Kosztolányi - két írás

2010. június

I. Hattyú kutyám

1.

     A Kosztolányi-regény egyik érdekessége, hogy az utolsó fejezetben az író önmagának és családjának portréját is beleszövi a regény alakjai közé, ahogy a régi festők megörökítették magukat a háttérben, s ez szerkesztő művészetének figyelemreméltó teljesítménye. Talán azért érezte szükségesnek az önarcképet, mert nagyon személyes volt a mű mondanivalója, melyet így foglalhatunk össze: ezt a prózában megírt költeményt, miként a költő egész életművét, áthatja a szenvedők iránti részvét.
     Két mozzanat jelzi a XVIII. fejezetben, hogy valami előre nem látható, kiszámíthatatlan, végzetes cselekedet fog bekövetkezni. Az első, amikor lövésszerű csattanással borul fel a szék. Ez visszautal a kezdetekre, amikor kommunisták lövöldöznek, és ”sortüzet adnak a templomra.” Az itt felhangzó kutyaugatás is ismétlődni fog a regény végén, valamint szelídített formában a „felgyulladó fény” is visszatér a gyilkosság éjszakáján.
     Kosztolányi összeköti a kezdetet és a véget. Mikor először térnek aludni a Vizyék, álmukban fölkelnek, és útjukra indulnak, s az első éjszakájuk Annával egy fedél alatt félelemmel teli. A kezdetben ott rejlik a jövő. A gyilkosság éjszakáján a megfoghatatlan álom helyére a valóságos kísértet lép késsel a kezében.
     Másodszor igen fontos szerepe van a kutyaugatásnak is, mely a szomszédban hangzik fel. Ez Kosztolányi Hattyú nevű kutyája, a „farkasok szelíd, fehér fia”, akit A bús férfi panaszai c. kötetében örökít meg. A kutyát szólítja meg e versben. Nemcsak a házat kell neki őrizni, hanem az alkotó nyugalmát, egész világát:

„Állj a határnál, híven, ősi jelkép,
igaztalan világban az igaz,
tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre,
fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.”

     De a kutyának nem kell mindenkit elriasztania:

„Aztán ne haragudj a koldusokra,
kik bámulják, szegények, a kaput,
és a holdfényben állanak soványan,
hiszen azoknak annyi a bajuk.”

     Úgy gondolom, hogy az itt felhangzó kutyaugatás figyelmeztetés. De a Hattyú kutya hangja nem jut el Édes Annához, aki a gyilkosságot nem elköveti, az inkább megtörténik vele. Édes Anna védtelen, önmagával szemben is. Az egész jelenet éppen annyira látomás, mint valóság. Vizyné „oly ügyetlenül lökte el, hogy csak még jobban magához szorította, valósággal ölelte már.” A férfi is öntudatlanul vonja magához Annát, ahogy a görög tragédiákban, bármennyire is igyekszik elkerülni végzetét, egyre inkább vonzza magához.

2.

     Druma Szilárd, aki két kortesével sétál, a Várból leereszkedve a Tábor/Logodi utcába, s megáll a zöld kerítéses ház előtt, bepillant a kapun. Az ő szemével vesszük szemügyre Kosztolányi családját, szőke fiát, komoly, okos, tűnődő feleségét. A gyermek játéka itt is a regény kezdetére utal. Az ólomkatonákat felállította az abroszon, indulót dúdolt, felidézve újra a háborút, a „túlerőben levő, fojtógázzal és tankokkal operáló franciákat.” Újra a háború, nem múlt el teljesen, csak átmenetileg gyermekjátékká szelídült.
     Megjelenik maga a költő is, munkazubbonyban, („munkás kezemben hittel jár a toll.”), cigarettázva, feketét öntve a vizespohárba, ahogy később a Hajnali részegségben látjuk. Hattyú szalad és mérgesen csaholni kezdett, csupán azt teszi, amire a költő versében kéri:

„s ha erre jár nehány sunyi utas,
és meghallod, hogy engemet ugatnak,
légy szíves, és reájuk te ugass.”

    A sunyi utasok természetesen a politikus Druma és társai. A három férfi szavai ismételten visszautalnak a regény első soraira. A kezdettel és a véggel (mindkettő anekdota) Kosztolányi azt mutatja meg, hogy a hétköznapi emberek vélekedései, történetei mennyire esetlegesek. Nem a hűség fontos, csupán az érdekesség. Ennélfogva az „igazságot” nem lehet megismerni, csak a különféle véleményeket. Ő maga azért törekszik művében a pontosságra, hogy ne menjen feledésbe Édes Anna története. Minden elhomályosodik, széttöredezik, elfelejtődik, csak az nem, melyre művészete vet éles fényt.

II. Időjáték 

2012. június

      Fesztbaum Béla Kosztolányi-estje a Pesti Színházban. Jó verssel kezdett, és sokoldalúan mutatta be Kosztolányit: a „szegény kisgyermeket”, az írás és a szépség megszállottját, az európai kultúra szerelmesét, a szatirikus ábrázolás mesterét (Zsivajgó természet), a részvét költőjét, aki szkeptikus a társadalmi haladással szemben, és a XX. századból visszavágyódik egy olyan világba, mely nem is létezett.

     A színész egyik este Kosztolányi, másnap Hitler („Heil én”). Mind a kettőben nagyszerű. Jó, hogy van nekünk Kosztolányink, akiről József Attila írta:

A kínba még csak most fogunk, mi restek,
De te már aláírtad művedet.

Most következzen a "jó" Kosztolányi-vers A bús férfi panaszaiból:

Most harminckét éves vagyok.
Nyár van.
Lehet, hogy tán ez, amire
vártam.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel veri a nap,
és lassan
megyek fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kékes, halovány.
A fák alatt a kerti széken
alszik szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorran
a lanyha tej.
Vad délután, a föld parázsló.
Részeg virágok és darázs-szó.

Ha haldoklom, ezt suttogom.
Nyár volt.
Jaj, a boldogság máshova
pártolt.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel verte a nap,
és lassan
mentem fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kék volt, halovány.
A fák alatt a kerti széken
aludt szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
Nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorrant
a lanyha tej.
Vad délután volt és parázsló.
Részeg virágok és darázs-szó.