Kleist: Homburg hercege

2015. 10. 25.

     Van-e nagyszerűbb dolog, mint porosz főnemesnek és katonatisztnek lenni? Egy olyan fejedelem szolgálatában, aki a legfőbb igazság birtokában van. S mily megrendítő és egyben felemelő (katarzis), ha – nevezzük néven – Homburg herceg képes önmagát is halálra ítélni, ha megszegi a parancsot!

      Kleist a család hagyományait követve, maga is belépett a hadseregbe (1792), részt vett a rajnai hadjáratban és a mainzi köztársaság elleni ostromban. (Goethe is ott volt, de a nagy szellemek nem találkoztak.) Előléptették, de 1799-ben feladta a katonai pályát. Életművét a következő évtizedben alkotta meg a katonaiskolában és a szolgálatban szerzett élményei alapján. 1811-ben önkezével vetett véget életének.

     

     Számomra a Homburg hercege egy magatartás rajza. A főhős a szigorú hierarchiában nem leli a helyét. Nem a józan ész irányítja, hanem az érzelmek, a fantázia, az álom. Kleist is ilyen lehetett. A herceg a haditerv kihirdetésekor nem is figyel a választófejedelemre, míg körülötte mindenki lázasan jegyzetel. Az első meglepetés, hogy mégis győzelmet arat az ellenség felett. A következő az, hogy a választófejedelem parancsszegéséért halálra ítéli, hisz nem az előre eltervezett módon teszi ezt. (Poroszországban rendnek kell lennie.) Viszont sokan szeretik ezt az alvajáró, kicsit hóbortos embert, aki annyira szeretne élni:

(A herceg a fejedelemnéhez fordul segítségül)

          Anyám, de Isten világa olyan szép!
          Ne hagyj engem túl hamar
          A sötétlő árnyak közé leszállni!
          Ha vétkeztem, büntessen fejedelmem,
          De büntetésem ne legyen golyó!
          Elkobozhatná hivatalaim,
          Életfogytig, ha a törvény kívánja,
          Kizárhatna seregéből. Egek!
          Mióta sírom láttam, már csak élni
          Akarok, bármily dicstelen, de – élni!

       Talán nem véletlen a párhuzam: ugyanezt mondja Akhilleusz is az alvilágban:

          Napszámban szivesebben túrnám másnak a földjét,
          egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,
         mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.

                              (Odüsszeia XI. 489–491. sorok, Devecseri Gábor fordítása)

     Lehet egy herceget nem szeretni, hiszen közülük való? Tiszttársai is közbenjárnak érdekében, s lelke mélyén a fejedelem is kegyet akar gyakorolni, de különös utat választ: rábízza Homburg hercegre, elfogadja-e a felmentést, vagy igazságosnak tartja az ítéletet. 

      S alig ocsúdunk fel, másként szövi Kleist a cselekményt: a herceg elfogadja a halálos ítéletet. Oly mélyen bevésődött a megfelelés vágya, a katonaruhába öltöztetett, belsővé vált hűség és odaadás:

           Fejedelmem oly méltón áll előttem,
           Ne álljak hát én sem méltatlanabbul!
           Jelentős vétség terhe nyomja lelkem,
           Elismerem: és ha csak úgy bocsát meg,
           Hogy szavával vitába kényszerít,
           Hallani sem akarok a kegyelemről.
                                (A Kleist-idézeteket Tandori Dezső fordította)

      A romantikára jellemzőek az ilyen végletes fordulatok. Mégse tragédiával végződik az abszurd játék: Kleist tartogat még valamit. A fejedelem – talán hogy még nagyobb fényben ragyoghasson alattvalói előtt – megkegyelmez legodaadóbb hívének. Kicsit megborzongunk, Kleist bepillantást enged a legszörnyűbbe, majd elsimítja a törésvonalakat.

Kleist: Pentheszileia

2015. 06. 02.

I.

     Pentheszileia nevével mostanában az Aeneist olvasva találkoztam. Amikor Aeneas és Achatés Karthágóban megszemlélik a trójai háború domborművét. Pentheszileia közvetlenül Hektór és Priamosz után következik:

           „Itt félhold-paizsú amazon csapatával a hadban
            Pethesiléia lobog, pőrén ring melle, alája
            bajnoknő módjára arany boglárt köt, a harcban
            szűz létére a férfiakat fárasztja erősen.”
                               (Aeneis, I. 490-493)

     Majd Vergilius a XI. énekben Camilla alakját hasonlítja a tragikus sorsú amazonkirálynőhöz.
      A görög mitológiában különleges szerepet tölt be Pentheszileia és Akhilleusz története. Nyilván a „gyűlölök és szeretek”-érzés feszítő ellentéte miatt választotta Kleist ezt a nem mindennapi kapcsolatot tragédiájának tárgyául. Talán Euripidész művei (Médea, Hippolütosz, Bakkhánsnők) jelentették a mintát számára. A szenvedély mindhárom műben túllép minden határon. Miként Thomas Mann utal rá:

     „… egyedül Kleist az, akinek semmi szép mértéket nem tűrő műveiből áramlik az erő, a drámai ős-megrázkódtatás, a mitikus borzongás, az antik tragédia szent rettenete.” (1, 70)

       Nem csoda, hogy Kleist is a német romantika azon képviselői közé tartozott, akiket Goethe elutasított.
      Benjamin Hederich Gründliches mythologisches Lexikonjának (1770) szócikkeit vette alapul Kleist a dráma cselekményének megformálásában. (2, 779) Kiválasztotta a számára legmegfelelőbb részletet, mely arról szól, hogy a Trója alatti harcokban Pentheszileia eszét vesztve megöli Akhilleuszt, majd felocsúdva, belehal fájdalmába.

II.

     Hogy szerették egymást, az már az első nagy összecsapásban kiderül. (1. jelenet). Ugyanakkor sem az amazonok sem a görögök nem tűrik az olyasfajta vonzalmat, mely megzavarja a társadalmi berendezkedésüket vagy katonai céljaik elérését. Az amazonok a  Főpapnő vezetésével a rózsaünnepre készülődnek. (Ennek fontossága csak lassan válik világossá. Az amazonok évente egyszer kellő számú férfi foglyot ejtenek, hogy velük gyerekeket nemzzenek. Ha fiú születik, akkor vagy máshová adják vagy elpusztítják őket.) A görögök pedig már szeretnék végre bevenni Tróját.
     Az újabb párharcukban Akhilleusz megsebesíti Pentheszileiát, aki nem tudja elviselni vereségét. Őrjöngése már előrevetíti a befejezést:

           „Kutyákat hajszoljatok rá! Tüzes
            Korbácsokkal elefánthadakat!
            Sarlós harciszekérrel rontsatok rá,
            Arassátok le érett tagjait!”

      Pentheszileia elveszíti önuralmát, a státuszából is adódó tartást. A Főpapnő jól foglalja össze:

           „… kívülről nem tartja semmi sors, már
            Csak dőre szíve van…”
                                 (5-9. jelenet)

      A harc egy kicsit szünetel, majd meglepetésünkre a szerelmes Akhilleusz fegyvertelenül érkezik. Hamis idillnek nevezném ezt a jelenetsort, hisz mindketten félreértés, öncsalás áldozatai. Ingatag már a háttér. Az amazonsereg és a görögök is gondoskodnak arról, hogy ez az álomszerű egyetértés összeomoljon. Nem pusztán két ember szerelméről van szó. Ők foglyai annak a hálónak, amely körülveszi őket. (10-15. jelenet) Éppen ez a láthatatlan háló teszi megvalósíthatatlanná szerelmüket. Pentheszileiának az amazonok törvényei szerint kell cselekednie. Akhilleuszt sem engedik szabadon a trójai háború vezérei: Odüsszeusz, Diomédész és a háttérből Agamemnon. Ráadásul Pentheszileia és Akhilleusz is mindent megtesznek azért, hogy beteljesítsék végzetüket. 

     A végső fázisban Akhilleusz párviadalra hívja ki Pentheszileiát, aki elfogadja a kihívást! Az amazonkirálynő kutyákkal és elefántokkal közelít, Akhilleusz csak egy könnyű kis dárdával. „A darab úgy van felépítve, mint egy kardtánc. Akhilleusz és az amazon a gyilkos udvarlás során hol előretörnek, hol visszavonulnak." (3, 198)

III.

      Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Pentheszileia és Akhilleusz története a trójai háború egyik epizódja. Kleist hasonló problémát pendít meg, mint az Iliász: Az egyén szenvedélye eltér a közösség elvárásaitól, s ebből ered a drámai összeütközés. Sőt, megkettőződik! Pentheszileiának is megvan a maga státusza: királynő, fejedelemnő, hadvezér. Viselkedhet közönséges ember módjára? Kleist majd minden hőse őrjöng, fél, aggódik, hamis illúzióban ringatja magát, melyből keserves az ébredés. Mérhetetlen feszültségek rombolják szét Pentheszileia lelkét, s kergetik az őrületbe. 

      Végezetül hadd utaljak újra az Aeneisre. Didóban is fellángol a szenvedély, mely később elpusztítja. Aeneas – ellentétben Akhilleusszal – továbbhajózik. Így tudja betölteni küldetését, hogy megalapítsa Rómát. 

      Kleist mondatai, képei nagy költőre vallanak. Pentheszileia szavait Tandori Dezső fordításában élvezhetjük:

           „Megpróbáltam a lehetetlent –
            Kockára tettem mindenem: s a kockán
            Ez jött ki: és most már nem moccan a kocka.”

Irodalom:
1. Halász Előd: A német irodalom története, Bp., Gondolat, 1971, II.
2. Heinrich von Kleist válogatott művei, Bp., Európa, 1977
3. Georg Steiner: A tragédia halála, Bp., Európa, 1971

Kleist: Amphitryon

2015. 08. 04.

                            „Másik énemet, a te másik Éned
                            Szolgáját megint megszállta az ördög
                            S sosiastalanított, úgy, ahogy
                            Téged amphitryontalannizáltak.  

                                                        (Sosias Amphitryonnak, Szabó Lőrinc ford.)
 
     Három lépcsős dráma. Az első „lépcsőn”, Sosias, Amphitryon szolgája Merkurba botlik, aki Sosias alakjába bújt. (Érezhető, hogy Merkur utálja a szolga szerepét, de az isteneknél is van hierarchia.) Ugyanakkor Jupiter Amphitryon alakját veszi fel, hogy Alkmenével, Amphitryon feleségével töltsön el egy szerelmes éjszakát.

      Eddig csupán Sosias szenvedett önmaga megkettőződésétől, a betolakodó önkényétől. A második lépcsőben elkezdődik Amphitryon „szenvedéstörténete” is. Tudja, hogy nem ő járt Alkmenénél éjszaka, de akkor ki? Alkmene is őrlődik, sejti, hogy egy tökéletesebb Amphitryon látogatta meg, de nem ismeri ki magát az érzékek és az érzések zűrzavarában. A legmeglepőbb, hogy maga Jupiter is elismerésre, megerősítésre vár, sőt mint minden isten, hódolatot akar.

      Az utolsó lépcső, a megoldás akkor kezdődik, amikor szegény Alkmenét gyötrik, válassza ki az igazit a két „Amphitryon” közül! Végül, talán nem véletlen, Jupiterre mutat, s zavarában rátámad az igazira:

     „Te szörnyeteg! Iszonyúbb vagy szivemnek,
       Mint a mocsarak puffadt bestiái!”

      Ne csodálkozzunk, férjből egy is elég. S most jön a legnagyobb fordulat: Amphitryon nem vág vissza, hanem elismeri: „hogy neki ő – Amphitryon.” Csupa fordulat, hisz végül mennydörgés közepette egy sas hozza el Jupiter villámát, aki így feltárja az igazságot. Mindenki leborul. Alkmene Amphitryon karjaiba hanyatlik.

      Tévednénk, ha azt gondolnánk, az Amphitryon hagyományos vígjáték. (Párdarabja Az eltört korsó sem az!) Az istenek játéka majdnem tragédiává változik. Amphitryonnak és Sosiásnak a léte kérdőjeleződik meg. Valami olyasmi történik, amit ép ésszel nem lehet felfogni: kiszolgáltatottá válnak, elvesztik önmagukat, lelküket, egyetlen valódi tulajdonukat: identitásukat. Ugyanaz történik velük, mint Kovaljovval Gogol elbeszélésében (Az orr), sőt Kafka Átváltozásában is ugyanez játszódik le – Jupiter és happy end nélkül.
      Plautus és Molière után Kleist mitológiai vértezetben előre vetítette – nem kis mértékben Kant hatására – a mi korunk legfőbb problémáját is: „Nem tudjuk eldönteni, hogy amit valóságnak nevezünk, valóban valóság-e vagy csak annak tűnik…” (Szegény Wilhelmine! Ilyeneket írt neki a jegyese! Részlet egy levélből, 1801. márc. 22-én.)