Platon Karatajev

                       „… hogy veszteségünk nagy, ez nem igaz; talán négyezer ember, vagy még annyi sem. De ha tíz volna is, a háború az háború!” (Bagratyion herceg levele Arakcsejevhez)

                      „Nem kell foglyokat ejteni – folytatta Andrej herceg – Ez az, ami az egész háborút megváltoztatná, kevésbé kegyetlenné tenné. (…) A háború célja az öldöklés, a háború eszközei a kémkedés, az árulás, az árulásra való felbujtás, a lakosság tönkretétele, kifosztása, a tolvajlás…” (Andrej herceg monológja)[1] 

     A legtöbb nagy olvasmányélmény a gyermekkorban éri az embert, s ha nem felejtjük el, később még fényesebb lesz. A gimnáziumban magyarórán hangzott el Platon Karatajev neve, bár a Háború és béke nem volt kötelező olvasmány, de beszélt róla tanárnőnk, s valamiféle nagyon bölcs emberként jellemezte, s még annyit fűzött hozzá, hogy ő Tolsztoj egyik legfontosabb alakja. A sok herceg, gróf után egyszer csak megjelenik a különös nevű kisember. Milyen furcsa, hogy alig telt el száz év, s eltűnnek az arisztokraták, s nem kevés kisember népesíti be a könyvek lapjait, hogy csak egyet említsek: Ivan Gyenyiszovics.[2]

*

      Tolsztoj 1851-ben érkezett a Kaukázusba. Kezdetben civilként vett részt a harcokban. Ezt örökítette meg a Rajtaütés c. elbeszélésében. Itt kezdi el írni az önéletrajzi trilógiáját, melynek első részét (Gyermekkor) Nyekraszov közölte.

     A katonai pálya iránti lelkesedése gyorsan alábbhagyott, de innen csupán úgy tudott elmenekülni, hogy Moldvába helyeztette magát. Ugyanis I. Miklós cár 1853 októberében hadat üzent Törökországnak, majd az orosz hadsereg bevonult a dunai fejedelemségekbe. Ez a kezdete a híres-neves krími háborúnak (1853-56).[3]  Végzetes döntés volt, hiszen Törökország védelmében – nem minden érdek nélkül - felsorakoztak a britek, a franciák és az olaszok is.

     Az erőviszonyok úgy alakultak, hogy az oroszoknak hamarosan vissza kellett vonulniuk, s így a háború a Krím félszigeten folytatódott. A szövetségesek partra szálltak, s hamarosan majdnem teljesen körbezárták Szevasztopolt. Oroszország harapófogóba került. Tolsztoj tanúja volt a véres összecsapásoknak, melyhez hasonlóak majd az I. világháborúban következnek be.

     Ha a Kaukázus Tolsztojnak tanulóiskolája volt, a krími háború még inkább az. A kaukázusi élményeit később a Kozákokban és a Hadzsi Muratban dolgozza fel. A Szevasztopoli elbeszélésekben szinte haditudósítóként számol be az ütközetekről, portrékat fest, élet-halál mezsgyéjén méri meg önmagát is, az egyszerű katonákat, tiszteket, hazaszeretetüket, érzékeltetve a tragédiát, Oroszország apokaliptikus vereségét.

*

     Vannak, akik ki akarják pöckölni Tolsztojt a kánonból. De hát az még nem elítélendő, hogy egy ifjú ember, bátyját követve, katona akar lenni. Még keresi önmagát, s közben elbeszéléseket, regényeket ír. Korán kialakul ars poeticája: „Elbeszélésem hőse, akit egész lelkemből szeretek, akit a maga teljes szépségével igyekeztem ábrázolni, s akinek örök szépségét sohasem halványíthatta és sohasem halványíthatja el az idő – elbeszélésem hőse: az igazság.”[4]

     Naplójában a következőket írja: „A háború olyan igazságtalan és csúnya dolog, hogy akik csinálják, kénytelenek elfojtani magukban a lelkiismeret hangját.”[5] Lásd még a kivégzéseket a Háború és békében. A Háború és béke valójában arról szól, hogyan fejlődnek, változnak hősei. Oroszország csupán a háttér. Dosztojevszkijt viszont lehet bírálni. „Durva, kirekesztő, nacionalizmusa nélkül nem teljes a róla szóló kép.”[6] 

                                                                         *

     Elzengett vagy inkább elhangzott egy őszi vagy tavaszi napon (hatvan évvel ezelőtt) Platon Karatajev neve, (míg az iskolaudvaron pattogott a focilabda), s ez a különös név máig ad gondolkoznivalót az élet értelmét illetően.  Pierre Bezuhov találkozott ezzel az egyszerű parasztkatonával a fogságban, amikor a franciák már visszavonulóban voltak. Később Török Endre is hozzátette a magáét az egykori Pesti Barnabás utcában.👇

*

     A visszavonulás is pusztító tud lenni. Már Xenophon megírta az Anabasziszban (i. e. 390 körül), hogy a zsoldosok fosztogatásból, zsákmányszerzésből élnek. A görögök Xenophón vezetésével a perzsiai Kunaxától több száz kilométert tettek meg visszafelé a Fekete-tengerig. S mit tesz isten, éppen abba a kikötővárosba, Szinópéba érkeztek, melyet az oroszok a krími háború során leromboltak és felgyújtottak.[7] (Egyetlen győzelmük volt.)

     Napóleon hadseregének visszavonulása tehát egy hosszú sorba illeszkedik. Említettem már az Anabasziszt, de minden vándorlás előképe a zsidók Egyiptomból való kimenekülése. S ha már Platon Karatajevről fogok írni (eljutok-e odáig?), emlékezzünk meg Platonov Dzsan c. regényéről (1934), mely egy éhhalálra ítélt kis nép bolyongásáról szól.[8] A sivatagban küszködnek, hogy eljussanak az életet adó civilizáció peremére.

*

     Borogyino után (1812), mely látszólag francia győzelmet hozott, Kutuzov bejelenti, hogy fel kell adni Moszkvát. A főváros lakossága elmenekül, felgyújtják Moszkvát, s ez a franciáknak nagy csalódást okoz.

     Pierre-t, aki egy Napóleon elleni merényletre készül, elfogják és gyújtogatással vádolják. Ez nagy bűnnek számított, hiszen épp a gyújtogatásoknak köszönhetően a franciáknak nem maradt semmi.  Amikor Pierre-t kihallgatják, az egyik francia tiszt, Davout, megérzi, (még a háborúban is vannak ilyen pillanatok), hogy Pierre nem lehet bűnös, s csupán arra ítéli, hogy végig kell néznie, hogyan végzik ki az elítélteket, miközben nem tudja, rá mikor kerül sor: Dosztojevszkij-élmény. Dosztojevszkij is az utolsó pillanatban tudta meg, hogy a Petrasevszkij-ügyben kegyelmet kap: „Dosztojevszkij behunyja a szemét. Hatodik a kivégzendők sorában. A következő csoporttal indul. Öt perc múlva ugyanazokhoz a cölöpökhöz kötözik őt is. Öt perc múlva nem lesz.”[9] (124)

*

     A Háború és béke eme fontos jelenetében, melynek a "Meghívás kivégzésre" címet is adhatnánk: „Az összes orosz arcon, minden francia katona és tiszt arcán kivétel nélkül ugyanazt a rémületet látta, ugyanazt az elszörnyedést, ugyanazt a vívódást, mely az ő szívében dúlt. ’ De hát ki csinálja ezt az egészet? Mind szenvednek tőle, akárcsak én. Ki? Kicsoda?’ – villant át Pierre fején a gondolat.” (45) S összeomlott benne a világ: „Attól a pillanattól kezdve, hogy szemtanúja lett a rettenetes gyilkolásnak, amelyet olyan emberek követtek el, akik nem akarták elkövetni, mintha kirántották volna belőle a rugót, amely addig összetartotta, (…) megsemmisült a világ morális berendezésébe, az emberi lélekbe, a saját lelkébe, az Istenbe vetett hite. Azelőtt is érzett már ilyesmit, de sohasem ekkora erővel, mint most. Azelőtt, ha ilyen kételyek gyötörték, azok mindig a saját vétkéből fakadtak. És akkor a lelke legmélyén Pierre érezte, hogy önmagában találja meg a menekvést a kétségbeeséstől és a kételyektől. Most viszont úgy érezte, nem ő a felelős azért, hogy a világ összeomlott, és csak a romok maradtak belőle. Úgy érezte, nincs módja visszatérni az életbe vetett hitéhez.” (47-48)

     És ebben a pillanatban – deus ex machina - jön a segítség Platon Karatajev alakjában, akinek a személyisége, tartása és magatartása hozzá fog járulni ahhoz, hogy Pierre újra talpra álljon. Viselkedésével, humorával, azzal a természetességével, ahogy elfogadja a helyzetet, a sokféle embert, oroszt, franciát: „Sose bánkódj, sólyommadaram! – mondta olyan gyengéden, olyan éneklő-nyájasan, ahogyan csak az orosz öregasszonyok tudnak beszélni. – Sose bánkódj, cimbora: egy órát kibírsz, örökké élsz!” (49) Mindenre megvan a megfelelő szava, s mint tudjuk, minden a szavakkal kezdődik. Megható az a pillanat, amikor megjelenik Platon Karatajev kutyája. Vajon hogyan érezte meg a kóbor eb, hogy épp hozzá lehet csatlakozni?

     Noha az ő élete már korán félrecsúszott, hisz akaratán kívül lett katona, s szolgált sok éven át testvérei helyett, elfogadta sorsát. De legalább apja utasítására egy alkalommal, mikor szabadságra hazament, mint egy ikon előtt, földig hajoltak előtte testvérei.

*

      Az életfelfogása, ha szabad ezt a fennkölt szót Karatejevre alkalmazni, nem ígér sokat: „Olyan a boldogság, barátom, mint a víz a hálóban: húzod, kidagad, partra vonod, üres marad. Azám.” (51)

     Viszont önmagát gyógyítja énekkel, verssel, mesével, sokszor ismételt szentenciával: „Add, Uram, hogy kő gyanánt feküdjek, kalácsként keljek!; amikor reggel felébredt, megmozgatta a vállát, és azt mondta: Alszom, mint a tej, frissen kelek fel!” S lassan Pierre „úgy érezte, a nemrég romba dőlt világ új szépségében, és szilárd alapon ismét felépül a lelkében.”

      Pierre testileg is megváltozott. Lesoványodott, a fogolylét egyszerűsége, nyomorúsága rányomta a bélyegét: „Pierre öltözete egy piszkos, rongyos ingből (egyetlen eredeti ruhadarabjából), katonanadrágból (ezt Karatajev tanácsára a bokájánál összekötötte madzaggal, hogy benn tartsa a meleget.), kaftánból meg parasztsityakból állt. Testileg nagyon megváltozott ebben az időben. Már nem látszott kövérnek, de a Bezuhovokra jellemző hatalmas termete és ereje megmaradt. Szakálla, bajsza az egész alsó arcát benőtte; hosszú, kócos haja, amelyben nyüzsögtek a tetvek, szinte sityakként göndörödött a feje köré. Tekintete határozott volt, komoly, élénk és tettrekész, mint soha azelőtt. Régi tunyasága, amely még a szeméből is sütött, energikus, cselekvésre és ellenállásra kész vitalitásnak adott helyet. A lába csupasz volt.” (97)

     Csak Tolsztoj (s a sztoikusok) képesek megfogalmazni azt a paradoxont, hogy Pierre éppen a rabságban találta meg belső szabadságát, a nyugalmat, az önmagával való megbékélést. Ennek feltétele, hogy azzal ne foglalkozzon, ami nem az ő dolga: „Már eszébe sem jutott Oroszország, a háború, a politika, Napóleon. Megértette, hogy mindennek semmi köze őhozzá, nem az ő dolga, ezért nem ítélhet róluk. (…) Most úgy érezte, az ember kétségbevonhatatlan és legnagyobb boldogsága éppen a szenvedés hiánya, az alapvető szükségletek kielégítése, ebből következőleg pedig a tevékenység, vagyis az életmód megválasztásának szabadsága. (…) egész hátralévő életében elragadtatással gondolt vissza rá, és beszélt a rabságnak erről az egy hónapjáról, a visszahozhatatlan, erős és örömteli érzésekről, a tökéletes lelki nyugalomról, a teljes belső szabadságról, mindarról, amit csak ebben az egy hónapban adatott meg átélnie.” (101)

     Honnan olyan ismerősek ezek a gondolatok? Elsőként talán Kosztolányi Boldogság c. novellája[10] juthat eszünkbe, majd Schopenhauer filozófiája. Ő hívta fel a figyelmet a cinikusok, epikureusok, sztoikusok nézeteire.[11] Végül az eredet: Epiktétosz, Seneca, Marcus Aurelius művei. Pierre-től – az Anna Karenina krízisén keresztül – már csak egy ugrás Nyehljudov, aki követte Katyusát Szibériába.

     Persze a gondolkodó ember, jelen esetben Pierre, szívesen helyezi el magát a tájban, a nagy egészben, az univerzumban: „Amikor az első napon kora reggel felkelt, kilépett a bódéból a pirkadatba, és először pillantotta meg a Novogyevicsij-kolostor sötét kupoláit és keresztjeit, a fagyos harmatot a poros füvön, a Veréb-hegy lankáit, az erdő benőtte, kanyargó folyópartot, amint elűnik a lila messzeségben, megérezte a friss levegő érintését, meghallotta a Moszkvából a mező felé húzó csókarajok hangját, s aztán fény villant keleten, és a felhők mögül diadalmasan előbújt a nap karimája, és kupolák, keresztek, harmat, messzeség, folyó, mind-mind játszadozni kezdett a derűs fényben – Pierre valami új, sohasem tapasztalt örömet és életerőt érzett.” (102)

     A franciák a foglyokkal együtt elkezdték a visszavonulást. Pierre gyakorolhatja a sztoikus magatartást. A vérhasban szenvedő Szokolovért nem megy vissza, most kezd igazán fájni a rabság: a foglyokkal kegyetlenül bánnak a franciák, a lemaradókat agyonlövik. Ugyanakkor: „… messzebb, az erdőkön túl a végtelenség világolt, vibrált hívogatóan.” (109)

     Platont is a láz gyötörte… De még fontos utolsó meséje arról a kereskedőről, akit mint gyilkost ártatlanul ítéltek el. Sok éven át szenvedett a kis kupec, míg az igazi tettes be nem ismerte a bűnét. A felmentés azonban késve érkezett. Platon is ártatlanul került ebbe a helyzetbe. Tolsztoj leírja halálának mozzanatait. Először csak lövés hangja éri utol őket, majd egy katona rohan el füstölgő puskával mellettük, legvégén a kutya vonítása hallatszik. „Katonatársai … sem néztek hátra.” (161)

 

 

 

 

 

 

---

[1] A fordítások Gy. Horváth Lászlótól valók. Háború és béke, Bp. 21. Század Kiadó, 3. k

[2] Szozsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

[3] Vörösmarty A vén cigány c. versébe is belekerül: „Háború van most a nagy világban, / Isten sírja reszket a szent honban.”

[4] L. Tolsztoj: Szevasztopoli elbeszélések, 1961, 147. old (Ford.: Tábor Béla)

[5] 1853. jan. 8. In: Troyat: Tolsztoj élete, 1967, 118. old.

[6] Hetényi Zsuzsa: Meghívás kivégzésre, Élet és irodalom, 2023. máj. 12.

👇 Az ELTÉ-n adott elő. Könyve: Orosz irodalom a XIX. században . Gondolat, Budapest, 1970

[7] Amikor a Madur-hegy tetejéről megpillantották a tenger, elhangzott a híres felkiáltás: Thalatta, thalatta, azaz A tenger, a tenger

[8] A holomodor (éhhalál) (1932-33) az ukrán nép legnagyobb katasztrófája.

[9] Henry Troyat: Dosztojevszkij, Filum, 124

[10] Az Esti Kornél c. ciklusban

[11] Schopenhauer: A világ mint akarat és képzelet, 2021, II. 190. o.

Tolsztoj: Anna Karenina

2013. 10. 15.

Olvasónapló

I. könyv

     Harmincnégy fejezetből áll a terjedelmes expozíció, mely bevezet minket abba a világba, melynek keretei között végbe megy a tragédia. Megismertet minket a jellemekkel. Felcsigázza kíváncsiságunkat: mi fog velük történni. Megismervén Karenint, Anna férjét, a magasrangú hivatalnokot nem csodálkozunk azon, hogy az asszony ki akar törni ebből a házasságból. A legborzongatóbb jelenet a pályaudvari halál, mely előrevetíti Anna sorsát, aki mindenkit megbabonázott, még íróját is:

      „Anna mosolygott, s a mosolygása átragadt Vronszkijra. Anna elgondolkozott, és Vronszkij elkomolyodott. Kitty szemét természetfölötti erő húzta Anna arca felé. Gyönyörű volt egyszerű fekete ruhájában. Gyönyörűek telt, karpereces karjai; gyönyörű az erős nyak a gyöngyfüzérrel, gyönyörűek a zilált frizura kikondorodó fürtjei, gyönyörűek apró lábának-kezének a kecsesen könnyű mozdulatai, gyönyörű ez a szép arc a maga elevenségében; de volt valami félelmetes és kegyetlen is ebben a szépségben,” (113)

     Érzékeljük a felébredő érzelmek viharát. Vronszkij, a fess katonatiszt, korábban Kittynek udvarolt, de úgy látszik, ez nem volt igazi szenvedély. Oblonszkij, Anna fivére más alkat. Nem az érzelmek vezérlik, inkább élvezni a helyzetéből fakadó előnyöket. Térben is, gondolatokban is tágas ez a könyv.
     Elhangzik a szerelemi vallomás Vronszkij részéről. Karenin is érzi, mint minden hasonló cipőben járó férj, hogy itt valami nincs rendben. Minden megfoghatatlan, bizonytalan.

II. könyv

     Kitty belebetegszik a csalódásba, miután Vronszkij szó nélkül otthagyja, és Pétervárra utazik: Anna vonzása erősebb.  A Scserbackij család Németországban próbálja elfelejtetni vele Vronszkijt. Milyen egyszerű lenne, ha Kitty észrevenné, hogy számára Levin az igazi. Levin, a vidéki gazdálkodó földesúr, majd belepusztul, hogy Kitty rá se néz. S még nem is említettük Dollyt, aki hűtlen férje miatt gyötrődik. Milyen sokféle okból lehet szenvedni: "...minden boldogtalan család a maga módján az."

     Kitty még nem kiforrott egyéniség, nem ismeri még az embereket, a világot, nem volt elég „óvatos”. Erre vall „kalandja” Petrovval a festővel. Jótékonykodni akar a szegény családdal, de a festő beleszeret, s ez újabb bonyodalmak okozója. (A féltékenység még sokszor felbukkan a műben.) Légy önmagad, de légy tekintettel másokra is. Ez útjának tanulsága.

     Anna és Vronszkij szerelme fellángol, túllépnek a társadalmi illemszabályokon. Mindenféle szokásnak, jognak ellentmond ez a nagy szenvedély. A társadalomnak ez a képmutató rétege nem fogja megbocsátani, ami velük történt: ” - Mindennek vége – mondta. – Most már semmim sincs rajtad kívül. Ezt el ne feledd.” – mondja Anna, megsejtve a jövőt.
     Karenin is gyötrődik, mert zavar keletkezett a gépezet működésében. S ez őt létében fenyegeti.
     A lóverseny külső-belső történéseinek leírása izgalmassá válik, mert kimondatlanul jelzi: megroppant valami Vronszkij eddig hibátlan pályafutásában.
     Fontos még Oblonszkij és Levin kettőse. Az első felelőtlen nemes tipikus alakja, aki elherdálja a vagyont, a másik a gondoskodó, a néppel együtt él, tudja, mi a hivatása, tulajdonképpen Tolsztoj alteregója.

III. fejezet

     Jó végszóval zárul ez a fejezet: „Amíg a halál el nem jön, le kell valahogy élni az életet.” Levin bátyjának, Nyikolájnak,  a betegsége ösztönzi e komor gondolatokat.

     Féltestvérével, Nyikoláj Koznisevvel kezdődik ez a rész, akinek - Levinnel ellentétben – mindenről határozott véleménye van, hiszen filozófus, s a gondolkodása a közjóhoz kapcsolódik. Levin tevékenységének középpontjában a gazdaság áll, s ez változóban van, nézetei azonban még valami önző, régi felfogást tükröznek: 
„ … miért vesződjek én orvosi központok fölállításával, amikor soha nem veszem hasznukat, iskolákkal, amelyekbe az én gyerekeimet soha nem járatnám, s a parasztok sem akarják a magukét elküldeni, de még magam sem vagyok meggyőződve – mondta - , hogy oda kell küldeniük?”  

     Ebből is látható, hogy Tolsztoj óvakodik valamiféle tökéletes eszményt látni Levinben. A kép bonyolultságát jelzi, hogy az ellenlábas Vronszkij kórházat épít a népnek! (6. fejezet)

     Ami bámulatos, a kaszálás leírása: „Minél tovább kaszált, annál sűrűbben jöttek rá a magafelejtés percei, amikor már nem karja lendítette a kaszát, hanem a kasza húzta maga után a magára ocsúdott, élettel teli testet, s a munka, anélkül hogy gondolt volna rá, mintegy varázslatszerűen ment, szabatosan és helyesen magától. Ezek voltak a legboldogabb pillanatok.” (338)

     A látogatás a falun időző Dollynál feléleszti a Kitty-szálat. Levin újra látja őt egy pillanatra. 

     Karenin nem tud veszíteni, nem tud félreállni. (A férfiaknál megfigyelhető ez a „versenyszellem”. Bocsánat, a nőknél is.) Saját helyzetének, ennek a látszat-létnek a fenntartása foglalkoztatja.

     Vronszkij maga módján – Annához hasonlóan – szintén letér a „kiszabott” útról. Nem tehet másként: „Ha Anna ott volt, nem volt külön akarata…” Szerpuhovszkij (Vronszkij katonatársa) „segítsége” talán még visszatéríthetné, de Anna befolyása most erősebb.

     Szép leírás az őszről: 

     „Az idő estére még rosszabbra fordult, a hódara úgy csípte meg egészen átázott, fülét s fejét rázó lovat, hogy oldalazva ment. Levin azonban jól érezte magát a csuklyában, vidáman pillantgatott maga körül, hol a keréknyomban szaladó zavaros vízeret nézte, hol a pucér ágacskákról csüngő vízcseppeket, hol a híd deszkáin a szét nem olvadt hódarab fehérségét, hol a szilfa nedves, húsos levelét, amely vastag rétegben vette körül a levetkőzött fát.” (458-459)

IV.rész

     Semmi nem úgy történik, ahogy Karenin elképzeli. Összefut Vronszkijjal, majd később így elmélkedik:

      „Nincs előnyére, ha közelről ismeri meg az ember. Ha jellemezni akarom, gyönyörűen táplált állat; a kiállításokon ilyenek nyerik az első díjat; több semmi (…) Nyilván csak azért műveltek, hogy joguk legyen megvetniük a műveltséget, mint ahogy az állati élvezetet kivéve, meg is vetnek mindent.” (477-8)

     Anna így jellemzi férjét: „Ez nem férfi, nem ember, bábu. Senki nem tudja, de én igen. (…) Ez nem ember, ez egy minisztériumi masina. Nem érti, hogy én a te feleséged vagyok, s ő idegen, fölösleges.” (Anna kegyetlen is tud lenni. Erre utalt Tolsztoj az 1. fejezetben.)

     Nagyon jó ebben a részben még az ügyvéd jellemzése, aki nem csupán pénzsóvár: „Az ügyvéd szürke szemei iparkodtak nem nevetni, de csak úgy repestek a visszatarthatatlan örömtől. Alekszej Alekszejevics látta, hogy ez nem csak a jövedelmező megbízást kapó ember öröme – győzelem volt és elragadtatás; fénye ahhoz a vészjósló csillogáshoz hasonló, amit a felesége szemében látott.”

     Karenin sorra kudarcot vall. Párviadala Sztrehovval (egy fontoskodó a minisztériumban) félresiklik. Észrevétlen és érthetetlen módon csúszik ki minden a kezéből. Apró jelzések ezek, mint Anna számára a vonatbaleset.

      A másik vonalon Levin halálvágya, világfájdalma a megélt gondolatokból fakad.

     „Az igazság az, hogy ideje volna meghalnunk. S hogy mindez értelmetlenség. Megmondom neked az igazat: ez az én gondolatom meg a munkám is szörnyen a szívemhez nőtt, de lényegében … gondold csak el… ez a mi világunk itt egy kis penész egy morzsányi planétán. S mi azt gondoljuk, hogy itt valami nagy is lehet: eszmék, ügyek. Homokszem mind.”  

     Mint említettem, Levinben Tolsztoj önmagát írja meg.

     Az első csúcspont az Oblonszkijéknál adott ebéd leírása, amikor is Kitty és Levin végre egymásra talál, s enyhül a férfi mélységes pesszimizmusa. Karenin bornírtsága még inkább kitűnik:  „ … a klasszikus írók hatása a legnagyobb mértékben erkölcsképző, ugyanakkor, amikor a természettudományok oktatásával szerencsétlenségünkre együtt járnak azok a kártékony és hazug tanok, amelyek korunk rákfenéi.” (515) 
     Gyűlölete Anna iránt félelmetessé válik. Ám mikor Anna gyermekágyi lázban szenved, s úgy tűnik bele fog halni, mindent megbocsát neki: „ ott térdelt, fejét az asszonya hálóruhán is áttüzelő csuklójára tette, s zokogott, mint a gyerek. Anna átölelte kopaszodó fejét, feléje húzódott, s kihívó büszkeséggel vetette föl a szemét.” Furcsa, megrendítő helyzet: a lelkek szaltó mortáléja. Vronszkij váratlanul mellbe lövi magát. (Ő túléli!) Nem csoda, ha Anna úgy véli: „Fejjel zuhanok, érzem, egy szakadékba, de nem szabad megmentenem magam. És nem is tehetem.”

     Végül is Karenin egyedül marad fiával. Anna pedig Vronszkijjal külföldre utazik. Nem haltak meg, és ez az egyetlen lehetőségük.

V. rész

    Tolsztoj nagy művészete Kitty és Levin esküvőjének leírásában is megnyilatkozik. A teljes egyházi pompánál a lelki folyamatok még érdekesebbek. Jellemző, hogy Levin mennyire igyekszik megérteni leendő feleségét, bár ez a megértés inkább félreértés. Ám őszinteségét a következő párbeszéd is bizonyítja:

„- Hisz –e mindabban, amire a mi szentapostoli egyházunk tanít?
- Mindenben kételkedtem, és most is kételkedtem. – mondta Levin.”

     Kételkedik a házasságában, nem kis zavart keltve. Alakuló jellemek ők. Keresik szerepüket, feladatukat, de nem külön, hanem együtt.

     Kittyről nem feltételeztük, hogy hamarabb talál rá útjára. Amikor Nyikoláj, férjének bátyja haldoklik, Kitty veszi át a dolgok irányítását. Miként a születésnél, a halálnál is az asszonyok tudnak cselekedni. Tolsztoj mint egy festő vagy szobrász rajzolja meg az eltorzult, halálra készülő, megbicsaklott elmét. Levin fő élménye, hogy nem kell egyedül elviselnie a halál szégyenét: mellette van Kitty is. S mintegy csattanóként a halál mellé odateszi az életet: Kittynek gyermeke fog születni.

     A közbeékelt részben Tolsztoj Anna és Vronszkij olaszországi tartózkodását mutatja be. Nagyon finoman érzékelteti, hogy bár szerelmük magas hőfokú és őszinte, ám légüres térben lebeg. Vronszkij festői kísérletei kudarcot vallanak. Visszatérve Moszkvába, ahol finomabb vagy durvább elutasításban van részük, s ezért vidékre utaznak.

     Még elkeserítőbb Karenin sorsa: szenvedése, magánya. Most gyerekkoráról is sokat megtudunk, ami megmagyarázza jellemét. Ő kizárólag hivatalnok, s csupán hivatalnoki becsvágya volt, s nem tudja, hogy pályafutása tulajdonképpen véget ért. Mentora Ligyija Ivanovna még mélyebbre veri az éket Karenin és Anna közé. Az anya és gyermeke titkolt találkozójánál kevés szívszorítóbb jelenet van a világirodalomban.

VI. rész

     Levin és Kitty vidéken: a vidéki élet leírása. Itt van Dolly is, a jólelkű mártír anya gyermekeivel, valamint Szergej Ivanovics Koznisev, Levin tudós bátyja (a másik féltestvér), aki önmagát és Varenykát teheti boldoggá. Ez azonban lehetetlen. A férfi csak szellemi síkon létezik, a nő, a feleség csak zavarná. Szép, lírai természetleírásba van szőve a félresiklás: „Elismételte a szavakat is, amelyekkel meg akarta kérni, de helyettük valami váratlan jött ötletből hirtelen azt kérdezte: - Mi a különbség a nyirokgomba és a vargánya között?”

      Vaszenyka Veszlovszkij érkezése a következő epizód. A pétervári-moszkvai aranyifjú teljesen idegen és fölösleges ember, mindenütt vendég. Később Vronszkijnál is felbukkan. Úgy tűnik, általában a férjes asszonyoknak teszi a szépet. Levin féltékeny, gyötrődik, de végül udvariatlanul elküldi. Kittynek egy picit jól esik, ha legyeskednek körülötte. Ezt megelőzi azonban a vadászat és az orosz táj szépségének a leírása. Levin a kezdeti ügyetlenkedés után ebben is sikert ér el. Jellemző kifejezés: a lelke mélyén. Tolsztoj igyekszik a lélek mélyére ásni, azt keresni, ami az emberi magatartást motiválja, a legdöntőbbet az emberi lélekben.

     A vadászat közben szó esik társadalmi kérdésekről is. Levin (Tolsztoj) alapgondolata: minden olyan szerzemény, mely nem felel meg a ráfordított munkának, becstelen. Vita alakul ki az igazságtalanságról. Levin végül így fogalmazza meg álláspontját: „ … igyekszem nem növelni a kettőnk (földesúr és paraszt) helyzete közt levő különbséget.” (781)

      Dolly fölkeresi a kiközösítetteket: Annát és Vronszkijt. Nagy jellemerőre vall ez a cselekedete. Szereti Annát, hálás neki azért, hogy elsimította a férjével való konfliktusát. Vronszkij ráveti magát a vidéki élet megreformálására: kórházat épít, ami nem csekélység. Mégis inkább az a benyomásunk, hogy neki a látszat a fontos, a fényűzés, az elegancia. Kerül, amibe kerül. Dolly ezt így fogalmazza meg: „Az egész nap olyan érzése volt, hogy valami színházban játszik…„ Aztán Moszkvába költöznek. Mintha Anna és Vronszkij kapcsolata ideiglenes lenne.

     Tolsztoj bevezet minket a nemesi politikába is. Levin idegenül mozog itt. Nem érti a gyűlöletet. „Disznóság! – hallatszott mindenfelől…”

VII. rész

(Az események vége)

     A „lelke mélyére” visszaszorítani a régi érzelem emlékeit: úgy tűnik mind Kitty, mind pedig Levin átesik ezen a tanulási folyamaton. Akire mint „ellenségre” (Vronszkij) tekintettek, már elveszítette félelmetes és gyötrő jellegét. Levin találkozik Vronszkijjal, hallgatta Anna fejtegetéseit:  

     „Mialatt az érdekes beszélgetést követte, Levin folyton csak benne gyönyörködött: a szépségében, eszében, műveltségében, s ugyanakkor az egyszerűségében és szívélyességében. (…) Ő, aki azelőtt olyan szigorúan ítélte meg Annát, most valami furcsa gondolatmenet során felmentette; ugyanakkor sajnálta, hogy Vronszkij nem érti teljesen meg.” (927)

     Levin újra bele mer kóstolni újra az értelmetlen (pazarló) életbe. Moszkvai bukdácsolásait Tolsztoj persze azért mutatja be, hogy körképet adjon a szellemi irányzatokról, többek között a modern zenéről is. Ám nem esik túlzásba: Levin a hangverseny második részében már nem tud figyelni.

     Kitty szülésének ideje is eljött. Mindkettőjük (!) megrendítő testi-lelki tusáját Tolsztoj finoman ellenpontozza az orvos mulatságos alakjával. A szülés leírása, ahogy Levin megéli, a világirodalom legszebb lapjai közé tartozik. Az író Nyikoláj halálához hasonlítja az újszülött érkezésének jelentőségét: 

     „Csakhogy az bánat volt, ez meg öröm. De az a bánat és ez az öröm egyformán kiestek az élet szokásos feltételein; rések voltak szinte a megszokott életen, amin át valami felsőbbrendűbe látott. (…) Térdre esett az ágy előtt, az ajka elé fogta s úgy csókolta a felesége kezét, s a kéz gyenge ujjmozgatással felelt csókjaira.” (943-946)

     Anna sorsa kezd beteljesedni: Kareninnal nem lehet beszélni. Nem akar válni, pedig az konszolidálná Anna és Vronszkij helyzetét. A végső szót a vallási köntösbe burkolózó Landau mondja ki. Anna búcsúja Kittytől megható.

     A születés nagy szimfóniájára a halál csak ráadás. A motívumot Tolsztoj először csak megpendíti, majd újra és újra visszatér rá, egyre nagyobb hangsúllyal. Számtalan helyen ábrázolja Tolsztoj azt is, hogy kevésen múlik: ki kell nyújtani a kezet, beszélni kell.

VIII. rész.

     Csöndesebb időszak következett el a nagy dráma után. Például a tudós Koznisevnek, Levin testvérének, megjelenik nagy tanulmánya Oroszországról, de senkit nem érdekel. Talán a háborús készülődés mintha megoldás lenne. Az önkéntesek sorába jelentkezik Vronszkij is századával. Ez beleillik az általános hangulatba. Vronszkij most már nem nagyon akar különbözni társaitól. Új játszmát kezd a hadszíntéren, új szereplőkkel:  

     „Mint fegyver, jó lehetek még valamire. De mint ember, rom vagyok – mondta szaggatottan.”  (Ráadásul a fogfájás is gyötörte: humoros mellékszál))

     Közben persze Levin is keresi önmagát: ha már újszülött gyermeke is „réges-rég erkölcsi lény”, neki is azzá kell válnia. Ráébred szerepére a nemzedékek láncában. A hit mutat irányt a mindennapokban. Egy paraszt szavai segítenek: van, aki „csak szükségleteinek él, de Fokanics apó igazságos öreg, ő a lelkének él.” (1057) Ez nem jelent mást, mint a „jó törvényei" szerint élni, melyek „a kinyilatkoztatás révén jutottak a világ tudomására, s amelyeket én is érzek magamban…”