudarcot vallanak. Visszatérve Moszkvába, ahol finomabb vagy durvább elutasításban van részük, s ezért vidékre utaznak.

     Még elkeserítőbb Karenin sorsa: szenvedése, magánya. Most gyerekkoráról is sokat megtudunk, ami megmagyarázza jellemét. Ő kizárólag hivatalnok, s csupán hivatalnoki becsvágya volt, s nem tudja, hogy pályafutása tulajdonképpen véget ért. Mentora Ligyija Ivanovna még mélyebbre veri az éket Karenin és Anna közé. Az anya és gyermeke titkolt találkozójánál kevés szívszorítóbb jelenet van a világirodalomban.

VI. rész

     Levin és Kitty vidéken: a vidéki élet leírása. Itt van Dolly is, a jólelkű mártír anya gyermekeivel, valamint Szergej Ivanovics Koznisev, Levin tudós bátyja (a másik féltestvér), aki önmagát és Varenykát teheti boldoggá. Ez azonban lehetetlen. A férfi csak szellemi síkon létezik, a nő, a feleség csak zavarná. Szép, lírai természetleírásba van szőve a félresiklás: „Elismételte a szavakat is, amelyekkel meg akarta kérni, de helyettük valami váratlan jött ötletből hirtelen azt kérdezte: - Mi a különbség a nyirokgomba és a vargánya között?”

      Vaszenyka Veszlovszkij érkezése a következő epizód. A pétervári-moszkvai aranyifjú teljesen idegen és fölösleges ember, mindenütt vendég. Később Vronszkijnál is felbukkan. Úgy tűnik, általában a férjes asszonyoknak teszi a szépet. Levin féltékeny, gyötrődik, de végül udvariatlanul elküldi. Kittynek egy picit jól esik, ha legyeskednek körülötte. Ezt megelőzi azonban a vadászat és az orosz táj szépségének a leírása. Levin a kezdeti ügyetlenkedés után ebben is sikert ér el. Jellemző kifejezés: a lelke mélyén. Tolsztoj igyekszik a lélek mélyére ásni, azt keresni, ami az emberi magatartást motiválja, a legdöntőbbet az emberi lélekben.

     A vadászat közben szó esik társadalmi kérdésekről is. Levin (Tolsztoj) alapgondolata: minden olyan szerzemény, mely nem felel meg a ráfordított munkának, becstelen. Vita alakul ki az igazságtalanságról. Levin végül így fogalmazza meg álláspontját: „ … igyekszem nem növelni a kettőnk (földesúr és paraszt) helyzete közt levő különbséget.” (781)

      Dolly fölkeresi a kiközösítetteket: Annát és Vronszkijt. Nagy jellemerőre vall ez a cselekedete. Szereti Annát, hálás neki azért, hogy elsimította a férjével való konfliktusát. Vronszkij ráveti magát a vidéki élet megreformálására: kórházat épít, ami nem csekélység. Mégis inkább az a benyomásunk, hogy neki a látszat a fontos, a fényűzés, az elegancia. Kerül, amibe kerül. Dolly ezt így fogalmazza meg: „Az egész nap olyan érzése volt, hogy valami színházban játszik…„ Aztán Moszkvába költöznek. Mintha Anna és Vronszkij kapcsolata ideiglenes lenne.

     Tolsztoj bevezet minket a nemesi politikába is. Levin idegenül mozog itt. Nem érti a gyűlöletet. „Disznóság! – hallatszott mindenfelől…”

VII. rész

(Az események vége)

     A „lelke mélyére” visszaszorítani a régi érzelem emlékeit: úgy tűnik mind Kitty, mind pedig Levin átesik ezen a tanulási folyamaton. Akire mint „ellenségre” (Vronszkij) tekintettek, már elveszítette félelmetes és gyötrő jellegét. Levin találkozik Vronszkijjal, hallgatta Anna fejtegetéseit:  

     „Mialatt az érdekes beszélgetést követte, Levin folyton csak benne gyönyörködött: a szépségében, eszében, műveltségében, s ugyanakkor az egyszerűségében és szívélyességében. (…) Ő, aki azelőtt olyan szigorúan ítélte meg Annát, most valami furcsa gondolatmenet során felmentette; ugyanakkor sajnálta, hogy Vronszkij nem érti teljesen meg.” (927)

     Levin újra bele mer kóstolni újra az értelmetlen (pazarló) életbe. Moszkvai bukdácsolásait Tolsztoj persze azért mutatja be, hogy körképet adjon a szellemi irányzatokról, többek között a modern zenéről is. Ám nem esik túlzásba: Levin a hangverseny második részében már nem tud figyelni.

     Kitty szülésének ideje is eljött. Mindkettőjük (!) megrendítő testi-lelki tusáját Tolsztoj finoman ellenpontozza az orvos mulatságos alakjával. A szülés leírása, ahogy Levin megéli, a világirodalom legszebb lapjai közé tartozik. Az író Nyikoláj halálához hasonlítja az újszülött érkezésének jelentőségét: 

     „Csakhogy az bánat volt, ez meg öröm. De az a bánat és ez az öröm egyformán kiestek az élet szokásos feltételein; rések voltak szinte a megszokott életen, amin át valami felsőbbrendűbe látott. (…) Térdre esett az ágy előtt, az ajka elé fogta s úgy csókolta a felesége kezét, s a kéz gyenge ujjmozgatással felelt csókjaira.” (943-946)

     Anna sorsa kezd beteljesedni: Kareninnal nem lehet beszélni. Nem akar válni, pedig az konszolidálná Anna és Vronszkij helyzetét. A végső szót a vallási köntösbe burkolózó Landau mondja ki. Anna búcsúja Kittytől megható.

     A születés nagy szimfóniájára a halál csak ráadás. A motívumot Tolsztoj először csak megpendíti, majd újra és újra visszatér rá, egyre nagyobb hangsúllyal. Számtalan helyen ábrázolja Tolsztoj azt is, hogy kevésen múlik: ki kell nyújtani a kezet, beszélni kell.

VIII. rész.

     Csöndesebb időszak következett el a nagy dráma után. Például a tudós Koznisevnek, Levin testvérének, megjelenik nagy tanulmánya Oroszországról, de senkit nem érdekel. Talán a háborús készülődés mintha megoldás lenne. Az önkéntesek sorába jelentkezik Vronszkij is századával. Ez beleillik az általános hangulatba. Vronszkij most már nem nagyon akar különbözni társaitól. Új játszmát kezd a hadszíntéren, új szereplőkkel:  

     „Mint fegyver, jó lehetek még valamire. De mint ember, rom vagyok – mondta szaggatottan.”  (Ráadásul a fogfájás is gyötörte: humoros mellékszál))

     Közben persze Levin is keresi önmagát: ha már újszülött gyermeke is „réges-rég erkölcsi lény”, neki is azzá kell válnia. Ráébred szerepére a nemzedékek láncában. A hit mutat irányt a mindennapokban. Egy paraszt szavai segítenek: van, aki „csak szükségleteinek él, de Fokanics apó igazságos öreg, ő a lelkének él.” (1057) Ez nem jelent mást, mint a „jó törvényei" szerint élni, melyek „a kinyilatkoztatás révén jutottak a világ tudomására, s amelyeket én is érzek magamban…”