Kleist: Homburg hercege

2015. 10. 25.

     Van-e nagyszerűbb dolog, mint porosz főnemesnek és katonatisztnek lenni? Egy olyan fejedelem szolgálatában, aki a legfőbb igazság birtokában van. S mily megrendítő és egyben felemelő (katarzis), ha – nevezzük néven – Homburg herceg képes önmagát is halálra ítélni, ha megszegi a parancsot!

      Kleist a család hagyományait követve, maga is belépett a hadseregbe (1792), részt vett a rajnai hadjáratban és a mainzi köztársaság elleni ostromban. (Goethe is ott volt, de a nagy szellemek nem találkoztak.) Előléptették, de 1799-ben feladta a katonai pályát. Életművét a következő évtizedben alkotta meg a katonaiskolában és a szolgálatban szerzett élményei alapján. 1811-ben önkezével vetett véget életének.

     

     Számomra a Homburg hercege egy magatartás rajza. A főhős a szigorú hierarchiában nem leli a helyét. Nem a józan ész irányítja, hanem az érzelmek, a fantázia, az álom. Kleist is ilyen lehetett. A herceg a haditerv kihirdetésekor nem is figyel a választófejedelemre, míg körülötte mindenki lázasan jegyzetel. Az első meglepetés, hogy mégis győzelmet arat az ellenség felett. A következő az, hogy a választófejedelem parancsszegéséért halálra ítéli, hisz nem az előre eltervezett módon teszi ezt. (Poroszországban rendnek kell lennie.) Viszont sokan szeretik ezt az alvajáró, kicsit hóbortos embert, aki annyira szeretne élni:

(A herceg a fejedelemnéhez fordul segítségül)

          Anyám, de Isten világa olyan szép!
          Ne hagyj engem túl hamar
          A sötétlő árnyak közé leszállni!
          Ha vétkeztem, büntessen fejedelmem,
          De büntetésem ne legyen golyó!
          Elkobozhatná hivatalaim,
          Életfogytig, ha a törvény kívánja,
          Kizárhatna seregéből. Egek!
          Mióta sírom láttam, már csak élni
          Akarok, bármily dicstelen, de – élni!

       Talán nem véletlen a párhuzam: ugyanezt mondja Akhilleusz is az alvilágban:

          Napszámban szivesebben túrnám másnak a földjét,
          egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,
         mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.

                              (Odüsszeia XI. 489–491. sorok, Devecseri Gábor fordítása)

     Lehet egy herceget nem szeretni, hiszen közülük való? Tiszttársai is közbenjárnak érdekében, s lelke mélyén a fejedelem is kegyet akar gyakorolni, de különös utat választ: rábízza Homburg hercegre, elfogadja-e a felmentést, vagy igazságosnak tartja az ítéletet. 

      S alig ocsúdunk fel, másként szövi Kleist a cselekményt: a herceg elfogadja a halálos ítéletet. Oly mélyen bevésődött a megfelelés vágya, a katonaruhába öltöztetett, belsővé vált hűség és odaadás:

           Fejedelmem oly méltón áll előttem,
           Ne álljak hát én sem méltatlanabbul!
           Jelentős vétség terhe nyomja lelkem,
           Elismerem: és ha csak úgy bocsát meg,
           Hogy szavával vitába kényszerít,
           Hallani sem akarok a kegyelemről.
                                (A Kleist-idézeteket Tandori Dezső fordította)

      A romantikára jellemzőek az ilyen végletes fordulatok. Mégse tragédiával végződik az abszurd játék: Kleist tartogat még valamit. A fejedelem – talán hogy még nagyobb fényben ragyoghasson alattvalói előtt – megkegyelmez legodaadóbb hívének. Kicsit megborzongunk, Kleist bepillantást enged a legszörnyűbbe, majd elsimítja a törésvonalakat.