2013. 05. 26.
Valaha nagyon lelkesedtem a forradalomért, mert minden jó forrásának gondoltam, mely igazságossá formálja a világot. Petőfi
volt ennek a prófétája. S különösen megragadott két sor, melyben az
éles enjambement és a rím olyan erősen vezeti be a témát, hogy a többi
versszak szinte fölösleges:
„Haloványul a gyáva szavamra… dalom
Viharodnak előjele, forradalom!”
(Forradalom, 1848)
Persze Ady is a forradalomba szeretett volna „rohanni” Budapest „futós utcáin.” Babits klasszikus mértékben, elszántan, mindenre felkészülve hívta a forradalmat:
„Minden mindegy már! Zúgjon fel a tengerek alja!
Hányódjon fel a geny! Jöjjön a forradalom!”
(Május huszonhárom Rákospalotán, 1912)
A „város peremén” József Attila valaha így elmélkedett:
„… megvilágosúl gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent…”
(A város peremén, 1933)
Rég volt.
Mi a felkelés? Nyilván az elnyomó hatalommal szembeni harc. (Pozsgay mégsem volt teljesen ostoba!)
Mi a lázadás? 2006-ban félretettem egy verset (apróság),
mely most véletlenül előkerült egy dosszié mélyéről, a szerző neve
nélkül. Nem is érdekes a név. Én se vagyok érdekes, csak a vers:
A lázadás megvetése
Minden lázadás alávaló
Hazugság,
Egyszerű bálványcsere:
A régi garnitúrát kidobjuk,
És jön az új, komfortos,
Mert abban kényelmesebb ülés esik?
Ráadásul rosszul bírom a vért,
Valamirevaló lázadás pedig vérrel jár.
A testi fájdalom is visszarettent,
Hát még saját gyávaságom,
Az első pofonra elered az orrom vére
Ráadásul ott vannak a megszokott apróságaim.
Ezek tényleg semmiségek,
De nem tudnék élni nélkülük,
Nem volna szívem kidobni őket.
És hát itt vannak a régi költők.
Ők már eljátszottak minden lázadást.
Hát inkább hallgatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése