2017. február 28., kedd

Kleist: Amphitryon

2015. 08. 04.

                            „Másik énemet, a te másik Éned
                            Szolgáját megint megszállta az ördög
                            S sosiastalanított, úgy, ahogy
                            Téged amphitryontalannizáltak.
  


                                                        (Sosias Amphitryonnak, Szabó Lőrinc ford.)
 
     Három lépcsős dráma. Az első „lépcsőn”, Sosias, Amphitryon szolgája Merkurba botlik, aki Sosias alakjába bújt. (Érezhető, hogy Merkur utálja a szolga szerepét, de az isteneknél is van hierarchia.) Ugyanakkor Jupiter Amphitryon alakját veszi fel, hogy Alkmenével, Amphitryon feleségével töltsön el egy szerelmes éjszakát.
      Eddig csupán Sosias szenvedett önmaga megkettőződésétől, a betolakodó önkényétől. A második lépcsőben elkezdődik Amphitryon „szenvedéstörténete” is. Tudja, hogy nem ő járt Alkmenénél éjszaka, de akkor ki? Alkmene is őrlődik, sejti, hogy egy tökéletesebb Amphitryon látogatta meg, de nem ismeri ki magát az érzékek és az érzések zűrzavarában. A legmeglepőbb, hogy maga Jupiter is elismerésre, megerősítésre vár, sőt mint minden isten, hódolatot akar.
      Az utolsó lépcső, a megoldás akkor kezdődik, amikor szegény Alkmenét gyötrik, válassza ki az igazit a két „Amphitryon” közül! Végül, talán nem véletlen, Jupiterre mutat, s zavarában rátámad az igazira:

     „Te szörnyeteg! Iszonyúbb vagy szivemnek,
       Mint a mocsarak puffadt bestiái!”


      Ne csodálkozzunk, férjből egy is elég. S most jön a legnagyobb fordulat: Amphitryon nem vág vissza, hanem elismeri: „hogy neki ő – Amphitryon.” Csupa fordulat, hisz végül mennydörgés közepette egy sas hozza el Jupiter villámát, aki így feltárja az igazságot. Mindenki leborul. Alkmene Amphitryon karjaiba hanyatlik.
      Tévednénk, ha azt gondolnánk, az Amphitryon hagyományos vígjáték. (Párdarabja Az eltört korsó sem az!) Az istenek játéka majdnem tragédiává változik. Amphitryonnak és Sosiásnak a léte kérdőjeleződik meg. Valami olyasmi történik, amit ép ésszel nem lehet felfogni: kiszolgáltatottá válnak, elvesztik önmagukat, lelküket, egyetlen valódi tulajdonukat: identitásukat. Ugyanaz történik velük, mint Kovaljovval Gogol elbeszélésében (Az orr), sőt Kafka Átváltozásában is ugyanez játszódik le – Jupiter és happy end nélkül.
      Plautus és Molière után Kleist mitológiai vértezetben előre vetítette – nem kis mértékben Kant hatására – a mi korunk legfőbb problémáját is: „Nem tudjuk eldönteni, hogy amit valóságnak nevezünk, valóban valóság-e vagy csak annak tűnik…” (Szegény Wilhelmine! Ilyeneket írt neki a jegyese! Részlet egy levélből, 1801. márc. 22-én.)

Nincsenek megjegyzések: