Déry és Füst Dubrovnikban

2015. 10. 20.

I.
      A nagy művek mindig a legteljesebb magányban fogannak. Déry önéletrajzában (Ítélet nincs, 1969) láthatóan fontosnak tartja felidézni, hogy nagy regényét, A befejezetlen mondatot, 1933 december 24-én a bécsi Schottenring egyetlen nyitva tartó kávéházában a Cafe de France-ban kezdte írni (Elkészült: 1937). Egyedüli vendég volt.
      Természetesen a regényben feltűnnek az elmúlt nyár színei, Raguza (Dubrovnik régi neve) és a tenger. A terjedelmes 2. fejezetben két-három oldalon keresztül festi Déry a fény sajátos természetét ebben az elbűvölő mediterrán világban:
      „A tájék különös fényét azonban egyikük sem szokta meg. A könnyű, andalító ragyogás nem kívülről borult a tárgyak felületére, mint amikor a napfény lehulló, folyamatosan megújuló lepelként fedi az önmagában fénytelen természetet, hanem belülről tört ki egy meghatározatlan s többnyire csendes percben, amely látszólag egybeesett a nap felkelésével. A fiatal lány ablaka alatt egy magnóliafa állt a hajnali ködben; mint egy zongora, amelynek ugrásra kész hangjai némán várnak megszületésükre, abban a pillanatban elkezdett játszani, amikor az első napsugár megérintette. A legfelső, kemény, zöld levélből egyszerre kitört a fény, és lecsurgott az alatta lengő ágra, amely rögtön kigyulladt, szélesbülő körben tovább ejtette sugárfüggönyét; a nagy kerek fa keleti oldala egy pillanat múlva már tövig lángban állt, s a levélről levélre csurgó, újra felszökkenő s egymással feleselő fényecskék parányi nyomása alatt – mint egy örvendetes gondolat súlyától – megrázkódott s észrevétlenül a nap felé dűlt.”

II.


             

     „Üdvözlégy hát, csontváz, ki ott lenn a többiektől kissé félrehúzódva fekszel…”

      Déry az Ítélet nincs c. önéletrajzi könyvében (modern haláltánc) felidézi Füst Milán alakját is, aki 1933-ban látogatta meg őt a horvátországi Dubrovnikban. Déry akkor a Szemtől szembe c. regényének megírásával foglalatoskodott. Délelőtt az Argentína penzió sziklastrandján, délután és este pedig a tengerre néző kis szobájában, melyet Alekszics tengerészkapitánytól bérelt. Szerényen élt. Reggelire egy szelet mozarellát fogyasztott egy pohár vörösborral. Ebédre ugyanezt két fürt szőlővel, s este is ragaszkodott a fenti étrendhez.
      Ide toppant be Füst Milán feleségével, Talpacskával, aki azonban hamarosan visszautazott Pestre. Így Füst Milán odaköltözhetett Déry szomszédságába, egy ugyanolyan kis szobába. A nagy költő egy napon azt javasolta, hogy látogassanak el Kotorba, a gyönyörű kikötővárosba (olasz neve Cattaro, itt 1918-ban matrózlázadás tört ki; ma Montenegróban van). Egy éjszakát kénytelenek voltak a rendőrőrsön tölteni, mert Füst Milán – horribile dictu – fényképeket készített a helybeli széplányokról, s ezt valaki kémkedésnek minősítette.
      Majd Athénba utaztak vonattal, ahol a költő így intette Déryt: „Tudnod kell ám, Tibuska – mondta körülbelül -, hogy a görögök nagy gézengúzok, vagyis enyveskezűek, különösen ilyen helyen, vagyis pályaudvarok környékén. Ne a nőket nézd tehát, hanem tarts te is szemmel vagyonkánkat, nehogy hirtelen elemeljék. A szálloda címe a tárcámban van, az pedig, mint tudod, úton az ing alatt viselendő.”
       Déry nem törekszik arra, hogy megszépítse az emlékeket. S bizony Füst Milán nem volt könnyű ember. Szerepjátszó, hiú, olykor erőszakos a végtelenségig,. Déry leginkább a mértéktelenséget veti szemére.  Ám amikor Déryt 1938-ban egy fordításért két hónapos börtönbüntetésre ítélték, Füst Milán leveleivel szórakoztatta barátját. S ki más tudott volna – vigasztalásképpen – ilyen mondatokat leírni: „Ó, egy kicsit belenevetnék a szemedbe, hogy evvel is bizonyítsam neked, hogy az élet szép…” Vagy Karinthy Frigyesről: „Az ördög tudja, miért szerettem annyira, mikor utáltam.”
      Ekkor még senki sem sejtette, hogy Déry később is (56 után) ülni fog, három évet!! Igaz, megírhatja a Szerelem c. novellát, mellyel filmen is nagy sikert arat.