Spiró György: Messiások

2015

     Az írók ritkán írják át regényeiket, s ha igen, legtöbbször a megjelenés előtt. (Füst Milán, ha jól emlékszem, kilencszer írta át A feleségem történetét.) Spiró a Messiásokhoz írt Előszavában mondja el az átdolgozás történetét: a könyv korábbi változata A Jövevény címmel jelent meg 1990-ben. „A régi változatban túl sok volt a szerzői szöveg, nagy részét kidobtam. (…) Az új változat majdnem húsz százalékkal rövidebb, de miután a harmada új, és a többi szöveget is átdolgoztam, tépelődhettem, hogy új címet adjak-e neki. A legtalálóbb címet Kemény Zsigmond, nagy elődöm a szekta-ábrázolás terén elírta előlem – 'Rajongók' -, így lett 'Messiások'." (6) (Magvető,2007)

     A regény valóban jobb lett, olvashatóbb, szellemesebb. Azonban a régi borítót sajnálom kissé, mert a tervezőnek, Szüts Miklósnak sokat sejtető, komor műve volt. Érzékeltette a szürkeségből kiemelkedő „gyűrődéseket”, azaz felkeléseket, forradalmakat, kudarcokat. Akik résztvevőként benne éltek, nem sejthették, mit indítanak el, hogyan visszhangozzák tetteiket a századok. Az új kiadás borítóján Csontváry Panaszfalának egzaltált figurái is pontosan érzékeltetik a regény világát.

     Spiró célja megérteni az emberi társadalom működését, a kor embereinek törekvéseit. Ezúttal is a lengyel történelemből veszi témáját. Most az 1830-31-es felkelés utáni párizsi emigráció legismertebb alakja, Mickiewicz áll a középpontban, valamint az ismeretlen Gerson Ram, aki keresi helyét, s akivel bejárjuk Nyugat-Európa nagyvárosait és Jeruzsálem sikátorait is. Vilnából Párizson, Rómán, Jeruzsálemen keresztül Londonba visz az út, melynek során újra és újra változó perspektívából éljük át vágy és valóság összeütközését.
     Az Ikszek (1981) egyszerűbb képlet volt. A Messiások világa összetettebb, elég csupán a sok helyszínre utalni. A szereplők sokasága is figyelemre méltó: Towiański, aki Megváltónak tudja magát, Mickiewicz mellett Słowacki portréja is megragadó, nem beszélve a két izgalmas női alakról, Celináról és Xaveráról. Sok tehetséges ember! Gyötrelmük mily hiábavaló! De vajon mi vesz rá valakit, hogy kövesse az éppen aktuális Messiást? Spiró erről így ír:  

     „A távol szemlélő nem érzi a lényeget: hogy részt venni boldogság. Habár talán érzi, és irigységből ellenséges. Nem azért lelkesülünk, mert méltó tárgyra találunk, hanem mert képesek vagyunk lelkesülni. A Cél szinte semmi, a Mozgalom minden. Mennél homályosabb a mozgalom célkitűzése, annál sugárzóbb az eszme, bűvkörébe annál ellentétesebb egyéneket von, s ezek csatlakozása a közömbösebb elméket is felcsiklandja.” (77)

    

     Vannak fontos pillérei, fordulópontjai a műnek: mindjárt az első lapon Towiański, a jelentéktelen, vilnai könyvelő istenélménye ráz meg:

„Amint ott hevert a fűben, egyszerre Hangot hallott:
Te vagy a Megváltó!
Felült. Szédült. A kora délutáni napfényben őrjöngött a természet: a sarjadó fű zölden tombolt, a domb szegélyén fehéren és lilán tébolyogtak a fák. Szíve hatalmasat dobbant, kihagyott, majd hevesen kalapálni kezdett.” (7)

     Úgy látszik nagy szükség volt egy Messiásra. Ezután P. hadnagy szinte különálló története következik. Talán azért van erre szükség, hogy megértsük, hogy a tehetetlenség és a mérhetetlen unalom hívta életre ezt a vallási közösséget. Különösen az emigrációban szükségeltetik valamilyen emberi közösség, melyben valamilyen tevékenységre nyílik tér. Az ígéret Lengyelországra is vonatkozik: 

     a Messiás (Towiański) „otthon élt Litvániában soká, és szenvedett a gyásztól és a fájdalomtól. De neki felülről megjelentették: Lengyelhon és minden megalázott és megnyomorított nép szenvedése véget ér, ez az Égben már elintéztetett, megalapoztatott és bevégeztetett, és a cselekvés most veszi kezdetét a földön.” (70) 


     A tét tehát Lengyelország sorsa. Towiański ugyanakkor olyan szervezetet épített ki, melyben az emberek gyónással, jelentésírással kölcsönösen ellenőrizték egymást. A szekta tulajdonképpen laboratórium, melyben a jövő készült.

     Spiró ironikusan szól a regény szerkezetéről, mely gazdag a részletekben, de felépítése meglehetősen zegzugos: 

     „Aki nem ért el idáig az olvasásban (Towiański Párizsba érkezéséről van szó), magára vessen, hogy ezt nem tudhatta meg. Szokatlan, hogy egy történet hatodát teszi ki a bevezetés, de az is szokatlan, hogy a főhős a regény utolsó harmadában eltűnik, és csak a legvégén bukkan föl megint. Ez most ilyen forma. Akinek nem tetszik, ne olvasson tovább.” (112)


     A Notre Dame-ban volt az első igehirdetés. Spiró finoman érzékelteti, hogy milyen elveszettek a hívek a katedrálisban, mely a kozmosz mása. Ráadásul a mellékhajóba húzódnak, hogy ne tűnjenek fel senkinek. Persze mielőtt elkezdődne Ram odisszeája, egy picikét megismerkedünk a korabeli Párizzsal is: „Franciáktól tudakolta franciául, merre is menjen, s azok, ki hinné, franciául válaszoltak kivétel nélkül. Amit ő mondott, értették, amit viszont ők löktek ki gombócként a szájukból, azt ő nem. Csúnyán beszéltek franciául ezek a franciák.” (112)

     A főszereplő, akiről már volt szó, Gerson Ram szintén vilnai: „Fülei kajlák, lábai kurták, törzse tömzsi, ajkai húsosak, olajos haja csigás, álla erős, orra szintén, szakálla vöröses, fésületlen, rendezetlen, szeme barna, mélyen ülő, komor és elvakult.” (118) Towiański kijelöli Ram feladatát: az egész zsidóságot kell megtérítenie.
     Ram első „térítő” útja Rothschildhoz vezet, majd a pápa következik. Spiró az ő portréjukat is megrajzolja. Ram sorsa a hit (mindenféle hit) fejlődéstörténete. Kezdetben magas lángon ég, majd elhamvad, mintha nem is létezett volna, s minden visszatér eredeti formájához.
     Ram eltávolodik Towiański körétől, s Londonban sikeres üzletember lesz. Múltja azonban bevésődött. A British Museum könyvtárában egy nagy szakállú tömzsi emberrel vitatkozik, aki a gazdaság, az érdek elsőbbségét hangsúlyozza. (A nagy ember, amikor még nem vált mítosszá: akár Jézus a Fogságban (2005), amikor még csupán egy ismeretlen fogoly volt!) Ram szerint az emberiség története vallásainak története, az övé biztosan az.

     A könyv Mickiewicz soraival fejeződik be:

     Véled, kedvesem, véled éltem én át
     a tűnő időt, ám a röpke órát
     nem adnám oda senki földlakónak
     csöndes, unalmas életért cserébe.
     Az emberek, mint magad mondtad éppen,
     akár a kagylók, sár mélyén lapulnak;
     évente egyszer vihar kelti őket,
     a zavaros vízmélyből felvetődnek,
     ajkuk tárul, sóhajuk száll az égnek
     és sírhelyükre ismét visszatérnek
                                                      (646)