2017. március 15., szerda

Gion Nándor: Ez a nap a miénk (részlet)

2016. 04. 19.


                                                    

„Hogy értsd, egy pohár víz mit ér

 ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell.”
                   (Zorán)



      A XX. század második felében Szenttamás (Vajdaság) két nagy írót adott a magyarságnak: Gion Nándort és Végel Lászlót.

     Gion egy tetralógiában – Latroknak is játszott (Egy kötetben: 2007) - örökítette meg falujának múlt századi történetét. A tetralógia része: 1. Virágos katona 2. Rózsaméz 3. Ez a nap a miénk 4. Aranyat csinált. Ezek közül kétségtelenül az első rész a legjobb. Részlet a harmadik részből:

     „ Török Ádám lámpát gyújtott a szobában is, utána mentem. Becsukta az ajtót, és percekig igencsak gyilkos szemekkel nézett rám, aztán szinte fogcsikorgatva mondta:  
   –  Köszönöm. Tudtam, hogy terád mindig számíthatok. Nagyon hálás vagyok, amiért a nyakamra hoztad ezt a nyeszlett zsidó kölyköt. Mindig imádtam a zsidókat.
    – Egyszer italt fizettél nekik a kocsmában.

    – Ennyi jótékonykodás a részemről éppen elegendő – csikorgatta a fogait Török Ádám, és folytatta a füstölgést. – Semmi kedvem sincs megjátszani a jóságos Jézuskát. Legközelebb majd sátoros cigányokat telepítesz az udvaromba., és akkor már tökéletesen boldog leszek, merthogy a cigányokat is imádom.
    – Az apja és a bátyja…
    – Tudom! Ezt már legalább százszor elmesélted. Ne meséld el százegyszer.
    – Megölik a Marcit, ha nem bújtatjuk el.
    – Ha nem bújtatjuk el? Ahogy elnézem, nekem kellene elbújtatni.
    – Az én házamban még egy csirkét sem tudnék elrejteni.
       Török Ádám idegesen járkált a szobában, beszéd közben hadonászott a kezével.
    – Szereztem magamnak tanyát, földet, lovakat, birkákat. Minden simán ment, nem esett semmi bajom. Most egy halálra rémült zsidó miatt törjem ki a nyakam?
    – Átvihetem Imrisékhez. Talán ott elrejtőzhet.
     Török Ádám megvetően a levegőbe csapott.
    – Dadogós Tamás nem fogadná be. Gyáva ember. Még azért sem mer szólni, amiért a felesége szoknyája alá nyúlkálsz.
    – Székácsék esetleg befogadnák.
    – Székács Tibor is félős ember.
    – Te is félős ember vagy? – kérdeztem gúnyosan.
    – Én soha nem féltem senkitől.
    – Te is megöregszel egyszer. A korosodó emberek sokszor elgyávulnak.
     Török Ádám hirtelen felemelte a kezét, mintha ütni akarna, talán tényleg ütni is akart, de mégis leengedte a karját, és kifújta tüdejéből a levegőt.
    – Gyújtsunk rá és gondolkozzunk. – mondta.
     Cigarettát sodortunk, rágyújtottunk és gondolkoztunk. Vagyis csak Török Ádám gondolkozott, és félhangosan dünnyögött a bajusza alatt.
    – Elvihetném csónakon a folyón a csatorna mellé. Lehet, hogy megvan még az a kunyhó, ahol én lapítottam az első háború idején. Ott meghúzhatná magát. De amilyen esetlen, nem maradna meg sokáig. Felfalnák az ürgék és a hörcsögök. Vagy a rókák.
    – Az ürgék és a hörcsögök nem támadnak emberre. A rókák sem.
    – Őt letámadnák. Az állatok megérzik, ha valaki elanyátlanodik, és akkor gyorsan elbánnak vele.
    – Aranyművesként egészen jól megállta a helyét.
    – Csakhogy arrafelé nincsen arany. Legfeljebb varjúszar.
     Végigszívtuk a cigarettákat, bíztam benne, hogy szerencsésen elrendeződnek a dolgok.
     – Kitaláltál valamit? – kérdeztem.
     Török Ádám rosszkedvűen ingatta a fejét.
    – Menjünk a konyhába, és együnk valamit. Maris paprikás krumplit csinált vacsorára. Remélem, a vendégünknek ízleni fog.”
                                 (Ez a nap a miénk, 599-600)

     Török Ádámról sok jót nem lehet elmondani. Talán csak annyit: bátor ember volt. Felnézek a bátor emberekre.

Nincsenek megjegyzések: